Mint két eltolt sinus görbe... az egyik vonala szép lassan ível lefelé... és még le sem csengett... mikor a másik felbukkan... nem is értem.
Amikor még minden pillanatban úgy érzem, hogy elsírom magam. Fáj a puszta létezés is. Minek ez a tánc, ha nem boldogít? A feszültség és a belül szakadó eső átszűrődik a szememen... mintha a bőrömön lenne tapintható a szomorúság. Amikor még úgy érzem, nincs jogom más valakit észrevenni. Állok a körben és üveges, belül kisírt szemmel nézem az embereket. Mind új. Kivéve egy tekintetet, aki mintha mindig is így nézett volna engem. Jár a szemem körbe és mikor épp odaér, látom hogy néz. És ismét. Inkább nem nézek oda. De enyhén, lassan örül a lelkem. Mintha nem is virítana messziről, hogy nem vagyok rendben.
Két hét múlva. Kisimulva, a szinte téli hideg ellenére bennem még a napsütés. Örülök a táncnak. Belülről mosolygok. Nincs már tiltott gyümölcs érzet sem. Pillantásai felbátorodtak. Már annyira direkt, hogy szinte zavarba jövök. De aztán az én szemem is visszatér. Beszélgetünk többen... olyan szuggesztíven néz, mintha nem is lenne körülöttünk más. Mondanám, hogy nem is értem... de nem lenne igaz.
Persze le kell csengenie az előző ívnek... hiba lenne azt hinni, hogy nincs már ott a gondolataim geometria füzetében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése