Cosa penso sul serio?

…sarebbe ipocrisia dire a lui, che voglio una relazione seria se qualche giorno dopo che su skype ci siamo conosciuti, ho fatto amore con un altro (che ho amato anni fa e ormai non significa niente a me)...

J. non è un tipo che pensa sul serio… ma almeno sempre vuole sapere se io pensassi a lui… e devo sapere, che lui pensava spesso a me… non sono ignorante però mi piacciono queste parole: „kiero ver tu cara, sonrisa y tu cuerpo, me encanta”…il mio corpo cmq. non l’ha visto, però dice così. 

Quindi cosa potrei dire? Ho ancora quasi due mesi per pensare, come sarà in persona…

Una sera fantastica…

come una tempesta… lo stress che c’era anni fa tutto è passato… solo divertimento, scherzare tanto, prendere in giro… non c’era niente pressione e rimorso… una serata spigliata… fare sesso con tanta passione, con amore ma evitando innamorarsi… c’era semplicemente bellissimo… anche se non non ti amo, ti penso spesso...

e sento la musica...

Estoy bien…

por ahora todo bien… 
no sé cuando quiero cambiar mi vida o cuando puedo cambiarla… ahora no… 
no quiero otros deberes y nadie que me obliga… 
me gusta ser sola y libre… 

Alguien…

puede ser acertado decirme qué tendría que hacer… pero no lo pregunto a nadie… 

Hagyjuk…

…vagy még ennyit sem írok…

Minimalizálom a magyarázatot…

Fáradt vagyok…

Nem akarok fejtörést…

Túl jónak tűnsz…

Elrontanivalóan - de csak mint amikor a frissen fésült hajat hirtelen felborzolja a szél…

Csak látszólagos ez a nyugalmad? Calma apparente - szól a dal a fejemben…

Miközben rengeteg mindent elzársz magadban…
Felráználak ebből...

Én inkább utazásba menekülök…

Gondolatok és döntések elől…

Talán mindenki menekül?

Cose da togliere…

...lo so con chi non dovrei parlare. La lista cronologica di questi anni? Forse così è logico.

M.A., lo amo e lo odio. Questi due si annulla. Allora non c’è motivo per palrare.

F., una simpatia per un lungo periodo, incorrisposto da parte sua. Per cosa sarebbe stato utile? Per niente. Alla fine non abbiamo potuto parlare su niente.

P., belle foto però maledetti… cioè non sono maledetti… c’era amore vero… a prima vista. Finita. Non dovrei pensare a lui, perché lo so che non si sia cambiato e non vuole cambiarsi. E non mi ama.

A., nella primavera catalana ci siamo sintonizzati, ma niente di più. Lo sento che lui non vuole niente. Già resisto che non ci sentiamo, al massimo una volta alla settimana solo per lavoro.

K., ogni nostro incontro si sente che ci sia qualcosa armonia tra di noi. Ma lui non si apre… come me. Tante cose in comune? È possibile. Cerco di togliere i pensieri e resistere senza gli scriver stupidaggini.

Basta le cavolate!

Ma cosa dovrei fare? Qualcosa più utile? Sì! Non lo so cosa. 

Almeno dovrei parlare su quest’argomento con qualcuno. Per ascoltare qualche opinione.

Invece cosa faccio? Organizzo un altro viaggio, per scappare, almeno per un weekend. Torino mi chiama. Manca il motivo ma devo tornare. 

Fuga in avanti.

Ti scrivo un mmm,

un messaggio mai mandato… anzi una conversazione di chat mai scritta…

- Ciao, come stai? Senti, ho fatto un errore, ho guardato le nostre foto di Budapest… ma quanto ti ho amato! Non dovevo vedere queste immagini! Ti prego… dimmi che non mi ami!

- Non ti amo.

- Ok, adesso è meglio. Grazie! Buona notte!

...

Elvesztés...

...amikor adott valami, nem féltem, nem tartok tőle, hogy elveszítem. Nem értékelem eléggé és nem éreztetem vele, hogy mennyire fontos. Van és kész.
Abban a pillanatban, mikor elveszítem, válik igazán fontossá, de akkor már cseszhetem. A legkisebb annak a valószínűsége, hogy visszajönne és azt mondaná, buta voltál, de nem haragszom és itt vagyok neked. Vagy csak ott ülne az ágy szélén, vonásaimmal az arcán mosolyogva és hallgatná a fecsegésem. Történetesen ilyen még nem fordult elő. Ha valamit elveszítek, elvesztem végleg. Nincs bocsánat, nincs megbánás elfogadása. Ez van.
Miért lesz értékesebb, mikor már nem az enyém? Nem lehet az enyém. Hirtelen átvált vágyakozássá olyasmi iránt, amit nem lehet elérni.
Miért akkor szeretem csak igazán, ha már elvesztetettem?
Tanulni belőle? Azt persze kellene. Tudom.

...i bei colori...

Forse la cosa più bella che mi hanno mai detto per le mie foto…

A: Ma sei bravissima!!!! Foto stupende! Mai visto Reggio così bella:-)

E: ti dicevo che ho trovato colori stupendi nella tua città ;)

A: Secondo me i bei colori li hai dentro ed hai saputo esprimerli con le immagini!!! Complimenti davvero:-)

mmm - messaggi mai mandati...

ma quante volte l’ho scritti… che idea di Alessandro d’Avenia! Questi sono i pensieri, che dedichiamo a qualcuno ma alla fine non vogliamo mandarglieli…

Ogni tanto ci sono dei pensieri, che fanno la telepatia. Stasera ho pensato per un attimino a P., che forse si spiace cosa ha perso quando la nostra storia è finita… dopo circa 8 mesi di pausa, che non abbiamo parlato, stasera mi ha chiamato… forse era lo stesso momento, quando l’ho pensato… posticipatamente è molto meglio che non ho sentito la chiamata. Non mi manca una storia quanta complicata come quella con lui.

A fatto accaduto…

perché sempre posticipatamente sento la mancanza di qualcosa? Perché non so prima? Perché non mi fa avvertire niente? Cioè anche se ci siano alcuni intenzioni... il cervello mi dice cosa sarebbe giusto… dopo il risultato mi fa soffrire... sono d’accordo con lui, ghiaccio nella mente, parlo senza romantica… e piango la sera… beh vabbe’ i sentimenti sono così... senza direzione...

Soltanto due incontri…

Perché fa quasi piangere una relazione, che non è nemmeno cominciata… perché non ce la faccio senza pensieri, senza sentimenti? 

Paura oppure insicurezza? 

Un attimino di rabbia e un po’ di tristezza… e poi Volano i pensieri…

„Prima di un perchè e non trova mai

ancora il senso vero di una vita che non c'è”

Sempre stare via…

e adesso comincia la prima finesettimana che passo a casa da un mese… cosa faccio quando sono a casa? Perché non parto? Voglio scappare anche domani… scappare dai pensieri inutili… un mese fa… mi sveglio alle 5, vado al Balaton e comincia un bel giro in moto, in una gold wing… poi mi sposto da Bari a Napoli e domenica salgo sul Vesuvio… poi di nuovo al Balaton, sempre in due ruote però stavolta in bici, 155 km sfruttando la velocità della mia bella Kellys axis… domenica guardando i capelli-biondi-occhi-azzurri… e ultimamente è stata la sorpresa, il weekend indimenticabile… sabato Imola, domenica Misano… due piste significative… Senna e Rossi… dal passato al presente… dall’eruzione del Vesuvio alla vittoria di Valentino…

Ecco il riassunto… mi sento che non resisto di fermarmi… e neanch’adesso non lo so cosa farò solitamente il weekend…dopo questo mese iperattivo mi annoia tutto… e allora?

Visszatekerve... / ...Ahogy néz…

Állok a peronon… nagy hátizsák lenn, bicikli leszedve… matatok a táskámban… kulcs kéznél… különösebb elhatározás nélkül úgy érzem, meg kell várnom, míg a vonat eltávolodik…

…

Kikönyököl az ablakon… összenézünk már sokadjára, búcsút intünk, kétszer is… néz, de nem teljesen úgy, ahogy előtte… mindkettőnk szemében valamiféle hiányérzet tükröződik… még csak a nevét sem tudom… mégis be kellett volna mutatkozni… beszélgetni… vajon neki is ez jár a fejében?

…

Felveszem a táskát, nem könnyű… a bicajt leadják nekem… mindenki segít, még a kalauz is… és ez jóleső.

…

Teletömött biciklitároló egyetlen lehetséges ülőhelyét természetes udvariassággal kínálja nekem többször is... talán hogy közelebb legyek. A közelsége nem zavaró, sőt. Olaszul olvasok… direkt félbehagyom időnként, hogy alkalmat teremtsek a beszélgetésre, de a vonat zajában elveszne a hangunk…

…

Míg a Balaton vizének elnyúló kékeszöld vonalát látom, nem akarok leülni… jólesik nézelődni… 

…

Állok a biciklitároló ajtaja közelében… figyelgetek ide-oda… észrevehetően néz az a kék szempár. Mikor abba az irányba vetődik a tekintetem, látom, hogy valóban engem néz. Nem szúrós, stabil, hideg szín ellenére van benne valami megnyugtató… az egész személyisége egyensúlyt tükröz.

…

Bent a tároló túlsó felén fekete kék Kellys Saphix tűnik fel… szépen ápolt bicikli, túra után is úgy néz ki, mintha most gördült volna ki a boltból… pedig már hat éves… „Vigyáztam rá” – mondja.

…

Bent a sarokban már kellemesen elhelyezkedett szőke-haj-kék-szem ül. Odapillantok. Nem az én típusom, állapítom meg magamban.

…

Felszállok a vonatra… segítenek feltenni a biciklit. 

Elveszett bizalom…

...hogy sajnáltad azt a szegény lányt… pazarolja az életét arra a hülyegyerekre, aki a lelke mélyén még mindig egy komolytalan egyetemista… évek múlnak el és még csak meg sem kéri a kezét… sosem fog megkomolyodni – mondogattad. Most pedig gyermeket várnak.

Te inkább felrúgtál mindent, ami őszinte volt, tiszta és bizalmon alapuló…

Most „komoly” szándékaid vannak egy nővel, miközben többször vissza akartál jönni… mindkettőt nehéz elhinni… és az „azt nem szeretném, hogy ne tudjak rólad semmit” című szöveg sem volt valami őszinte…február óta mély csend… ami itt van, az semmi.

Én pedig eljutottam arra a szintre, hogy nem tudok megbízni senkiben.

Az életimádat és a jól el van baszva minden állapotai között ingázok.

De mielőtt belesüllyednék ebbe a gondolatvilágba, inkább gyorsan lelépek.

Ez egy portugál dolog...

…a napot nézik és fáj a szívük,

Egyszer elmegyek, majd ott rád gondolok.”

...megmagyarázhatatlan szomorúság telepedett rám... csak nézem a vizet, lábam belelógatom, bámulok magam elé, telik az idő... történjen valami? vagy inkább ne?

„Jó kis szomorúság, egyszer odamegyek,

Hogy mondjam el, ez egy portugál dolog…”

Augusztus 17-18...

...Két éve... az az átkozott hajnal és aztán következő pokol... hónapokig az őrület határán... azt hittem, nem bírom ki az alólam kicsúszó talaj utáni kapálózást... lehet, hogy már akkor is inkább ide kellett volna kiírnom azt a feszültséget? ...itt tombolnom? ...ezt már sosem tudom meg.
...Egy éve ezeken a napokon mérhetetlenül boldog voltam... azt akartam, hogy sose múljon el a varázs... amikor reménykedni kezdtem, nincs elcseszve minden az életemben... aztán fél év és egy nagy csalódássá vált... de immár fél év nélküle és jól vagyok...
...Ma... jól lennék... de kimerültségtől-e vagy sem, három egymást követő estén szavakkal le nem írható fejfájással és egyéb kevésbé gusztusos kiegészítőkkel emlékeztetett szervezetem a jeles dátumra...

Harag és kiábrándultság? előfordul...
Bizalom? Ki tudja mikor lesz újra...
De inkább egyedül... mint együtt lenni olyannal, akiben nem bízom meg.

Részeredmények...

...hogy a fenébe is volt ez? - morgok magamban, nem akar Toszkánába menni, majd mégis itt egy fotó azokról az ismerős tájakról... És íme a következő, Párizs! Nem kellene, hogy motoszkáljon a fejemben, de mégis... megemlítem: Párizs? Nem rossz - csak ennyit... de észhez kapok és állj, nem lenne szabad kérdezgetni. Azt mondja, egyedül van ott. Ő, egyedül? Nyelvtudás nélkül? Na ezt már tényleg nehezen akarom elhinni. De végülis miért kamuzna? Nem kell elszámolnia felém. Ezen a ponton kissé átfordul a történet... közös múltunk és férfiúi hiúsága nyilván nem engedi, hogy ezt kimondja, de talán az én hatásom is lehet, hogy egy kissé kinyílt a világra? És nem tölti el az egész életét félárbocra eresztett szemmel otthon azon a kanapén... ennek valahol örül a lelkem... így egyedül? A franciákhoz? Elismerésem!

"Non pensavo,

che bastasse così poco per ricordare" …sono arrabbiata… mi mandi una foto di Toscana, nessuno non diceva, che questo sarebbe un errore… per te era sempre una cosa negativa che mi manca Firenze, quando eravamo insieme e ho sognato delle vacanze tu non volevi andare in Toscana… e adesso? sei lì e mi mandi una foto… solo con me non volevi andarci? …certo che non devi e non posso chiedere spiegazione… ma vaffanculo!

Válasz nélkül...

Miért vannak az ember életében olyan periódusok, napok, pillanatok, amikor úgy érzi alig számíthat valakire? Miért érzem azt időnként, hogy mindenki hülye körülöttem? A sok apró baromság összeadódik? Miért vágja rá, hogy persze megyünk a koncertre? ...és közeledve a dátumhoz azért nem hozza szóba, mert nem is akar jönni? Én meg nyilván nem keresek másik társaságot, mert számítok rá. Vagy vendégségre hívok 3 emberkét, tudják, hogy olasz finomságokkal várnám őket és arra sem méltatnak, hogy válaszoljanak? Mit gondoljak? Leszarják vagy éppen azt sem tudják, mit találjanak ki, miért is nem akarnak idejönni? És ezért inkább nem is válaszolnak. Basszus! Esti közös programot szeretne, ígéri, hogy felhív és órákkal később egy idióta sms-sel leráz, hogy majd felhív, de nem teszi. Menj a picsába!
És ha ezt a legjobbnak gondolt barátaim teszik... nos megvisel...
Mindenki hülye vagy én vagyok a kiállhatatlan? Nem az lenne a minimum, hogy szólok a másiknak, te hülye, ne várj rám, mert nem tudok menni stb. Helyette kussban ülni és majd csak rájön az idióta, hogy nincs hozzá kedve. Bassza meg, értenék én a szóból is! ...nem az, hogy órákkal, napokkal később én kérdezem, mi van már? Hát tényleg hülyének néztek? Tököm tele van veletek! Érzem, hogy szakad el a cérna és bunkón viselkedek, de tényleg elég ebből.

Du... du hast... mich...

...hören Rammstein lass mich ausruhen... abwechseln die Sprache... heute Abend nicht meinen mehr auf Italienisch... noch Ungarisch... schreiben auf Deutsch ein bisschen schwer... na ja, ich hab' nicht gesprochen seit 10 Jahren... aber es verstehe ich mehr oder minder... vielleicht es ist eine gute Idee für ablenken die Gedanken...

Minden vagy semmi...

...régen írtam... pláne régen magyarul... talán mert nincs olyan magamból kiírnivaló...
...úgy szállnak el a napok, hónapok és az évek, hogy nem is tudom, éppen május van-e vagy október...
...érzelmek nélküli robotolás...
...minden logikával dacolva elképzelem az életem abban a szívbéli városban... majd újra leér a talajra a lábam... csalódás lenne az a perspektíva nélküli társadalom, ami ott van...

...eszembe jutsz sajnos... vagy nem sajnos?
...mi sosem leszünk barátok... vagy minden vagy semmi...

Se si potesse non morire...

…..stanchezza… debolezza… delusione… rabbia... dolore…. mal di testa… domande senza spiegazioni… mal di cuore…. piangere per toglierli…. e poi dire basta… davvero basta….

…certo che non c’era amore… per dire la sincerità… lo sapevo…. cioè si sa, che l’amore non è così….

…ma quanta guerra c’é dentro di me, che non voglio condividere con nessuno e da nessuna parte…. solo qui… senza viso, senza nome….

….se si potesse non morire… guardando proprio mi sento così come nel film, anche con l’amore e sento anche la tua mancanza… 37 anni… che pochissimo di una vita… 

Tendría que esperar el viaje….

…tendría que desear aquella cita… pero no siento nada… lo siento – así como dicen en toda peli… tal vez a causa del aburrimiento… no lo sé cosa quiero hacer y con quién? Desde mucho que no me escribe, mañana finalmente se terminarán las pruebas… hay unos dias y llego… después será más clara la situación…

Nem kéne agyalni...

...realista... szenvedélymentes... észrevehetően kerül minden olyan kifejezést, ami érzelmi jellegű... szinte mint aki nem tudna szerelmes lenni... lelkesedés visszafogva... mint egy sztereotípiák szerinti német... annyira két lábbal áll a talajon, mintha nem férne bele egy kis szenvedélyes őrültség... semmi, ami kileng ebből a konstans viselkedésből...
Mintha ugyanattól tartana mint én: mi van, ha ebből valami komolyabb dolog kerekedik ki? Mi lenne, ha a megszokott kis életvitel felborulna?
Ugyanmár!
Persze fel kell készítenem magam arra az eshetőségre, ha megkérdezem, mi ez köztünk? - akkor azt mondja, hogy egy szép barátság... de mégis egy kicsit nehéz lenne elfogadni. És mi van akkor, ha a maga módján komolyan gondolja, csak nem úgy mutatja ki... és még én érezném hülyén magam, hogy nem vettem annyira komolyan, mint ő.
Nos ez már agyalás kategória. Mindig oda jutok, hogy egy hetet kell kibírni és utána minimális választ kapok. Ha mást nem, legalább annyit, hogy együtt nyaralunk-e.

poi vediamo...

…non lo so cosa è questa cosa… se sia amore…non ho coraggio di pensarlo… però mi manca molto… non so lui cosa sente, perché non ne parla… forse anche lui sta esitando…. ma quanto è carino… mi aspetta, lo so… vabbe’ solo una settimana da resistere… e poi vediamo…

Repjegy...

...gyakrabban veszek már repjegyet, mint vonatjegyet... ezt is megéltük... szinte hétköznapivá válik... aztán a várva várt check in, nyomtatás... lassan oda is eljutok, ha 3-kor kell kelni, tudok előtte aludni? Kimenni a reptérre, sorban állás, ezüst ékszereket leveszem, át a csomagvizsgálaton, felkaptatni a repülő mellé tolt fém lépcső fokain.... megszokottá válik a 250 km/h, amivel a repülő fölszállás előtt hasít a futópályán... nyugalmat adó megszokás...
...félúton lenni gondolatban... odafent a felhők között... ahol süt a nap, akkor is ha lent szürke is az idő...

Csak el kell hinni...

...szemben velem ül a mérhetetlenül nehéznek tűnő feladat... hezitálok egy kicsikét... most mondjam azt, hogy ne haragudj, de nekem ez nem megy?
...tűnődöm... feldobom a kérdéseket magamnak... pár pillanat nyugalom... üldögélek, nézegetve az előttem tornyosuló nehézséget és ilyesmik jutnak eszembe
...amikor egyetlen árva említésre méltó sport teljesítményt sem tudtam felmutatni... ha akkor letesznek a révfülöpi strandon, eriggy, úszd át... azt mondtam volna, meg vagytok ti bolondulva! Én, ezt? Ugyan hogy is lennék erre képes? Úszva, kitartással és pont.
...avagy néhány éve mit sem beszéltem a mostanra második szívbéli nyelvemen, akkor ki mondta volna meg, hogy ez lesz a munkaeszközöm, cégekkel fogok tárgyalni, akár vitázni vagy nagy eurókról alkudozni...
...szóval miért is mondanám jó előre, hogy ez nem megy?
...pár pillanat nyugalom, mielőtt veszek egy levegőt és a következő pillanatban lázas megszállottsággal vagy éppen tiszta erőből esek neki a feladatnak...

miért?

miért is vagy vele? csak mert kielégít? ...vagy tud adni valami pluszt? el tudod képzelni, hogy hónapokig egyedül vagy?
miért jutsz eszembe minden nap?
bazd meg

Egy egyszerű péntek...

...este... miért is mennék be, mikor végre kellemes meleg van... ciripelés.. egy másik konyhából főzőcske hangjai zörrennek, fakanál lerázva az fazék szélén... ülök az udvar felé, az asztalon a egy pohár irsai olivér és a Toscanello szivarka... Hökkentő öngyújtóval... red hot chili peppers szól... mind a múltam egy-egy darabkája.... de kit érdekel már, hogy melyik darabka honnan datálódik.... jó ez így, ahogy van együtt... mi zavarná meg? ...lépcső fokán köhögve kaptat fel, aki nincs hozzászokva...
Az őrület határán billegve, nap mint nap végre adatik egy kis csend és egyedüllét... ami valójában nem visz előre a mai értékrend szerint, de nekem tetszik.. a ma este a legnagyobb dilemmája, meggyújtsak-e még egy szivart? ...milyen fura is, aki dohányzott az mű cigivel pótolja a hangulatot... aki pedig soha, mint én, az igazi szivart ízét élvezi...
Miközben odalent macskák élvezik a nyári szerelmes estét...

Méreg...

Kilépek, mint egy zombi, teljesen lemerülve... mindenki menjen a picsába hangulattal... magamat is beleértve az őrültség és az azonnal itthagyok mindent a francba határán billegő társágban ülök... olyan feszültség munkálkodik mindenkiben, amit le nem lehet írni... ezt fejeli meg az olaszok munkamorálja és "precizitása"... amin az ember elgondolkodik, hogyan létezik még az ő gazdaságuk? Hogy tudnak ők bármit eladni ilyen mentalitással? Személy szerint minden olasz tudja, mekkora defektusaik vannak, de összességében fontosabb a nyugalom és a lazaság, minthogy bármit tegyenek a megbízhatatlanságuk ellen. A defekt persze nem csak bennük létezik, minden nap akad bőven a mi házunk táján is... de hogyan dolgozzon így az ember? Káromkodva, dühöngve - ha ez túl hangos, lecsitítják - a lényeg, hogy csendben kapj agyvérzést.
A tököm tele... bosszant a lábujjam sérülése is, egy hónap után találják ki, ja bocsi, mégis el volt törve! bazdmeg... kíméljem - aha persze, több km gyalog naponta meg 130 lépcső... és csodálom, hogy egy hónap elteltével semmi javulás?
Holnap kezdődik az egész elölről... ilyenkor felmerül bennem a gondolat, ily módon szaladjon el mellettem az élet? Persze el tudom vágni egy pillanat alatt azt, ami az őrület határán van és ami itthon vagy máshol másokkal...
Ahogy közeledek haza, az idegeim kisimulnak, az udvaron friss levegő, madárcsicsergés, amint nyitom az ajtót, el is száll a haragom a világgal... sör szisszen, ropit tolok mellé... unottan elindítom a mai meccset, de kedvem sincs hozzá...
Érzem, hogy belülről esz meg ez a méreg...

Non dirmi scusa…

mi incazza, sai? chiedimi, come stai? ...chi se ne frega la scusa… non ho scritto stasera, perché ho passato due ore dal medico… dopo un mese mi dicevano, che eppure c’era una frattura… non è una cosa seria, ma avevo bisogno un po’ di attenzione, invece nulla… soltanto che mi dici: sono fuori a cena e buona notte… azz… almeno lo so che questo non è amore… non mi puoi scrivere neanche una come stai? …allora vai a vaffanculo…

il momento giusto…

„se non ti cerco non vuol dire che mi hai perso”... – mi canta il zero assoluto mentre pensavo a te, perché non mi rispondi… cantava proprio nel momento giusto… di sicuro, che c’è una causa… altrimenti non lo so perché penso, che siamo insieme così… non c’è spiegazione perché… non ci conosciamo tanto, però c’è un sentimento fondamentale tra di noi… non ti chiedo sul tuo passato e va bene anche a me, che non ne parlo… quest’armonia risulta una bella relazione particolare… piano piano… ti voglio bene senza di sapere quasi niente di accaduto… mi fa tranquilla… la direzione? la vediamo tra due settimane…

...gyufa vagy gázgyújtó?

...apró párhuzamok, tavaly és idén... két külön világú... egy érettebb egy fiatalabb... írunk, barátkozunk... fellelkesedik... miattam vagy a város miatt, hirtelen döntéssel ideutazik...
...a szimpátia adott volt, kezdettől fogva... azt gondoltam, nem... nem akarnám, hogy összejöjjünk... de annyira finom a közelsége, hogy nem tudok ellenállni... annyira édes, gondolom magamban most is... mit van mit tenni... győz a vonzalom...
...fantasztikus mostani hétvége ide vagy oda, felidéződik bennem a tavalyi történet... értem, hogy mi tetszett benne, de persze azt is, miért lett vége...
...most is fő kérdés a főzés... látva a konyhámat, meglepődnek... persze, milyen parányi...
...gyufa vagy gázgyújtó?
...lesajnálja a gyufát, olyan elavult... és kérés nélkül vesz nekem egy gázgyújtót... pedig nekem aztán semmi bajom a gyufával, a magyarok nagy találmánya.... talán nem szerencsés, de az étterem és az itthoni menü ugyanaz, így elkerülhetetlen a hasonlítgatás...
...a tűzhely sarkában eldugott régi bádog bögre, benne az elhasznált gyufa... hogy is dobhatnám rögtön a szemetesbe, ha egy pillanattal előtte még izzott? ő el van ragadtatva ettől, szerinte ez bellissimo... még le is fényképezi, máris ez a telefonja háttérképe... és csalódottan látja, hogy a gázgyújtót használok... szereti nézni, ahogy az ember matat... biztos alig várta, hogy gyufát ragadjak és főzni kezdjek...

Bezárkózás vagy megnyílás?

...szépen lassan bezárkózom a gondolataim éppen aktuális érzelmeim világába... míg korábban égtem a vágytól, hogy a közelebbi barátaimnak sokmindent elmeséljek magamról, beszámoljak az élményeimről, utazásaimról... érzelmi dilemma esetén meghallgassam, ki mit tett hasonló esetben... most azt veszem észre, hogy inkább magyarázatot adok magamnak, kinek mit miért nem akarok elmondani. Mindenre van egy alaposnak tűnő okom... legyen szó utazásról vagy éppen számomra tetsző fiatalemberről.
Előbbit szinte csak pár fontos emberrel osztom meg - ennek ellenére is úgy érzem, a valóban sok utazásom irigységet, de a legjobb indulattal is hiányérzetet válthat ki másokból. Mindenki azt mondja, milyen sokat utazok... dehát volt ennek korábban böjtje, amire persze senki sem emlékszik. Ezt felemlegetni pedig mentegetőzésnek tűnne. De miért is kellene magyarázkodnom, ha az általam megkeresett pénzből utazom? Teszem azt, amire mindig is vágytam és sok évig csak vártam.
A másik pedig ...az életvitelem mindennek mondható, csak kicsapongónak nem, tekintve hogy általában itthon ülök egyedül, semmi randi. A körülöttem viszonylag gyakran változó fiatalember szereplők legtöbbje olyan, akit már évek óta ismerek, csak eddig nem sokat beszélgettünk, vagyis nem tűnt fel, mint hapsi. Most is csak távolról ismerkedés történik, ami egy védekezési mechanizmus arra, hogy ne váljon túl hirtelen túl komollyá a dolog. Ugyanakkor érdekes és izgalmas, több év ismeretség után ilyen módon is észrevenni valakit. Ha csak a közeli barátoknak beszámolnék ezekről, a felszínes ismeretek alapján a külső szemlélő számára kislányos, hóbortos fellángolások sorozatának tűnhetne, valóban követhetetlen lenne... miközben a valóságot senki sem ismeri pontosan. Magyarázkodni ezen a téren sincs kedvem.

Barcelona... benvinguts...

...többnyelvű... multilingüe...

...egész nap... todo el día... tutto il giorno... all day...

...magyarul evidens... en húngaro... in ungherese evidente...

...olaszul, mint mindig... in italiano come sempre...

...spanyolul gyakorlásképpen és szinte mint idegenvezető... en español para praticar y casí como guía...

...angolul nem beszélek, de ők igen, mosolyogtat az a jellegzetes akcentus... in inglese, io non lo parlo, loro invece sì, fa sorridere quell'accento tipico...

...katalán feliratokat olvasok mindenhol... leyendo los escritos catalanos en todas partes...

…a szálláson egy francia csajjal beszélgetnék, kiderül, hogy németül tud a legjobban… na ezt azért nem vállalom be, 4 nyelv elég lesz, köszönöm.

Ez az, ami felpörget - 4 nap Bábel... 4 dias de babel...

Oggi...

sono antisociale…. già lo so che lui non vuole altro, solo amicizia… non sa rispondere nulla se dico, anche se scherzando: mi piaci… ogni tanto lui comporta come un ragazzino… vabbe’ non mi interessa… questo per oggi risultava che non mi interessa nessuno e niente. 

