kimerültségem ismét elég komoly szintű. Talán nem annyira mint hétfőn. Síráshatáron vagyok, de nem a fizikai fáradtságtól, sem az idegességtől, hanem a gondolati síkon történő túltöltődéstől.
Félre ne értsd, rengeteget kapok ettől az egésztől, hihetetlen sokat tanulok ebből. Lélektani vizsgálódás, önismeret és emberismeret főleg amikor igazolást nyer néhány meglátásom és megérzésem, még szinte örülök is. Nem elégtétel, viszont fejlődés.
"Mindenki hazudott mindenkinek" - mondod. "Kivéve én neked." - ezt elismered, persze evidens is, mert nem rólam beszéltél előtte, hanem a ti szerelmi háromszögetekről. Ettől függetlenül örülök és igaz, hogy én nem hazudtam neked, sőt te se nekem. Jó érzés, hogy talán mi ketten vagyunk a legtisztább és egyenesebb szereplők ebben a elcseszett szappanoperában.
A te érzelmi válságodat meghallgatom, de nem visel meg. Viszont előállított egy olyan furcsa szituációt, amit már nehezebb kezelni. Irtózunk az egyedülléttől, ezért sok időt töltünk együtt. Neked jó, hogy meghallgat egy olyas valaki, aki ismeri a szereplőket és a véleménye is talán segíthet. Nekem jó, mert fejlődök ettől. Alapvetően jól érzem magam veled és úgy tűnik ez kölcsönös. De ez nem jelenti azt, hogy szerelmes lennék beléd. Vagyis éreztem már úgy egy-egy nagyon gyenge kimerült pillanatban, hogy szeretlek. Azonnal győz az ész és a saját korábbi meggyőződésem, hogy ez nem működik. Te sem vagy szerelmes belém. De akkor mi ez az egészen kellemes érzés, ha veled vagyok? A tét nélküli együttlét, neked pedig a támasz? Az egyetlen, ami stresszelhetne az egészben, hogy telik az idő és az életem... és toporgok. Olyan zsákutca vagy nekem, amiből jelenleg nem szeretnék kijönni. Nem reménykedek és nem álmodozok. De ez most egészen más, mint amikor hivatalosan voltunk együtt, valami sokkal jobb... ami eltűnne, ha újra összejönnénk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése