Megbántad?

Valahogy úgy tűnsz mintha bánnád... mintha most jönnél rá, mit vesztettél... bennetek mindig később csapódik le... komolyan mintha ez lenne...

...persze lehet hogy tévedek... ez csak egy megérzés. Nem tartunk a hónapokkal későbbnél, de valahol a kettő között.
Már nem is értem saját magam... hogy tudtam ennyire kibukni, bőgni mint egy őrült...
Emlékszem az első napjaid megkönnyebbült mosolyára... én meg kimentem bőgni a mosdóba szinte minden nap.
Mostmár kezdek lazulni, rá tudok nézni a süteményre, mint a fotón... és kezdek finoman mosolyogni. Észrevenni az apró vidám dolgokat.
Például egy hatlábú (kutyasétáltató srác) persze úgy jön szembe elfoglalva a járdát, hogy keresztbe húzzák előttem a pórázt, a kutya jólnevelt, a gazdi megmondja neki, hogy akkor menj arra egyedül, én meg erre, a pórázt elengedi a földre, majd mögöttem felveszi, vigyorgok... és nem csajozni akart, rám se nézett közben.
Persze kicsit rossz egyedül, pláne mikor az embernek a barátai is szanaszét vannak. Nem találom a helyem... szokatlan újra ez a szitu.