Zsákutcám vagy...

kimerültségem ismét elég komoly szintű. Talán nem annyira mint hétfőn. Síráshatáron vagyok, de nem a fizikai fáradtságtól, sem az idegességtől, hanem a gondolati síkon történő túltöltődéstől.
Félre ne értsd, rengeteget kapok ettől az egésztől, hihetetlen sokat tanulok ebből. Lélektani vizsgálódás, önismeret és emberismeret főleg amikor igazolást nyer néhány meglátásom és megérzésem, még szinte örülök is. Nem elégtétel, viszont fejlődés.
"Mindenki hazudott mindenkinek" - mondod. "Kivéve én neked." - ezt elismered, persze evidens is, mert nem rólam beszéltél előtte, hanem a ti szerelmi háromszögetekről. Ettől függetlenül örülök és igaz, hogy én nem hazudtam neked, sőt te se nekem. Jó érzés, hogy talán mi ketten vagyunk a legtisztább és egyenesebb szereplők ebben a elcseszett szappanoperában.
A te érzelmi válságodat meghallgatom, de nem visel meg. Viszont előállított egy olyan furcsa szituációt, amit már nehezebb kezelni. Irtózunk az egyedülléttől, ezért sok időt töltünk együtt. Neked jó, hogy meghallgat egy olyas valaki, aki ismeri a szereplőket és a véleménye is talán segíthet. Nekem jó, mert fejlődök ettől. Alapvetően jól érzem magam veled és úgy tűnik ez kölcsönös. De ez nem jelenti azt, hogy szerelmes lennék beléd. Vagyis éreztem már úgy egy-egy nagyon gyenge kimerült pillanatban, hogy szeretlek. Azonnal győz az ész és a saját korábbi meggyőződésem, hogy ez nem működik. Te sem vagy szerelmes belém. De akkor mi ez az egészen kellemes érzés, ha veled vagyok? A tét nélküli együttlét, neked pedig a támasz? Az egyetlen, ami stresszelhetne az egészben, hogy telik az idő és az életem... és toporgok. Olyan zsákutca vagy nekem, amiből jelenleg nem szeretnék kijönni. Nem reménykedek és nem álmodozok. De ez most egészen más, mint amikor hivatalosan voltunk együtt, valami sokkal jobb... ami eltűnne, ha újra összejönnénk.

Pokoljárás visszafelé...

Hétfő:

● Magamtól, tőled vagy a másnaposságtól van hányingerem? Nem tudom eldönteni.

Álmosság, kimerültség

Szédülés

Éhség

● „Tévedés” - mondogatod még reggel is. Szorítod a kezem. Érzem, hogy ez az egyetlen kéz, amibe kapaszkodni tudsz.

● Ébredés az őrület után. Kiszáradás és fejfájás

● Felidézem… ha ezt az egészet filmben látom, nem hiszem el, ilyen baromság nem létezik.

Vasárnap:

● Felébredek folyton. Te nyugodtan alszol - nem vagy egyedül.

● Lefekszem, eldőlsz te is. De azonnal új erőre kapsz, odafordulsz hozzám. „Nem hiányzik neked valami?” - kérdezed - És már meg is csókolsz. Nyíltan megmondok mindent, ami épp a fejemben jár: „Ha most B. is itt lenne, kit választanál?” – „Téged!” - hangzik a válasz. „Jobb híján.” - állapítom meg. És megcsókollak. Szeretkezünk, mint régen. „Hiányoztál.” - mondom. „De a történtek után mégse mondhattam, hogy szexeljünk.” – És nem csak a ma estére értem.

● Totál kész vagy. Én is. Menjünk aludni.

● Csúnyán pofára estél, mert B. szerint ez csak tévedés volt... annyira tudtam, hogy valami nincs rendben ezzel a csajjal, mondtam neked, de te szerelmes voltál és talán nem hitted el, hogy nem csak a féltékenység beszélhet belőlem.

● „Akkor mi volt ez?” kérdezted tőle - „Tévedés” - Kapod az arcul ütést. Én is magamhoz térek. Basszus micsoda viselkedés ez B részéről! És neked mekkora csalódás. 

● Érezve a veszítenivalódat, le is teszed gyorsan a telefont, kijössz. Kikötöd a cipőmet, leveszed a lábamról. Látod, milyen állapotban vagyok. Elfektetsz az ágyon, bevered a fejem... röhögnöm kellene, de most nem megy. Valamit mondasz, hogy vége van vagy ilyesmi... nem vagyok magamnál ettől az őrülettől.

● Befejezem a sírást. Bejövök, nem vagy a szobában. Ülsz a budin és vele beszélsz. Nem tudom, mit keresek itt. Minden idegszálam tiltakozik az ittlét ellen. Vasárnap éjfél van, de veszem a cipőmet, fogom kabátomat. Észreveszed az ajtó mögött, kiszólsz a telefonból hogy „E. maradj.”
Muse: Hysteria

●  „E. kérlek ne menj oda ki.” – mondod, de én már ki is mentem szétfagyni az erkélyen. Mi a fenét keresek itt?  - kérdezgetem magamtól. Zokogva sírok a jéghidegben

● Telefonon beszélsz B-vel. Felhúzom magam. Nem azért jöttem ide, hogy vele beszélgess! Hanem hogy meghallgassalak. „Én vagyok itt veled, nem B.” Higgadtságomat elveszítem egy pillanat alatt.

● 1 sör a sorrend visszafelé tudom, hogy nem lesz jó vége

● 1 szivarka

● Érzem, hogy pesszimistára fogom inni magam, ki is mondom. Elveszed a poharam és kiiszod. Olyan vagyok, mint Onorevole Spagnolo a Viva l’Italia filmben. Ez idáig kevésbé bunkó.

● Őszinteségemmel tükröt akarok állítani és nem földbe döngölni téged. Leírtam előző nap és megmondtam ma is, amit gondolok. Talán tanulsz belőle. Ha pedig nem hallgatod meg a véleményem, egyedül maradsz. Nem élek vissza a helyzettel… de úgy érzem olyanok vagyunk mint az Életrevalók filmben, de csak az olasz címe jut eszembe, ami amúgy is jobban illik ide: Quasi amici. Nem pátyolgatlak, nem szánakozásra van szükséged. Itt vagyok, megölellek, de verbálisan nem sajnálkozni jöttem.

● 1 üveg bor, tudom hogy sok lesz.
● Nem vagyok teljesen önzetlen. Jól esik segíteni rajtad. És én is utálok egyedül lenni. A nyílt és viszonylag érzelem mentes beszéd pedig ellazít. Ezen kívül bizonyítani szeretném, hogy nem minden a 99,9%... mert hiába a sok közös vonás, ha emberileg nem ér föl hozzám... és ezzel milyen értéket veszítettél. Próbálom önbizalom növeléssé tenni a káoszt és a fájdalmat.

● Nem lehet 99,9%-ban hasonlítani és bátorítani valakit, majd azt mondani neki, hogy van valami, ami miatt ez nem működik. Hülyítés magas iskolája. Még egy régi jó barátja is alaposan lebassza B-t. Nem érzek elégtételt, nem fölényeskedek, de megérdemeltnek tartom. Ilyet nem lehet csinálni. Elmesélem a magamét: előtted 1 évig szerelmes volt belém egy srác. Egyszer sem találkoztunk randi céllal, mert nem tehetek ilyet. Tettem valóban, 15-16 évesen… ez B. szintje, de ezen kell felül emelkedni.

● Beszélgetünk egész este. Szinte nyersen kimondom, amit gondolok. Mit veszíthetnék. Neked egy éles kép lesz magadról. Zenét is hallgatunk, még éneklünk is.

● Aktívan gyakorlom a megdobnak kővel dobd vissza kenyérrel helyzetet. Nem azt akarom visszaadni, amit te okoztál nekem. Ekkor még nem tudtam, hogy meg fogod kapni ugyanazt a pofont a sorstól. És én leszek a valóban egyetlen, aki itt van neked.

● Átmegyek hozzád és főzök egy tésztát az otthon készített a paprikás tejfölös pörkölthöz.

● Napközben itthon még minden oké. Írogatunk. Normális hangnemben. Kialakulóban egy létező legabszurdabb barátság.

● A bocsánatkérés után dől belőled a szó. Én meg nem akartam volna meghallgatni. Erre a válaszom: „kurva nagy szar amiben vagy... Egyedül meg a legrosszabb”

● Magam is meglepődök, de hallgatlak tovább és nem küldelek a fenébe. Pedig már nem vagy öngyilkos hangulatban.

● „Sikerült megelőznöd azt, hogy a tegnapiak fényében megírjam ma reggel, hogy hallani sem akarok rólad többet… Belémrúgsz este aztán reggel meg lelkizés hogy egyedül vagy...”

● De késő, elnézést kértél. Többször is.

● Úgy ébredek, mintha rémálmom lett volna. Meg akarom írni neked, hogy hallani sem akarok rólad többet.

Hajnal 4 óra, nem tudok aludni. „Miért kellett ezt tenni?” – kérdezem.

Szombat:

● Úgy érzem, elmegy az eszem. Őrülten, hangosan zokogok. Nem tudom elhinni. Káromkodok. Nem tudok épelméjűen gondokodni. Nem akarok hallani többet sem rólad, sem a barátaidról. Töröllek a többiekkel együtt.

● Veszek pár nagy levegőt és rengeteg módosítás után ki tudom sajtolni magamból ezt: „olyan fájdalmat okoztál, ami következtében legalábbis ma este biztosan nem tudok megfelelő módon írni tovább… azzal kezdtem ma, hogy majd másról beszélgethetünk egyszer, mert nem akarlak egyedül hagyni.”

● Gyereket akarsz B-től. Ez kiüt... vagy inkább szíven. Forgatod benne a kést. Felordítok. Fizikai fájdalmat érzek. Eltűnik a kontroll. „Bazdmeg!” – válaszolom rá. Innentől kezdve írok - kitörlöm, írok - kitörlöm.

● Olyan közel vagy ahhoz, hogy véget vess az életednek, hogy mégis meghallgatlak. Ki vagy bukva, kuszán írsz mindenről, amit nem akarok hallani.

● Hazajövök, de közben elhatározom és meg is kérlek, ne keress vasárnap, mert mégsem vagyok annyira erős, mint hittem.

● Kellemes szombat este, el classico-t nézek a kis kocsmában. Nyomogatom az új telefonom. Vidám 4:0 a Barçának.

Ki sír?

Sírásközeli állapotban nem lehet motiválni egy síró férfit.
Mi a franc van? Szerepet cseréltünk de tényleg? Próbálok erős lenni, de leszívtad az energiámat, mióta meghallgattalak.
Próbálok segíteni, mert jó fej akarok lenni, a síró, kimerült, valamilyen módon minimálisan még szeretett ex - aki nyomul a nem is régen még legjobb barátja volt nőjére, aki pár hete rúgta ki a régi batárod.
Melletted állnék, mint egyetlen kissé abszurd barát - ugyanakkor a kurva életbe elküldenélek legszívesebben. Ez a kettős küzdelem merít le a síráshatárig napok óta. Kell ez nekem?
De te csak B után futsz, mint egy rohadt kiskutya. Megdugni állítólag még nem sikerült... habár neked úgysem ez a lényeg. Az egyetlen dolog amiben nem egy faék egyszerűségű férfi vagy.
Eszembe jut... mennyire egoistává tudsz válni... az sem érdekel, ha kivételesen a nő szeretne több szexet. Akkor is az történik, amit te akarsz. Hetek óta rám se néztél, nyilván mióta azt fontolgattad, hogy valamilyen módon ki kellene dobnod... oké persze a derekad is fájt... nekem már eléggé hiányzott, most mi a fene legyen, elégítsem ki magam melletted fekve... valahogy szóbahozom, de tudom, hogy a gerincsérvednek nem tenne jót... elkezded, kelletlenül megcsókolsz... még mindig mentegetőzők, ha nem szeretnéd stb... erre nyersen megrángatod a vállam, nem szenvedélyesen, hanem durván. Megfeszülök. Bevillan az előző éjjel rémálma, amint két srác megtámad az utcán.
Hülye barom voltam, már réges régen véget kellett volna vetni ennek az egésznek, hogy idáig még véletlenül se jussunk el.
Abban a kurva nagy hülyeségben éltem, hogy egy rossz kapcsolat is jobb mint a semmi.

Vannak dolgok amik egy kicsit hiányoznak.

Megírom. Röviden. Nem válaszolsz. Nem tudsz, mit kezdeni ezzel.
A fenébe is, mi ez a gyengeség?
Egyszer már meggyőztem magam, hogy ez nem megy.
Ezért most nem értem.

Tudom, hogy nem darabra megy, de még egy barátot kihúzhatok a sorból. Fáj a lelkemnek ez a tegnapi elvesztés is - ami valójában sok hónapja megtörtént, de csak tegnap öltött szavakat. Soha nem fogod elismerni a mondanivalómban rejlő igazságtartalmat. És még mennyi mindent nem vetettem a szemedre, mert nem akartam véget nem érő vagdalkozásba átmenni. Részedről minden oké, mondtad tegnap... nos részemről nem... de fogadni mernék, hogy az utolsó válaszomat nem olvastad el. Csak a végén a jó éjtet. És megint nem fogod érteni, ha nem kereslek többet. De persze a kölcsönösség fontos. Én voltam tévedésben és hittem komolyabbnak a barátságunkat, mint ami valójában számodra volt. Elsirattam. Most veszek egy levegőt. És megyek tovább - legalábbis remélem.
-1 barát és egyébként -1 ábránd a hétfői csodáló tekintet egy napon kihúzva gondolataim füzetéből.
Bőven számolva is csak 3 barát maradt, közülük is csak egy, aki igazán ismer.

Ma pedig néztél, fújtattál - a mi a helyzet? szempillantásom nem arra akart ösztönözni, hogy ezerrel nyomd az ideges szöveget...  Aztán csak néztelek, reakció és kérdés nélkül a szememben, miközben elmerengtem, hogy van ami egy kicsit hiányzik belőled. Próbálom azzal magyarázni, hogy csak a céltalan magány okozta.

Fél - a másik fél...

Szeptember közepén szivarra gyújtottam...
Felét elszívtam, felét elraktam...
azon az éjjelen félbeszakadtunk...
...a fél szivarra ma gyújtottam...
két mécses mellette - az egyik elalszik, a másik bátran világít -
melyik vagy te s melyik én, ki tudja?
Fél szivar elfogyott. Ennek itt vége van.
...
Lámpást gyújtok, fázni kezdek s elillanok.

Miért sírok?

Felfogtam, tényleg értem és tudom, hogy ez nem működött volna... de akkor miért kell időnként sírnom?
Nem érzem úgy, hogy elbasztad volna az életem. Nem érzem úgy, hogy mekkora veszítenivalóm volt vagy veszítettem volna. Nem érzem szétesve magam. De mégis... valami lehangol de nagyon.
Pedig jó a társaság. Egy-két vicces kellemes beszélgetés Zé-vel, úgy érzem vele magam, mintha mindig is ismertem volna. Itt a vizuális élmény is, mindig jó látni ha táncol. Egyik páros tánc előtt reménykedtem hátha felkér, de csak nem mozdult, erre odajött egy ogre. Nem vitt rá a gyomrom, hogy táncoljak vele. Erre a szép legény látva, hogy nem akarok táncolni a mellettem ülő lányt kérte fel. Basszus, mekkora félresikerült helyzet. Nade mindegy, biztos így kellett lennie.
Még egy-két epizódszereplő, csak hogy ne unatkozzak a fennmaradó időben. És egy nem várt barátság egy ismerős részéről, akivel megvallva az őszintét sosem foglalkoztam túlságosan.
Mit szólsz J-hez? - kérdezi. Szíven üt a kérdés, ezer dolog jut eszembe. Mit mondhatna az ember, amikor az egyik legjobbnak hitt batárja lepattintja. Nem borítom ki a bilit. Visszakérdezek mire érti a kérdést, mutatja a gyűrűs ujját, mintha ott lenne egy gyűrű. Hát, mondom neki, ez csak egy része. Én őt a nagyon közeli barátok között tartottam számon (nem mondok számot, de top 5-ben volt) és most le vagyok építve. Mi is le vagyunk építve - mondja ő. Hát ebben is biztos voltam. Ebben a társaságban mindenki azonnal dobja a többieket, ha összejön valakivel. Ez mondjuk nem tetszik. Miért nem fér el egymás mellett a barátság és a párkapcsolat, ha ugyanaz az érdeklődési kör?
Visszatérve J-re, nem tudom, hogy meddig tudnám azt megállni, hogy megbocsássak a "tékozló fiúnak" és lépjek tovább, mintha nem az történt volna, hogy évekig félretett.
Ha most megmondom, hogy óvatosabbnak kellene lennie, közölné, hogy sajnálom, ha így gondolod de ez van. A szakításomat követően még azt is hihetné, hogy féltékeny vagyok az ő boldogságára.
Végülis nem csak Cs miatt sírok... sőt.

Egyedül vagy vagy magányos vagy...

Fura helyzet áll elő. Itt van a hétfői csodáló tekintet is és a múlt szombaton néznivaló táncos legény - a helyzet gyorsan megoldódik, mert az utóbbi köszön és továbbmegy.
Plusz itt van a hétfői társaságnak egy jó nagy része és a régi táncházas ismerősök.
Közben Zé figyel, nem mindig velem táncol, de sokszor keresi a tekintetem... van mikor mást táncoltat is engem néz. Én is táncolok mással, nem kicsit lepi meg, mikor meglát a moldvai táncok oktatójával lejteni. Na látod ez van ha nem kérsz fel táncolni - nevetgélek magamban.

Aztán inkább R-rel beszélgetek, akire nem is gondoltam volna, hogy ennyire megért. Vele szinte nem is foglalkoztam korábban, de most látja, érzi, hogy valami nem okés. Kérdezi hova voltam eltűnve. Pár dolgot felvázolok. Jó érzés, hogy mellettem áll, amikor nem is számítanék rá... belül pedig tudom, hogy a barátaim nagy része elveszett és magamban kellene erősnek lennem, ami nem mindig megy... érzem, hogy előtte lehetek gyenge és már kerülget is a sírás... persze ráfogom hogy a fáradtság is okozza.
Arra kell majd rájönnöd, hogy egyedül vagy vagy magányos vagy.
Hmm... most mind a kettő.
Meg kell tanulnod, ha egyedül is vagy, ne légy magányos.
Hát igen. Ez igaz.

Azért a múlt szombati szárnyalás nem minden... sőt kevés egyelőre...
Hazaérek kisírom magam... majd múlik ez is.

Mostmár köszönöm

Ez nem cinizmus, így gondolom.
Tudom, hogy nehezen láttam be. Vak szerelemből tettem.
Már szégyellem, hogy egyáltalán küzdöttem a veled való kapcsolatért.
Totális őrültség volt megalázkodni, már a könnyeket is sajnálom.
Azt is, hogy ilyen gyenge voltam előtted.
Nézem a villamos ablakán áttetszőn tükröződő arcom... lassacskán meglátszik az az x év.
Látom, hogy téged is megviselt, arcodat mintha késsel szántották volna fel, gödröcskéid nem is emlékeztetnek mosolyodra, inkább hosszú vágásnak tűnnek. Öregedtél ebben jó pár évet. Szétforgácsoltuk egymást. De talán részben magadnak is köszönheted.
Én köszönöm, hogy idejében összedöntötted a kártyavárat, amit együtt építettünk.
Igaz egy újabb évemet dobhatom ki... persze előtte tanulok belőle.
De ez a lehető legjobb dolog, ami történhetett velünk.

Egoista...

Ismét bunkó voltál, most sem vetted észre... ha mondanám, megint én lennék a sértődős.
Odajössz nagy hanggal: na milyen volt a túra? - Jó.
Merre mentetek? - Pilisszentlászló - Visegrád.
Nem akarok beszélgetni, pláne nem ilyen teátrálisan, de te kérdés nélkül folytatod:
Ó hát én meg Békásmegyer, Pilis tökömtudja hova ide oda 17 km. - Gyalog? - Igen, fáj is a seggem.
Nyilván nem a segg bosszantott fel.
Ki a fene kérte, hogy beszámolj? Pláne így, hogy a fél iroda hallja, hogy már nem együtt töltjük a hétvégét. Nem vetted még észre, hogy nem akarom tudni, mit csinálsz? Azon edzem magam, hogy ne érdekeljen. Ezért nem követem a híreidet. Jó úton járunk afelé, hogy le foglak tiltani, hogy ne láss semmit rólam.
Nem voltam kíváncsi erre. Mi lesz a következő, elmégy néptáncolni B-vel? Vagy megtanulsz spanyolul? Basszus. Minden héten kell valami, amivel feltúrod az idegrendszerem?
Nem bírom megállni, hogy ne tegyek megjegyzést üzenetben: Nekem azt mondtad, hogy nem köt le a túrázás.
Nem veszed a lapot. Nem is kell.
Nem az a bajom hogy túráztál, csak ne mondtad volna, hogy nem igazán hasonlít az érdeklődési körünk.
Persze zakatol az agyam: amikor én szerettem volna menni túrázni, Börzsönybe Mátrába, jött a kifogás: annyira sokat túráztam már életemben, hogy nekem az erdő csak a sziklamászást jelenti. 
Az hogy én szerettem volna, az kevésbé számít. Nem hatott meg, pedig mondtam is, hogy nem szenvedek hiányt, nem vágyok menő éttermekbe, nincs igényem drága színházra... ha egy valami hiányzik: az a túrázás. Ha neked improvizatív módon eszedbe jut, az rendben való - ha én szerettem volna, az fejtörés és inkább kifogásokat gyártunk.
Fájt a valóság, de ez is igaznak bizonyul, hogy nem kicsit vagy egoista.

Az én triatlonom...

2 km úszás... 3 óra tánc... 12 km túra - Ez a te triatlonod - mondja Zé.
Tényleg, milyen igaza is van :) Nem is lennék hajlandó futni... persze a bringa még szóba jöhet. De amúgy teljesen rendben van.
Izomláz esetére ma este még 3 óra tánc.
Állunk egymás mellett, közel... kiinduló állapot, hátán a kezem, ő fogja a kendőt, hozzáér a kezemhez... a magyarázást hallgatva is "véletlenül" így maradunk, mikor nem feltétlenül kellene. Jól esik a háta tapintása, nem idegen, sőt... ez kölcsönösnek tűnik. Később összenézünk... egy kicsit másként, nem annyira vigyorral, kicsit elkomolyodva, mintha valami több lenne... de ez a pillanat is elillan... vagyis én kapom el a tekintetem, mert nem egymást kellene néznünk, hanem a táncfigura lemaradásunkat pótolni.
Nos így, szavak nélkül fejeztem ki a szimpátiámat irányába.
De nem kezdeményezek beszélgetést, nem ajánlok több programot sem. A szünetben persze odaszólt, hogy na gyere gyakoroljunk. Kihagyás után ránk fér, gondoltam én is. Mást viszont nem kezdeményezett. Kicsit mintha határozatlan lenne.
Ennyi, egyelőre, nem is akarok többet jelezni felé. Mostmár ha akar, tényleg ő következik.

Őszinteség szombatból vasárnapba...

Kétezer méter úszástól külső-belső harmóniával kisimulva érkezek a koncert/táncházba. Annyira felszabadultam, hogy azt el sem lehet mondani... éreztem, hogy mostmár belülről mosolygok. Utána szárnyaltam, szinte még a rét illatát és fényeit is éreztem a sötét utcán.

Barna Staropramen a desszertem koncert közben. Aztán TÁNC.

Megtisztelve érzem magam, hogy a moldvai párosokat végiglejthetem azzal a legénnyel, aki ízes szavakkal tanít minket... közben feltűnik az egyik cimborája, aki annyira egyben van, tánctudásban és fizikailag, hogy nem is lehet nem észrevenni. Florinra emlékeztet, csak ő nem kreol bőrű. Úgy cifrázza, hogy időnként szemmel nem tudom követni. Hazamenetel előtt az utolsó pillanatban szembejön velem, jó éjszakát kíván, megköszönöm, de nem bírom megállni: Egy élmény volt nézni, ahogy táncolsz, ha szabad ezt mondanom. Nem kellene meglepődnie, de látom a szemében, hogy a szokatlanok számára ezek a szavak, de örül, mosolyog a pillantása... zavarodottságában talán meg sem köszönte, csak a szeme. Jövő pénteken ugyanitt? - kérdezi. Oké - mosolygok. Nyitott vagyok mindenkire, megdicsérem azt, akihez ép kedvem van. Egyelőre név nélküli vizuális élményem arra késztet, hogy ne görcsöljek rá egy valakire. Az is lehet, hogy a hétfői csodáló tekintet, nem több annál. De legalábbis kezdeményezni nem akar vagy nem mer. Így a jövő pénteki program az tuti és nem az ami a naptáramban van.

A tánc előtt megdicsért zenekar tagjai maguk szórakozására még muzsikálnak az asztaloknál ülve a pult mellett. Kiélvezem a pillanatot, hogy saját örömükre mit játszanak. Ez már az a pillanat, amikor nem szabad közbeszólnom. Nem is teszem. 

Mosolygok, nagyon, belülről, kinyíltam... így repkedek haza és nyomok egy sprintet a busz után. Aztán elaludni nehézkesen tudok.

3 percnek tűnő 3 óra alvást követően vasárnap a mese erdő várt. Szavakkal le nem írható, ecsettel le nem festhető szín kavalkád és formavilág. Ezekkel a színekkel lakott jól a lelkem. Simogatta azt órákon keresztül. Ezzel nem lehetett betelni. Bármennyi fotót is készíthettem róla... azt hittem, így minden szegletét hazahoztam. Ilyenkor úgy érzem, le is tehetném az ecsetet, mert ilyen színeket sosem fogok tudni varázsolni, mint maga a természet.

Ha ez nem lenne elég, hétfő este is jöhet 3 órányi tánc. Egészen más, kendős, forgatós, rafinált.

Alkohol tartalom...

Miért sírom el magam egy pizza szelettől?
Mert két asztallal arrébb ültünk... vagy kint a terasz asztaloknál... aztán sör a feneketlen tónál a nyári estéken...
Elég két erősebb fajta sör és depressziósan őszintére tudom magam inni...
Rohanok haza könnyekkel a szemem sarkában...
Basszus...
Minek volt ez az egész?
És miért sajnálok bármit?
Te sajnálsz valamit ebből?
Te csak egyszerűen nem vagy jó passzban, nagyon nem - ahogy a múltkor mondtad... vagy valami több?
Most is ölnénk egymást ugyanúgy... de a hiányod is fáj időnként...
Nem érdemled meg, hogy ezért bőgök október 30-án...
Tudom, hogy ez nem egy pillanatnyi nézeteltérés volt, hanem egy állandó, de legalább 3 évig eltartó probléma, ami alatt totálisan felőrlődtünk volna...
A lehető a legjobbkor hívtál fel... - mondom neked B. -  mert annak ott vége lett... szeptember közepén.

Egyszerű dolog ez

Idő kellett ahhoz, hogy rájöjjek: a szenvedés nem abból adódott, hogy elhagytál, hanem abból, hogy együtt voltunk... és ezért nem szenvedek már, mióta nem vagyunk együtt.

Beszélgetés az ő barátjával...

E: Tudod mit sajnálok nagyon? Hogy az a kiruccanás nem jött össze. Habár én lelkesebb voltam mint  ő.

nyilván mert ő ebben is csak azt látta, hogy nem fér bele anyagilag... persze én ne fizessem... és egyébként sem köti már le a túrázás, a hegyekben csak a sziklát látja... az hogy én nagyon szeretnék menni, az szinte mindegy, a lényeg neki egy újabb nehézséget okozott volna... inkább ne is jöjjön szóba többször... nem emlegettem...

D: Érdekes, h most eszedbe jutott... gondolom volt több olyan programtervetek, ami nem valósult meg...

Tervek?? ha tudnád... az égvilágon semmi! Max én álmodoztam. Ez őt stresszelte. Én meg letettem róla. Ami engem stresszelt.

E: Nem voltak terveink, mert vele nem igazán lehetett tervezni...
még ha csak tervezni nem lehetett volna... egyáltalán... biztonságban nyugalomban együtt élni sem...

D: ...nem leszel örök vesztes.
ó de köszi ezt a remek biztatást! de tényleg, ilyen szépet nem is hallottam az elmúlt kemény időszakban...
E: Nem érzem vesztesnek magam. ...Simán eszembe jutott a kiruccanás, ennyi.
nem kell már szánakozni felettem... szinte már én sajnálom azt, hogy ennyi energiát fordítottam erre az egészre... főleg a menthetetlen részére...

D: ...nem tökéletes ő sem, mi több vannak véleménykülönbségeink de mivel a barátomnak tekintem áldozok arra, hogy megértsem.
ez nem igazol engem... nem is elégtétel, arra nincs is szükségem...
E: Persze, ez így normális hogy megérted őt. Szerencsére nekem is vannak barátaim...
D: Amúgy meg nem mindig értem meg őt csak próbálom.
azért ezen felröhögtem hangosan... tényleg nem elégtétel... de talán nem csak én látom a nem normális dolgaidat... már nem is tudom mire, de így folytattam:

E: Fájt, nagyon is. De ha őszinte akarok lenni, én nem tudok úgy élni, ahogy ő és ez nem most derült ki. Szóval így kellett lennie. Csak ezt nem tudtam rögtön elfogadni.
D: Hát ez van. ...ennyi!
E: nem gondoltam, h ilyen hosszasan fogunk írni :) de örülök

Semmi s minden legyek

Drága Bea, ma annyira rólam énekeltél:

Most úgy elfutnék
Mindent itt hagynék
...
Jobb most elvesznem
Vissza nem nézhetek
...
Fáj még, hadd múljon
Nyílt seb gyógyuljon
Már csak emlék, mi volt

Égj tűz, égess el
Szél fúj, fújj már el
semmis emlék legyek

Nyílj, föld, nyeljél el
Tenger, mossál el
Semmi s minden legyek
...
Elmennék, elfutnék, most mindent itt hagynék
Bárhová indulnék, más lelket hogy lelnék
Hiába csókol más, hiába ringat más
...

Könnyebb elfutni
Mindent itt hagyni
Mégsem, mégsem teszem

Robbanunk de azonnal...

Állunk a megállóban, vadul írsz a messenger-en, nehogy beszélni kelljen... oké, már megszoktam. Dohányzol, arrébb állok, mert mióta nem vagyunk együtt, nem figyelsz arra, hogy rám száll-e a füst vagy nem. Nem száll rám. Telefonálni kezdesz. Jön a HÉV, elkezdesz lépegetni hátra, követlek... majd gyorsítod óriási lépéseidet, hogy feltétlenül az eggyel hátrébb lévő kocsiba tudj szállni. Nem nézel oda, hogy jövök-e. Minden átlagos figyelmességet nélkülöz a viselkedésed. A te hatalmas és gyors lépteidet én csak futva érem utol. Fent a vonatban is hátrasietsz. Utánad szaladok. Kérdőn nézek rád, hogy ez mi volt. Előadod, hogy csak azért mentél hátrébb mert... és nyilván nem direkt volt. Szerintem kulturált ember nem hagyja így ott azt, akivel korábban szót váltott, minimum odanéz vagy odaint elköszönés gyanánt, ha az illető nem követi. Mondom neked, hogy figyi én azért szeretnék normális viszonyt. Itt már robbansz. Visszatolsz mindent rám.

Úgy látom, bármit mondok, robbansz az idegességtől.

Úgy látod, bármit teszel, az jó ok arra, hogy megsértődjek.

Mivel elviselhetetlenül sértődősnek találsz, mentegetőzök, elnézést kérek... amiért bunkó voltál - teszem hozzá gondolatban. Próbálom védeni magam... később erre jön az, hogy miért kell ezen ennyit rugózni, üzeneteket írni róla, telefonálni. Fel sem merül benned, hogy esetleg tényleg bunkón viselkedtél. Vagy kizárólag cinikus hanglejtéssel: najó tudod mit, direkt csináltam, tényleg, ennyire bunkó vagyok. Hogy lehetőleg érezzem magam még hisztisebbnek, hogy még ezért is elnézést kérhessek.

Komolyan mondom, már kezdem azt sem érteni, hogy mi hogy tudtunk kijönni egymással fél évig. Valószínűleg ezalatt minden idegszáladdal arra koncentráltál, hogy udvariasan viselkedj, amire mostmár nincs szükség és nem is vagy képes. Ha bunkó a viselkedésed, könnyedén rá lehet fogni, hogy túl sértődős vagyok.... lehetőleg én érezzem szarul magam emiatt.

És így is van, szokás szerint nem tudok túllépni, ahogy te mondtad ezen rugózok... 

Az idegességtől a sírás kerülget, görcsben a gyomrom órákkal később is.

Megfontolt - felelőtlen

Mennyire fájt is az igazság: életművész, kissé könnyelmű - és még ez a legenyhébb kifejezés a felelőtlenre. Egy nagyra nőtt gyerek - és ez sem a szó vicces értelmében.
Lássuk mi is lenne az aktuális helyzet: meg kellett venned (kölcsönből) a nyolcezres kabátot és hát a kést is, mert csak háromezer. Tudjuk, hogy egyik sem volt létszükséglet, miközben már két havi net és telefon számlával lógsz. A következő hónapban vissza kell adni a kabát kölcsönt, a csekkekből is kell törleszteni és a többiről ne is beszéljünk. A hónap végén kajára már nem futja az tuti. Bármelyiket szóvá tenném, minek kellett megvenni, éktelen vita kerekedne belőle. Mondanád, hogy akkor neked ne vegyek semmit... de mégis, szerinted hogy lehet kivitelezni? Végignézed ahogy szépen megvacsorázok és iszok hozzá két sört? Tudod, hogy megveszem neked is. Innentől kezdve meg vagy mentve, mert hó végén eltartanak. Amitől persze stresszelsz, mert alapvetően ez így nem normális. Én pedig azon stresszelek, mert szerintem se normális.
Ha nem is közvetlenül, de én is alaposan megfizettem volna az árát annak, hogy te mindenfelé tartozol... és amikor lehetne, sem változtatsz rajta. Feszülünk, görcsölünk. vitázunk.
Igazad van, ez lett volna folyamatosan. Minden hónapban lett volna valami, ami úgy kiviszi a biztosítékot, hogy már nem bírom lenyelni szó nélkül.
Nálam egészen más a prioritás. Te azt mondod megfontolt vagyok. Igen. Én azt mondom, te pedig felelőtlen. És én erre akartam jövőt építeni? Hát meg voltam bolondulva? Minden bizonnyal.
---
A továbbiakról nem is szeretnék már tudni. Igaz, ha annyit kommunikálunk, mint ma, nem is fogok. Ha épp nem esel hasra bennem az iroda ajtóban, már nem is köszönsz, se érkezéskor, se hazamenetelkor. Ez is olyan szép, hirtelen elpárolog minden udvariasság. Mostmár nem kell előadod irányomba a figyelmest, nem is teszed.

Tejfölös gombaleves

Ismét nem sikerült annyit főznöm, mint amit meg bírnék enni... ha szeretnéd viszek neked is levest... - leírom, kitörlöm. Annyira átlátszónak tűnő duma, hogy nem hinnéd el, hogy tényleg csak erről van szó. Elkezdenék magyarázkodni, hogy ne gondolj semmi többre, ez csak egy leves, ha kérsz. Nem akarok magyarázkodni. Inkább kiöntöm majd a felesleget.
Írtam tegnap egy sms-t. Nem válaszoltál. Értem. Nem akarsz lavinát, beszélgetést vagy csak simán zavarom a mindennél fontosabb teendőidet. Asszem másztál tegnap a ki tudja melyik csajjal, akinek itt vannak a szülei, hogy megnézzék amint mászik... ezt is meghallgattam vagy háromszor. Ki a fenét érdekel? És annyira banális, mintha egy 15 éves gyerekről beszélnénk. Olyan mintha Anyám eljönne megnézni, hogy fallabdázok. Komolyan mondom vicc, hány éves ez a kislány, hogy ilyet talál ki?  ...Vagy már össze is jöttetek és bemutat nekik... hát azért az durván gyors lenne, de mindegy, nem vagyunk egyformák.
Eljött az a nap, amikor már nincs miről beszélnünk. Elhoztam tőled a cuccaimat, te is vitted a tiédet. Nem kell hajót felújítanunk. Nem kell a tetőre menned, majd megcsinálják. Nem megyünk koncertre. Nem viszek neked ebédet. Nem akarom a villanyszerelést se, mert most más fontosabb. Egyszerűen le kell zárni mindenfajta kommunikációt. Innentől kezdve tényleg nincs semmi ok arra, hogy tudjam, mikor mit csinálsz. És te sem tudod, én mikor kivel merre...
Múlt héten rámírt P., rövidre zártam. Tudom, hogy ő is kezd a téli még depisebb időszakba süllyedni. Nem akarok beszélni vele, pláne arról nem, mennyire hiányzik Torino. Az lenne belőle, hogy menjek és találkozzunk. Azt pedig nem!
Ha már kicsi a rakás, írtam A.-nak szülinapjára. Előtte két héttel írtam egy két szavas mailt is. Másfél év teljes csend után nem válaszolt egyikre sem. Felmerült bennem, hogy történt valami extra. Nézem a neten, saját irodája van. Szárnyal a fantáziám: beindult a szekér, eltelt a karrierjével és már más kasztban lévőnek gondolja magát... elképzelek mellé egy hisztis szőke feleséget, egy nagyfülű gyereket is mondjuk. Közben próbálja a 12 évünket semmissé tenni. Vagy pont sajnál bizonyos dolgokat a múltból. Látom magam előtt, mint egy filmet, nevetgélek az egészen. Aztán visszakapcsolok a valóságba... kicsit kíváncsi vagyok. Lehet, hogy rácsörgök majd az irodai vezetékes telefonjára és leteszem, mint a filmekben :)
A három ex... már csak meg kéne házasodniuk, mint a 3 bodas de más filmben.
Jó így lebegni a semmi közepén.
Ha gyakran eszembe is jut a hétfő esti pillantás, nem baj, hogy holnap nem találkozunk, majd csak utána egy héttel. Addig is rakosgatom össze a szétesett egyensúlyomat.

Lehetetlen csend

Eljátszok a gondolattal, ha szeptember 16-án elég erős lettem volna csendben lenni.
Egy árva szó nélkül összepakolni. Nem mondani semmit sem akkor, sem aznap, sem azon a héten... nem beszélni, nem véleményezni, nem szólni, nem küzdeni, nem kapálózni, nem erőlködni.
Hogy ne tudtad volna, mit okozol bennem.
Hogy te őrültél volna meg a bizonytalanságtól, nem én... mint ahogy végül tettem egy hónapig.
Hogy ne tudtad volna, mit érzek. Hogy nem bőgtem volna előtted. Hogy nem alázkodtam volna meg.
Hogy megtapasztaltad volna azt a őrítő bizonytalanságot, hogy vajon mit gondolhatok.
Semmit sem szólni.
Te kérted volna, hogy mondj már valamit.
Te vártál volna a válaszra egy hónapig. És az csak annyi lett volna, hogy költözz el. Semmi más.
Szó nélkül elfogadni a kapott információt, nem küzdeni, nem reagálni, csendben lenni... lett volna a legnehezebb.

Come dicono:
L'ignorante urla, l'intelligente parla, il saggio tace

Quimby év...

Január elsején egy Kiss Tibi közös fotóval indult az év... jó előjelnek bizonyult...

Folytatódott március 5-én egy Quimby idézettel:
"Sétál a Hold a háztetőn,
zsinóron húzza maga után a szívem."

Így kezdtünk ismerkedni.

Hogy összejöttünk persze kellett az a véletlen is, hogy pont a szülővárosom környékére kalandoztál. De lényegében a Quimby hozott össze minket március 13-án, pénteken. Sosem voltam babonás, pláne nem a 13-as számmal. 

Szeptember 5, Quimby koncert a Parkban, vettem neked jegyet, de nem jöttél, mert vitorlázni kellett a ku Balatonon. Akkor persze nem mondtad rá hogy ku, csak amikor én erőltettem rád.

Még szerencse, hogy nem a Quimby választott szét. 

Ma gondolatban fácánra vadásztam veled, majd jó levest főztem belőle...

A mai napig fura, hogy te úgy gondolod, nem sok közös van bennünk. De végülis ez már a te dolgod.

Összeillettünk... vagy nem...

Milyen érdekes, hogy B.J. úgy látta, a fotók alapján - sőt nem volt ezzel egyedül - hogy mennyire jól passzoltam Cs-vel. Örült neki. Azt mondja, még egy régi közös ismerősünknek is mesélte, hogy mennyire jó már, hogy így megtaláltam a hozzám illő embert. Nem is gondoltam volna, hogy beszéltetek rólam. De jól esik.
A legjobb barátod is megállapította, még ott a tanyán, hogy ez a zsák a foltját esete... persze az is lehet, hogy csak azért mondta, mert titkon ezt szerettem volna hallani és meg akart erősíteni az ismeretlen társaságban. D. nagyon értett a nők nyelvén. És ez még akkor volt, amikor büszke voltál rá, hogy ő bizony olyan lány, aki például a vöröshagymát és a sört, ha egy kicsit nem figyelsz, lehet, hogy megeszi, megissza előled... de ha nem is cseni el, legalább annyira szereti, mint te. A fotók alapján tökéletesek voltunk.
Viszont ami a fotók mögött volt, az nem látszott. A gondolkodásmód, a megfelelni akarás, a stressz, a különbségek. Vagy legalábbis nem akartam, hogy látsszon, azt akartam mutatni az ismerősök felé, hogy igen, megtaláltam. Ő lesz az. Miközben tudtam, hogy nem minden működik. Te pedig egyre inkább erre koncentráltál.
Ma csak ültem a napsütésben a hatalmas ablakban és nem volt kedvem kimenni, kimozdulni belőle. Végre kirángatnak... ha még aktuális a koncertre menetel, akkor menjünk... menjünk.

ma vaffanculo davvero...

sono arrabbiata con tutti… ero a pezzi, avevo bisogno di parlare con un’amica però lei non mi ascolta, invece elenca tutti i suoi colleghi, gli studenti che non mi interessano neanche un po’ e non si interessa come mi sento dopo la rottura, chi se ne frega come sono i suoi studenti? 

Poi uno mi dice che sì certo andiamo a vedere la partita poi non mi avvisa che non può venire, l’altro non mi risponde neanche… poi l’altra la invito a un concerto, lo so che le piacesse quel gruppo musicale adesso non risponde… poi abbiamo fissato che questa settimana parliamo su skype e da quando chiedo quale giorno sarebbe, non mi risponde… poi presto una cosa, da una settimana che aspetto che lo ricevo, però niente, busso la sua porta, lo vedo che ci sono dentro ma non la aprono, scrivo un messaggio e non mi risponde… l’altro esce dalla conversazione chat senza salutarmi, non mi scrive neanche un giorno dopo… poi uno mi ha detto che mi chiama stasera ma non mi ha chiamato…

Solo a me sarebbe evidente se io prometta qualcosa e non c’è la faccio scrivo due parole di chiedere scusa? Non posso fare conto su nessuno? Ma cosa fate? Bella compagnia! Vaffanculo agli amici, conoscenti e quasi tutti! Meno male che sono pochi eccezioni.

Dovrei andare a dormire… e domani sarà un altro giorno…

Megbántad?

Valahogy úgy tűnsz mintha bánnád... mintha most jönnél rá, mit vesztettél... bennetek mindig később csapódik le... komolyan mintha ez lenne...

...persze lehet hogy tévedek... ez csak egy megérzés. Nem tartunk a hónapokkal későbbnél, de valahol a kettő között.
Már nem is értem saját magam... hogy tudtam ennyire kibukni, bőgni mint egy őrült...
Emlékszem az első napjaid megkönnyebbült mosolyára... én meg kimentem bőgni a mosdóba szinte minden nap.
Mostmár kezdek lazulni, rá tudok nézni a süteményre, mint a fotón... és kezdek finoman mosolyogni. Észrevenni az apró vidám dolgokat.
Például egy hatlábú (kutyasétáltató srác) persze úgy jön szembe elfoglalva a járdát, hogy keresztbe húzzák előttem a pórázt, a kutya jólnevelt, a gazdi megmondja neki, hogy akkor menj arra egyedül, én meg erre, a pórázt elengedi a földre, majd mögöttem felveszi, vigyorgok... és nem csajozni akart, rám se nézett közben.
Persze kicsit rossz egyedül, pláne mikor az embernek a barátai is szanaszét vannak. Nem találom a helyem... szokatlan újra ez a szitu.

Mosolygok?

Azt mondják mosolygok... százas mosoly... lépten-nyomon ezt hallom, majdhogynem idegentől is... Olyan szépen mosolyog...
Olaszul a telefonban mosolyog a hangom... ez rendben is van... így volt szinte mindig... de ezen kívül...
Nem is értem... pedig belül még nem jöttem tökéletesen helyre, sőt... de talán a bizonytalanság görcse nem nyomaszt... még szomorkodom egy sort, hogy tiszta csont és bőr a vállam és a karom, mintha soha nem is edzettem volna semmit... lötyög a nadrág... a gyengeség és soványság lassan elmúlik...
A látás zavar orvosi alkalmassági előtt? - Elmúlik mire odaérsz, nem? kérdezed - Hát ja... el... - köszi az együttérzést... nem lepődöm meg, hogy azért a jobb szemmel számok olvasása necces... dehát jól esik a doktor úrnak az a pénzecske így a nap végére, nem kötözködik. Az "A" kategóriámat majd' elfelejti...
Intézem a dolgaimat, lista fele kipipálva, ne is legyen idő gondolkodni. Teljenek be a naptár sorai, menjen az idő és lehessen aludni. Imádok aludni.
És végülis mosolygok. Most ez tényleg belülről jönne?

Ne úgy mint eddig...

Vigyázz magadra! - mondod.
Te is. ... Aztán ne úgy mint eddig.
Nem kérdezed, hogyan értem. Vagy megérted vagy nem, gondolom én.
Kitolod a biciklit. Pont mint 3 éve nem te. Rácsot becsapom... vagy akkor az ajtó sínylette meg? Már nem is tudom. Csak fogbegyulladás nincs, nem is hiányzik persze. Van helyette más. Enyhén nyugtalanító, de kevésbé fájdalmas.
Köszi az érdeklődést a pénteki rákszűrésről, eddig minden rendben - Lett volna a válaszom, ha érdeklődsz. De persze mostmár nem érdekel.
Utánad dobom a véleményem. Vagy megfogadod vagy nem... ha egyáltalán meghallod.

Vaya con Dios...

Te közlöd előre, hogy mi a szitu, nehogy téged okoljon bárki, te szóltál. Mivel nem voltak eget rengető igényeim, csak azzal akartam foglalkozni, hogy szeretsz és én is szeretlek. Persze tudod, hogy hibákat követtél el a múltban és most ennek iszod a levét... de végeredményben azzal is megitatod, aki éppen beléd szeret. Olyan tökéletes kelepcébe tudod tenni az embert, amit el sem tudtam volna képzelni, míg meg nem élem.
Eben a játékban nincs jó megoldás, mindegyik verzió idegesít téged.
Ha pont olyan csődközeli helyzetben van az illető, mint te, akkor soha sehova nem tudtok elmenni. De ha nincsenek programok, azt sem tudod elviselni. Már nem emlékszem név szerint, de tudom, hogy az egyik leányzónál ez volt a gond: "Ülünk otthon és csak a szülőkhöz ingázunk stb." Ha viszont megyünk valahova, az pénzbe kerül, amit összehozni neked csak ember feletti munka árán sikerülhet. Ha a nőd fizet mindent, az is baj, sőt nem is engeded. Ha a nagy részét vállalja magára, az sincs rendben. Pont ugyanolyan szarul érzed magad tőle.
Belegondolok, ha összeköltözünk mondjuk hozzám (végülis ez volt hónapokig), fizetem a rezsit, vásárolok a boltban, piacon... viszont soha többet nem hozom fel, hogy mennyit vállalok magamra, mert tudom, hogy éktelen ideges leszel tőle. Tudom, hogy időnként te is vásárolsz. Nagyrészt viszont én tartom fenn a háztartást, ezt te is tudod belül, ami rettenetesen stresszel téged. Engem is, mert látszólag észre sem veszed kettőnkért tett erőfeszítéseimet. Hálálkodni nem kell, észrevenni vagy örülni ha valami finomság kerül az asztalra, jól esett volna. Ez a variáció is idegesített.
Szerintem 3 évig nem kellene komoly kapcsolatba kezdened, mert a következőt is úgy fogod kikészíteni (érzelmileg), mint engem. És ez nem újdonság... azzal kezdted az elején, hogy volt már erre próbálkozás, hogy a szerelem elég. Hát igazad lett, mert nem. Amíg magaddal nem vagy rendben, addig nem kevés fájdalmat okozol a másiknak. De ezt már biztos észrevetted.
A szerelem szép... de abból nem lehet megélni. És már borul is a kártyavárunk, pláne ha közben a fejemhez vágod párszor, hogy neked nincs szükséged senkire! Ez a legborzalmasabb, amit valaha mondhatsz, annak aki szeret téged. Belegondoltál ebbe? Ezen a ponton, ha nem is az elsőnél, de talán másodjára hallgatva kellett volna azt mondanom, hogy akkor menj Isten hírével... Vaya con Dios.
És végül csodálkozol, ha meg szokott történni, hogy valaki egyszerűen kidob. Nem gondolod, hogy a "Költözz el!" parancsok mögött lehetett valami mélyen és régen felhalmozódott tömény fájdalom?

Nem akarok...

nem akarok többet bőgni... nem akarok többet gyomorgörcsre ébredni az éjszaka közepén... nem akarok többet köhögni a hányingerig... nem akarok többet fogyni... nem akarok többet gondolni rád... nem érdemled meg mindezt.

Szép estét!

Cs. érkezőben az egyik szomszéddal, kedélyesen tekereg a hangjuk a lépcsőházban. Egyik sem tudja, hogy a másik tudja. Kedvenc szomszédom szép estét kíván. Hát... marha szép... de utólag már nevetgélek rajta.

Déjà vu-m van: A bicikli itt marad... mondja. Ez nem hangosan gondolkodás volt, hanem közlés. Hogy mi? Értetlenkedek. Arról volt szó, hogy szétszedve befér... ja persze, nem fér be, mert egy ismerős ismerősét kell költöztetni... persze az fontosabb lett. Morgolódok. Sértődik. Bringa marad. De legalább nem hónapokra... Persze nem is holnapig... szombat nem jó, nem bunkózok, legyen vasárnap. Megköszöni. Azt még kibírom. Gyomrom összeugorva. Kicihelődik a folyosóra. Letöri a lámpát még utoljára. Mindegy már csak legyen vége. Nagy nehezen elindul lefelé. Elköszönünk.
Téblábolok. Nem megyek be bőgni. Nézegetem a törött lámpát... végülis megáll. a helyén.

Megérkezik J, a másik szomszéd. Na hogy vagy? Cs. elköltözött.- mondom. Tudom, - válaszolja - találkoztunk a bejáratnál.

Beszélgetünk. Hatalmas félős kutyu tölt fel egy kis endorfinnal. Nekem dől. Vakargatom a hátát.

Málnapálinkát? - hangzik a kérdés. Hű mondom, összeugrott gyomorra, sőt éhgyomorra? De legyen, mi bajom lehet. Max ennem kell rá, az pedig pont rámfér. J is örül, nahát akkor hajrá, egyél!

Koccintunk a túlélésre!

Költözz el!

Nem hittem, hogy valaha így fogom mondani... vagy te tényleg mindenkivel bevonzod ezt a reakciót?
Egy hónapja kerülgetem a cuccaidat, tudva, hogy valószínűleg teljesen értelmetlen a reményem arra, hogy folytassuk és kijavítsuk a hibákat.
Megerősítettem magamban, hogy szerintem miért nem működik és természetességgel elfogadtam a döntésed, amit szinte biztosra vettem.
Péntek. Kérlek, hogy szerezz egy autót és vidd el a cuccaidat. Azt mondod, szerdán úgyis lesz nálad egy kocsi, nem késő? Nem, persze én nem vagyok olyan, aki kidob, tisztelve az elmúlt kapcsolatot ennyi kulturált türelem jár a volt kedvesnek.
Szerda, szakad az eső, nem haladunk a forgalomban, más dolgod lenne, de úgyis nálad lesz még csütörtökön is az autó... najó persze, legyen csütörtök.
Közeledve az időponthoz a gondolataim kezdenek erre terelődni... mindegy, nem kell sokat kibírni. Üzenet: tíznél előbb nem érünk oda. Mi az, hogy érünk? Te most komolyan vele akartál idejönni elköltözni tőlem? Nem akartad őt felhozni, de ezt csak a végén mondod - végülis ez egy lényegtelen részlet, de esetleg nem húztam volna fel magam, ha tudom. Tényleg nem hiszem el, hogy nem tudunk anélkül beszélni, hogy valamelyikünk - általában te, jelen esetben én - ne robbanna fel az idegtől. Ennyire nem értjük egymás kommunikációját? Lehet, hogy végig ez volt a probléma? Mostmár mindegy.
Vagy tegyük át máskorra? kérdezed - de most komolyan? Értékelem, hogy nem akarsz késő este zavarni, de mégis meddig kellene ezt halogatni? Minden nap készüljek fel erre aztán mégse? Basszus, mostmár én is azt mondom, vidd el innen a cuccaidat ma! Ki a fenét érdekel hogy az ismerős ismerősének mit ígértél egy órája? Nekem mit ígértél a múlt héten? Tököm tele van, hogy a barátok segítése érdemli az első helyet, utána te és talán utána én... A bennem korábban soha nem létezett féltékenységet hoztad ki és a bizonytalanságot magamban. Hogy ők fontosabbak. Én is tudom, hogy ez gyerekes, el is akartam fojtani. De valószínűleg nem volt meg a számunkra működőképes arány ebben sem.
Vacsorázni akartam, de a gyomrom összeugrott. Nézem a kajáldát... majd a bolt polcait, sírás kerülget a méregtől és egy falat se menne le a torkomon. Ezt be akarom fejezni!
Elpakolsz az életemből és helyre áll a béke. Onnantól kezdve kinek hogyan forgácsolod szét magad, nem érdekel. Tényleg nem érdekel.
Lenyugszunk és elviekben lehetünk barátok... néha talán majd én is beférek a segítsünk mindenkinek rovatba.

Vonalak...

Mint két eltolt sinus görbe... az egyik vonala szép lassan ível lefelé... és még le sem csengett... mikor a másik felbukkan... nem is értem.
Amikor még minden pillanatban úgy érzem, hogy elsírom magam. Fáj a puszta létezés is. Minek ez a tánc, ha nem boldogít? A feszültség és a belül szakadó eső átszűrődik a szememen... mintha a bőrömön lenne tapintható a szomorúság. Amikor még úgy érzem, nincs jogom más valakit észrevenni. Állok a körben és üveges, belül kisírt szemmel nézem az embereket. Mind új. Kivéve egy tekintetet, aki mintha mindig is így nézett volna engem. Jár a szemem körbe és mikor épp odaér, látom hogy néz. És ismét. Inkább nem nézek oda. De enyhén, lassan örül a lelkem. Mintha nem is virítana messziről, hogy nem vagyok rendben.
Két hét múlva. Kisimulva, a szinte téli hideg ellenére bennem még a napsütés. Örülök a táncnak. Belülről mosolygok. Nincs már tiltott gyümölcs érzet sem. Pillantásai felbátorodtak. Már annyira direkt, hogy szinte zavarba jövök. De aztán az én szemem is visszatér. Beszélgetünk többen... olyan szuggesztíven néz, mintha nem is lenne körülöttünk más. Mondanám, hogy nem is értem... de nem lenne igaz.
Persze le kell csengenie az előző ívnek... hiba lenne azt hinni, hogy nincs már ott a gondolataim geometria füzetében.

Hiányzik...

a nyár... a cirmos ébresztés... odaülsz az ágy szélére... fölém hajolsz... ölelő hangodra lassan nyitom szemem... mellkasod finom bőrét simítom... szemed tengerkékje mosolyog rám... az arcodon gödröcskékkel ...
sosem imádtam így a reggeleket...
tudom, hogy vége, mint egy álomnak.

Üresség van bennem...

Hiányzik egy darabka... a bőröd tapintása a mellkasodon – és ez nem a szexről szól. Az ölelés. A cirmos. Meg a hangod. De ezt a sort inkább nem folytatom.

Sei mesi… - Solo? È poco. - Sì, è poco ma io ero innamorata.

Fino all’ultimo momento - non dico ma penso così.

Fél év... csak? Csak. Szinte kinevetnek. Nem is értik.

Komolytalanul rövid idő egy túl komolyan vett kapcsolathoz. Gondolják mások. És te is.

Az egyiket csak azért nem említettem név szerint, mert csak fél évet voltunk együtt.

Ez a kategória. Ebben leszek. Ideges leszel tőle. Én ne véleményezzem a kategóriáidat, majd te eldöntöd, hová teszel engem. Igazad van. Belőlem a csalódottság és a vesztett meccs beszél. Bunkó módon erőlködnék, hogy utólag valamennyire fontosnak tartsd ezt a kapcsolatot is. Pedig valószínű csak annyi marad meg belőle, hogy nem passzoltunk össze. Mindegynek kellene lenni, mert úgysem fogom hallani, mit fogsz a következőnek rólam mondani. Jobb is, ha nem hallom, mert azért hallottam én is érdekes dolgokat a korábbi nőkről. Ha szerencsém van, lesz pozitívum is.

De miért volt ez fontos nekem? Nem kellene, hogy az legyen. Egyáltalán nem kellene, hogy érdekeljen.

... Balaton

...szép esti beszélgetés... elmondom a szerelemtől mentes verziót neked, részemről miért nem működött ez a kapcsolat és neked miből kellene tanulnod. Nem igazán viseled az építő jellegű kritikát, nem akarod érteni. Észre sem vetted, hogy minden másnap a volt szerelmekkel példálóztál. Azonnal visszahárítod, hogy inkább én érezzem magam gyerekesnek, ha én nem tudom elviselni, hogy az embernek van múltja és példának hozza fel stb. Végletekbe esel, mondom neked, de nem is hallod. Nem arról van szó hogy soha nem beszélünk róluk, hanem hogy meg kell találni az egészséges mennyiséget, ami nálam nem a két naponta emlegetjük. Ezt a legelején meg is mondtam, hogy nekem sok belőlük, így már nem naponta hallottam róluk, hanem két naponta. Nehezen akarod megérteni, hogy ez szerintem nincs rendben. De végülis nekem mindegy, hogy te akarsz-e tanulni ebből.
És hogy ezt fokozd, hogy "én is tanuljak címszóval" elmondod, mennyire idegesítő volt, hogy erőszakosan elvittelek nyaralni. Először a repjegy - emlegeted fel - ott zsizsegtem minden nap, aztán letettem róla, de a végén még én sértődtem meg, amiért nem mentünk. Én úgy emlékszem erre a szituációra, hogy találtam egy olcsó repjegyet, valóban elkapott utazási láz, tényleg zsizsegtem, de kalkuláltam egy négy napos utat, két főre és bele kellett törődnöm, hogy túl drága. Kicsit morcos voltam, de te nagyon helyesen rávilágítottál és megnyugtattál, hogy ha ennyi pénzt szándékozok "kidobni", abból inkább motort vegyek vagy ilyesmi. Igazad volt. El is fogadtam. Neked ez belül mégis idegesítő volt. Aztán ahol az én agyam is elpattant, a kurva Balaton - ahova el kellett utazni. Kiszaladt a szádon, lehetséges. De akkor is így gondoltad. És azt is, hogy nem adtam választási lehetőséget neked, erőszakos voltam... te megmondtad, hogy nincs pénzed a Balatonra menni. Ha viszont én nélküled megyek, akkor tudtad, hogy ott fogok depizni, ezért engedtél az erőszaknak, hogy oké, menjünk.
Nekem milyen választási lehetőségem volt? Egy agyondolgozott év után végre augusztus, közlöd, hogy nincs pénzed elmenni 120 km-re tópartra egy ingyenszállásra... én pedig tudom, ha egyedül lemegyek, rosszul érzed magad tőle. Gondolod, ha ezt tudom, akkor elutazok egyedül? Tény, hogy meg is őrültem volna a pesti hétköznapokban ülni két hétig nyaralás címszóval. Mit tettem, azt mondtam, menjünk le, majd én fizetem, max. nem megyünk minden nap vitorlázni vagy valamicskét engedünk az igényeinkből. Hát nem engedtünk belőle, vitorlázni minden nap kellett, ha állt a szél akkor is. Lényeg, hogy ne engedjünk. De nem érdekelt, örültem, hogy ott vagyunk. Össze sem számoltam mennyit költök, egy eset tűnt fel a két hét alatt, amikor két levesért meg két kávéért 4000 felett fizetek... nade le is szartam, úgysem beszélhetek erről neked, mert azt úgy éled meg, hogy a fejedhez vágom.
Erre mit kapok hónapokkal később? Hogy te ott elköltöttél 60 ezer Forintot! Hát basszus! Kifizessem? Pont úgy viselkedtél, mint amit a legjobban elítéltél a viselkedésemben. Amiről te is elismerted, hogy meg tudtam változni. Szegény mártír, a kurva Balatonon, ahová erőszakkal elvitték vitorlázni elköltött ennyi rengeteg pénzt! Komolyan mondom, hogy át kellene utalnom neked. Kiakadnál rajta, az biztos, de legalább át tudnád érezni, hogy engem mennyire megvetettél, ha az aránytalanul magamra vállalt költségeknek néha hangot adtam. Megvásárolnám a becsületemet? Túlzás a szó, mert nem loptam, inkább egy igazságtalan véleményt próbálnék megváltoztatni átutalás formájában. Persze ez nem célravezető logikázás, mert egy vélemény nem fog pénz hatására megváltozni. De azért eljátszom a gondolattal.
A kurva Balaton jár a fejemben. Mekkora hülye is voltam. Akkor kellett volna ezt az egészet befejezni nem most. Ha tudom, hogy neked ennyire az agyadra megy, hogy el szeretnék utazni veled nyaralni. Nincs messze, ingyen szállás a többit meg megoldjuk. Kicsit még így drága, de nem vészes, mintha a szállásért is fizetni kellene... nem is emlegettem. Szerinted erőszakos voltam. Ne légy erőszakos - mondod - ezt tanuld meg ebből. Nagyon fájnak ezek a szavak de fel is dühítenek. Ha akkor ezt megmondod, én hagytalak volna ott. És most utólag még én érzem szemétnek magam. Ne legyek sértődős. Rendben. Ebben igazad van és majd törekszem.
Valójában bármit tettem, az nem volt helyes a te nézőpontodból. Na ezért kell ennek véget vetni. Hogy ne érezzem egy utolsó szemétnek magam. Ettől estem szét.
***
Méregből írtam reggel. Haragból.
Mostmár nyugodtabb vagyok.
Erőszakos, agyadra menő voltam... igen... és sajnálom.
Egy ideig veled szerettem volna, de majd jön valaki más, akivel ezt ki tudom javítani.

Azt mondod nem adtam neked választási lehetőséget. Nos te sem nekem. Vagyis volt ez a három rosszabbnál rosszabb:
- Elutazok nyaralni egyedül, tudva hogy ez neked rossz érzés és nekem is, mert hiányzol. Természetesen nem tudtam volna megtenni, mert az ember alapvetően azért megy szabadságra, hogy ha van kedvese akkor vele legyen, nem azért hogy két hétig ne lássa.
- Itthon maradok két hétre, egy már nem utált, de nyaralásra elképzelhetetlen városban, mert te nem engedheted meg magadnak az utazást. Ne haragudj meg, de ezt sem tudtam volna elképzelni.
- Vagy a szerinted legrosszabb verzió, ami történt, hogy erőltetem, amitől a legszebbnek induló nyaralás is kurva Balaton lesz számodra.
Utólag nagyon fasza látni és megérteni, hogy ezek a lehetőségek álltak előttem.

Minden Egész eltörött...

Ebéd és vacsora: másfél tükörtojás meg egy fél kifli és ezt is csak azért mert enni kellene... gyanús a 27-es farmer nem lehet ennyire kinyúlva... mint kiderül, 55 kg-ra fogytam... Gyerekes dolog egy hat hónapos kapcsolattól így kikészülni - valami ilyesmit mondtál. Ha tudnám, gombnyomással átprogramoznám magam. Nyomnék egy pause gombot az egész élet-filmre, félretenném és kimennék a konyhába vacsorázni.

Trovare la persona giusta non dipende del tempo - mondja Luigi. Ő biztat pedig ezerszer nehezebb helyzetben van. Il destino voleva così... ő megbékélt a sorssal, hogy ennek így kellett történnie.

Bele vagyok már fáradva, hogy össze kell raknom azt akivel összehoz az élet. - mondod te, amikor bevillan, hogy én Egyben voltam! Előtted egyben voltam és szétestem... szétestem ettől a kapcsolattól... attól az erőlködéstől, hogy működjön az, amit a sors valójában nem akar működni látni...

Minden egész eltörött... ritkán jut eszembe Ady, de most ide való...

Milyen csonka ma a Hold,

Az éj milyen sivatag, néma,

Milyen szomorú vagyok én ma,

Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,

Minden láng csak részekben lobban,

Minden szerelem darabokban,

Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,

Utána mintha jajszó szállna,

Félig mély csönd és félig lárma,

Fut velem egy rossz szekér.

Nem fog menni...

közlöd két telefonbeszélgetés, a félbeszakított csetelés és egy cigi közben, egy kuka mellett... a tetején elnyomod a csikket és beledobod a kapcsolatunkkal együtt...

Mondanám, hogy nem itt és nem így szerettem volna ezt megbeszélni, de te túl akarsz lenni rajta. Egy ciginél több időt nem akarsz ezzel eltölteni. Nem is érted, én miért akarok beszélni erről, miért érzem méltatlannak ez a módot, miért kellene kicsivel nagyobb tiszteletet adni akár egy lejárt lemeznek is.

Igen, ideges leszek, mert huszadjára akarod ugyanazt elmondani. - de hogy esetleg nem ugyanazt akarom elmondani, az fel sem merül benned. Én is felhúzom magam... oké, akkor nem fogom elmondani. Leírom magamnak és kész.

Belül egész nap szakad az eső, ismét.

Nem akarok hazamenni. Nem akarok magyarázatokat gyártani. Nincs mentenivaló. 

El akartam mondani, mire jutottam, de fáj, hogy nem igazán érdekel.

Eddig arról volt szó, hogy én mit érzek. Ez mostmár nem érdekel. Te túlvagy a nehezén. 

Túlélési céllal arra kell gondolnom, szerintem miért nem működött volna, mitől őrültem volna meg.

A mindennapi bizonytalanság jut eszembe rögtön.

Fájt a gyorsvonatként érkező szerelmed is, mert tudtam, hogy ugyanígy fog távozni. 

A másik elviselhetetlen: az úgy kezdődött, hogy szerelmes lettem... pokolbéli vigadalom, mikor a nagyjából tizedik nevet vagy éppen név nélküli történetedet hallgatom... de most komolyan, beállok tizenegyediknek? És tényleg elhiszem, hogy szeretsz? Vagy csak kellett egy következő? Ügyesen elvetetted a kételyt.

A gondjaiddal mélyen szántott arcod nem is hasonlít arra, akibe beleszerettem... beleöregedtél ebbe, amiben hibásnak érzem magam. 

A belefáradt éned jut nekem, a kissé hedonista de jódumás pedig másoknak. Furdal ez a gyerekes féltékenység is.

A hinni akart szerelmet szép lassan átértelmezem oly módon, hogy segíteni akartok neked, ami ugyanúgy idegesít téged.

El akartam mondani ezeket... feltételeztem, hogy érdekel és hátha te is tanulni akarnál a hibákból... de úgy tűnik, nem.

Szakad az eső... vagy inkább már megállt mint egy tó vize... belül úszok. Megint belehalok.

A sajnálat vagy együttérzés olaj a tűzre. 

Ettől függetlenül jó nem egyedül lenni és kapálózni a tengeremben.

Reggeli mellé könnyed szakítás

Nincs is szebb péntek reggel... mint egy mediterrán napsütéses utazásból hazatérés a hideg, esős taknyos városba... munkába menni... majd egy gyors reggeli szakítás után odaadni a kintről hozott ajándékot neki. Nézzem egész nap őt és ne bőgjek.

Kikészítem magam...

...az érzelmi viharokon túl... fizikailag is... terítéken szinte minden ami a stressz alapján jöhet... étvágytalanság, fogyás -3kg, köhögés, hányinger, gyomorgörcs, aranyér, izomgörcs, alhasi fájdalom, látás zavar, mellkasi szúrás, közti vérzés, ismét alhasi fájdalom, ismét izomgörcs... a 3 hét választékos időtöltése. És erről lehetőleg ne beszéljek senkinek... ne mondjam annak, akit szeretek, mert az érzelmi zsarolás lenne... ne mondjam Anyámnak, mert jobban aggódna mint valaha. Barátok eltűnőben. Persze ilyen részletességgel nyilván nem mondanám senkinek.
De most komolyan, kell ez nekem?

Mielőtt

Egy dolgot kérnék mielőtt elutazom.
Ha gondolkodsz ezen az egészen, kérlek nem akard belerakni a meglévő sablonjaidba a kapcsolatunkat vagy engem. A vége akár igen akár nem, ne úgy logikázz, hogy tudod, hogy az fog történni, mert XY-nal is úgy volt. Nem M., P., K., A. sőt nem Cs. vagyok. Nagyon fáj, hogy esetleg nem feltételezel rólam annyi egyéniséget, hogy nem a meglévő eseteid alapján fog zajlani minden. Én sem mondom neked soha semmire, hogy az lesz mint ami A.-val vagy P.-vel. Neked is kellemetlen lett volna két naponta az ő neveiket hallgatni, hogy velük mi történt vagy hol jártam stb. Kérlek, hogy egy kicsit ebbe is gondolj bele. Tiszteljük meg egymást annyival hogy egyéniséget feltételezünk a másikról és az alapján döntünk. OK?
Rendben. Ennyi.
Egyébként... mindig tartottam attól, hogy túl könnyen szeretsz bele valakibe... legalább négyet tudok név szerint, de volt még pár név, ami csak néha került elő, némelyik sztori csak szimplán úgy kezdődött, hogy beleszerettem egy nőbe... (marha nagy öröm volt ezeket hallgatni, de mindegy) ...és volt még néhány, akinek említésre sem érdemes a neve.
Féltem, hogy ez a hirtelen szerelemnek érzett valami ugyanolyan gyorsan párolog majd el, ahogy jött - főleg a gépies szeretlek-szeretlek válaszok után - de ezt a rossz érzést elhessegettem, és nem azért mert rózsaszín szemüveg lett volna rajtam, hanem mert nem stílusom azonnal feladni viszonylag apróság miatt.
Visszatérve rád, a történeteidben arról sosem szólt a fáma, hogy miattad lett volna vége azoknak a kapcsolatoknak. Persze naivitás lett volna azt feltételezni, hogy te ártatlan vagy és csak ők voltak a hülyék. De azért ez feltűnt.
A mi esetünkben túl sok időt nem adva azt mondtad, ez nem fog működni és jött a szorgalmas kifogás gyártás. Úgy érzem kitartás hiányzik belőled, hogy nem szabad ennyire gyorsan feladni.
Utólag vajon hova tennél a listádon? Volt egy E, akibe beleszerettem, de fél év után kiderült, hogy nem passzolunk össze. Te nyilván semmiben nem vagy hibás, csak egyszerűen így alakult... ha egyáltalán említésre érdemesnek tartanád. Talán említésre érdemes lenne, mert bizonyos dolgokat tisztelsz bennem, de úgy érzed túl sok közöd nincs hozzá.
Ki tudja mi lesz a folytatás.
Egy biztos, holnap nem jössz velem, semmilyen értelemben.

Szerepek...

Hogy tudod ennyire érzelem mentesen kezelni az egész helyzetet? Hogy lehet ennyire tárgyilagosan, ridegen? Egyszer nem kérdeznéd meg, hogy vagyok. Persze mivel nem akarod hallani a hosszabb-rövidebb választ. Nem illik bele a szituációba, amire most vágysz. Előre kiszámítottan. Úgy gondolhatod, nem szabad engedni a csábításnak, gyengédségnek, ez befolyásolás lenne és női taktika, ami valójában érzelmi zsarolás.
Annyira fáj, hogy most elő tudod adni azt, hogy nem érdekel semmi velem kapcsolatban. Vagyis egyetlen dolog igen és őszintén: hogy váltok-e munkát... hogy lehetőleg kisétáljak a mindennapjaidból.
Minden lepereg. Ha esetleg mégsem, akkor ideges vagy tőle.
Attól is ideges voltál, hogy egyszer megállapítottam tényszerűen, érzelemkitörés nélkül, inkább kimerülten, hogy miattad is szarul érzem magam. Mégis mit vártál? Nekem ez az ideális állapot? Hogy várom a nagy döntést, hogy méltóztatsz-e elfogadni? Hogy várakozok a második esélyre? Mint valami hűtlen csaló, aki megbánta amit tett?
Csak éppen nem csaltalak meg. A bűnöm, hogy túl komolyan vettem a kapcsolatunkat és a gyerekbetegségekkel küszködő kezdeti időszakban kicsinyes vitákba bonyolódtam.
Sokkal egyszerűbb azt mondanod, hogy nem fogunk tudni kijönni. És nem feltételezed, hogy nemesebb lelkű lennék, mint ami eddig lejött. Csak szükségem lenne egyfajta nyugalomra... ami a kezdeti érzelemdús kissé viharos időszakban nem volt jelen. Természetesen rajtam is múlt. Minden értelemben szenvedélyesen éltem meg. És mondtam gondolkodás nélkül mindent. Nem arról van szó, hogy unalmas állóvízre vágyom, de nem is viharos tengerre.
Az is lehet, hogy szeretsz, de most annyira jól tudod titkolni, hogy már alig hiszek benne.
Most, mint valami kísértésre tekintesz rám.
A francnak kellett hinnem ebben az egészben!
Belül sírok. A szemem mögött zuhog az eső.
Nem csak belül. Úszom a szép tengerkék szemedben.

Két hét...

Két hete vagyunk külön... végigmentem az összes fázison szinte, kivéve a gyűlöletet. Először a döbbenet... aztán a kétségbeesett sírás... aztán a mély depresszió... élni nem akarás... szemezek a szép késekkel, csak nem úgy mint te... nem tudnék nélküled lenni... aztán a küzdelem... közben nem tudok enni, rohamos fogyás napi -1 kiló... gyengeség... a fojtogató köhögés szorongatja a torkom... izomgörcs... gyomorgörcs éjjel kettőkor... félelem... kifogyhatatlan könnyek... újra és újra küzdelem... a megalázkodás... vita... harag... beszélgetés... elnézést kérek... vita... elnézést kérek... mindennapi őrült sírás... és írás... kimerültség... alvás... kellemes beszélgetés... és vita... hallgatás... segítesz... furdal a lelkiismeret a derekad miatt... ölelés... puszi szájra... de azért ne tulajdonítsak jelentőséget ennek... a lassú elfogadása a helyzetnek... látszólagos nyugalom... még egy kis küzdelem... beletörődés... a leszarom már mi lesz... tervek nélkül akarok sodródni az élettel... tényleg hagyni akarlak gondolkodni... félek, hogy kihűl minden... nem boldogít a táj, az utazás, a tánc... nem akarlak látni... de akarlak látni... mintha jobban lennék... szinte már magamra ismerek... kezdek megnyugodni tényleg... más is küzd és sokkal nehezebb helyzetben... csodás álomból ébredek... tényleg jobb már... közben egy angyal távozik, amitől megint potyog a könnyem... de szépen lassan megnyugszom... talán leszek oly kiegyensúlyozott, mint amilyennek nem is ismertél még... szájon csókolsz indulás előtt és belülről jövőnek érzem... de persze ne vegyek semmit jelzésnek... el ne higgyem... nem mondom neked, de érzem, hogy nagyon hiányzol!

Mintha jobban lennék

Talán már nincsenek azok a hányingerig fokozódó köhögések... nincsenek az őrületig fokozódó sírás rohamok. Az életben maradáshoz szükséges mennyiségnél többet eszek.
Hellyel közzel jól vagyok... kezdek magamra ismerni. Leszámítva, hogy nem boldogít a tánc, nem boldogít az étel, a főzés, nem boldogít az utazás, sem a titkos helyem a számomra legcsodálatosabb tájban. Nem boldogít egy csodáló tekintet a villamoson vagy egy társaságban. Nem boldogít, ha szembetalálkozok egy ismert személyiséggel az utcán és örül, hogy lát.
Hetek óta egyetlen dolog boldogít, ha spanyolul vagy olaszul beszélhetek... elrepülök egy pillanatra ebből az elcseszett valóságból, kizárul a külvilág, itt sem vagyok. Eszembe jut a Mercadona hagymás bagettjének illata, a sonkák, legyen az jamón vagy prosciutto crudo vagy a kecskesajt és a fokhagymás oliva bogyó... szinte éhes is lennék, de egy pillanat és elmúlik a varázslat... visszaesek ebbe a hideg sötét őszbe.
Azt hiszem, mi nem tudunk a nyer-nyer szituációba kerülni... sőt az utóbbi időben a veszít-veszít helyzet áll fenn.
Elveszítesz egy olyan nőt, aki tényleg kitartana melletted a bizonyos 3 évig vagy 30-ig, ki tudja. Én elveszítem, amiben hittem, amit imádtam, ezt a szerelmet, amit "csak" komolyan vettem, ennyi. De ez is baj volt.
Most azzal küzdesz, hogy elviselj... én meg szidom magam, hogy hagyhatom idáig fajulni a megalázkodást. Már régen azt kellett volna mondanom, hogy hagyjuk a fenébe. Ezt persze nehéz lenne, míg azt érzem.
Persze mindent elkövetsz azért, hogy már magam se tudjam, hogy mit érzek.
Amikor ötletelni próbálok, hogyan tudnám az életedet segíteni, haragra gerjedsz. Mindenre van magyarázat, miért nem... magamra ismerek, de ilyen esetben próbálok önkritikus lenni és belátni, hogy a nem az nem visz előre... változtatni persze semmin sem akarsz, meghallgatni egy megfontolt embert nem kell... hogyan tudott csenevész fizetésből egyedül fenntartani egyedül egy lakást, hitellel és persze saját magát is... ez nem elég hiteles, csak a saját tapasztalat... csak az, hogy hogyan szivatom meg magam. Hát az irány tökéletes.

Befejeztem

Élek és döntöttem.
Elfogyott, kész, vége, eljátszottad... nincs több melletted állok és segítek.
Azt a megaláztatást, amiben tegnap részesítettél! Elszórod a zsetont egy este, 8 kocsma, nem marad fizetésig, ebédelni sem tudsz. Én persze biztosítalak a támogatásomról, nehogy éhen maradj. Majd vérig sértődsz, ha a fél kajámat neked adom, mert akkor minek mentél boltba. parizert venni... hú mekkora kiadásba vertelek. Elnézést kértem.
Aztán ha csak szót, egy fél mondatot is merek szólni a kapcsolatunkról, éktelen harag gyűlik a szemedben, színpadiasan otthagysz, hogy ezt már nem bírod. Észrevetted mennyire megaláztál? Én pedig ismét elnézést kérek. Ekkora hülyét, mint én, de komolyan.
Vége.

Elképzelt búcsúlevél a kedveshez

Szerelmem,
azt mondtad, nincs ebben semmi... így meg is tehetem, ha ez semmi. Csak egy kis vágás és kész.
Nem lesz több kérdés, nem lesz több gondolat, nem idegesítelek többé. Nincs fojtogató törődés. Sem hűség, sem kitartás a rosszban... mivel jót már nem akarsz látni ebben az egészben. Sorold csak nyugodtan továbbra is a számodra meggyőző érveket: mit miért nem lehetett megoldani ebben a kapcsolatban. Eddig ezernyi dologban hasonlítottunk, mára semmiben, szerinted széttartó sínpár vagyunk. Sorold csak a kifogásokat szorgalmasan. Attól jobb lesz neked.
Mostmár nincs is visszaút. Ez a kapu bezárul. Végleg.
Íme ezt is elmondhatod magadról, megölte magát egy nő, aki nem bírta elviselni a fájdalmat, amit okoztál neki.
Úgyis mindig gyűlöltem, hogy bele akartál tenni a sablonjaidba. Ordított bennem a tiltakozás, nem azok a nők vagyok, sőt nem te vagyok... de te legszívesebben megszerkesztenéd a jövőnket vonalzóval és körzővel a tapasztalataid alapján. Majd a gépezetet szétszerelnéd és újra összeraknád, megtudd, hogyan működik. De ez nem fog menni, mert az alkatrészeink szétporladnak közben.
Látod, micsoda tapasztalattal bővül a palettád? Legyek én a napsárga, ok?
Sok puszi.
E.

PS. Kosztolányi passzol ide... de ő mindig a helyén van:

"A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
...
borból-vízből mértékkel tölteni,
...
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
...
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
...
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?"

Felrobbanok

Szerinted csak én kezdeményeztem a levelezéseket, miközben mindketten tudjuk, hogy kölcsönös volt és félig-meddig időtöltés. Sokszor csak pár szavas választ írtam és nem kérdeztem semmit, hogy ne legyen végeláthatatlan beszélgetés. Általában jókedélyű volt és értelmes dolgokról írtunk. Miért nem lehetett azt mondani, figyi, szerintem ez nem jó ötlet, hogy írunk? Miért kell földhöz vágni az éppen kezedben lévő bármit, hogy én mennyire idegesítő vagyok? Ha azt mondtad korábban, hogy nem zavar a csetelés és így is tudsz gondolkodni, honnan az fenéből kellett volna kitalálnom, hogy pont az ellenkezőjét gondolod? Szerinted ha mindenen stresszelek, akkor pont az hiányzik hogy idegesítselek? Ma délelőtt én is felhúztam magam de istenesen, azt hittem felrobbanok csendben. Ebben az egész helyzetben csak te lehettél ideges. Én pedig próbáltam bizonyítani, hogy minden körülmény között melletted állok. Ez most is így van. Ettől függetlenül nem fogok könyörögni. Nem fogok küzdeni. Nem alázkodom meg, épp eleget tettem. Nem fogok szívességet kérni. Sem az estéidet ellopni. Nem fogok írni, sem kérdezni. Ha ez volt a cél akkor tökéletesen sikerült. A fenti kérdésekre sem kell válaszolni, mert biztosan ideges lettél tőle.