Per scappare scrivo un messaggio e nello stesso momento non mi interessa più la risposta… tutto fa schifo, il lavoro, gli uomini, tutto… ma davvero, andate a vaffanculo… poi scrivo un altro messaggio… mi rispondono… ma non ho voglia proprio per niente… invece a quello che mi piaceva non gli scrivo, la cosa migliore che posso fare…

In questo momento non lo so neanche quello, dove vorrei andare, cosa vorrei fare d’estate… sono vuota… in questo tipo di momento mi farebbe bene di essere a Torino… la mia città di cuore… forse questo sarebbe l’unica cosa che mi piacerebbe adesso… il mio equilibrio… da sola… sentire il profumo dolce di gianduiotto…

„Basta poco, per accorgersi che basta poco…”

No tienes ganas…

…cuando no tienes ganas de volver… no tienes ganas de trabajar… no quieres tener los problemas de siempre…

…pasas 4 dias en Cataluña… después de estes dias quieres quedar… estás bien y en fin hablas cada vez más mejor en español… das una mano a los turistas esperando el metro… imagnas que vives aquí…

…preguntas sin sentido: ¿cómo puede vivir aquí? …¿cómo puede trabajar aquí? ...

…y ¿dónde quieres estar?

Az az egy valaki...

...most azonnal zárójelbe kell tennem, legalább egy időre, azt a keveset is amit érzek A.C. iránt. Ha nagyon óvatosan is és inkább viccelődve, máshoz kapcsolva azért megemlítettem, hogy tetszik nekem. De úgy látom, nem tud semmit kezdeni az infóval és nem is reagál rá. Eddig is valószínűsítettem, hogy ő csak barátságot szeretne... de ahhoz képest viszont túl sok időt tölt velem csetelve. Nem létezik, hogy ennyire unatkozna. Ez téveszt meg. Ha a magam módján is, de most jeleztem, hogy tetszik és ennyi. Meg kell fogadnom és megtartanom, hogy nem írok neki. Hagynom kell egy kicsit letisztulni benne, mit gondol és megvárni, mikor fogok hiányozni neki, legalább csetelés céljából. És ugye hiába tetszik, ha ez esetleg nem kölcsönös. Ő biztosan nem akarja bonyolítani az életét egy ilyen kapcsolattal és ha őszinte akarok lenni, akkor most még én sem.
Ha már így alakult, ki akarom élvezni ezt a nyarat mint single.

Santa Maria Novella pályaudvaron...

Tavaly tegnap ilyenkor hazajöttem Firenzéből és mint holdkóros keresgéltem az elveszett fonalat. Minden helyszín ismerős, de mégis mintha sosem jártam volna erre... meghatározhatatlan érzés hazajönni egy városba, ami valójában nem is az enyém. Sokan vártak haza, de mégsem éreztem örömet, amit vártak tőlem. A végén már kedvem lett volna maradni.
Állni egyedül a sokszor megjárt Santa Maria Novella peronjai előtt, nézni a kijelzőt. Pillantást vetni a bárra ami össze van nyitva egy McDonald-szal, arra a felére sosem vetemedtem... egyszer keresgéltem csak ülőhelyet arra, amikor egy óriási robbanás-szerű üvegcsörömpölés és az egész vevőközönség bőröndöstül menekült. Állok szemben velük és mint egy filmben vagy rémálomképben, pánikhatás alatti tömeg rohan felém. Egy pillanat alatt láttam magam előtt, ha nem szaladok el előlük, el fognak taposni, mint egy papírgalacsint. Én is menekülőre fogom és mire a legközelebbi kijáraton kiérek, remeg a lábam. Megállok. Végülis abban a pillanatban valóban nem lehetett tudni, hogy a pult mögötti ajtó miért tört szilánkjaira. Nyilván mindenkiben felmerült, mi van ha esetleg tényleg bomba. Szerencsére nem az... mindenki szépen visszaszivárog a bárba. 10 perc elteltével, mintha nem is történt volna semmi különleges.
Állok tovább a peron mellett. Különféle élmények villannak fel bennem. Az időjárást leszámítva, ez az időszak mindenben megfelelt az elvárásaimnak, sőt bizonyos dolgokban felül is múlta azt.
Én hagyom el utoljára a várost. Mindenki útnak indultmár, vagy Rómát útba ejtve eltölt pár napot hazamegy.
Kilenckor vonatra szállok, napközben villámgyors motoros látogatást teszek Róma nevezetes helyein, éjfélkor Budapest. Aznap éjjel félálomban tényleg nem tudom, hogy hol vagyok.

Senza solitudine…

grazie, che non sono stata da sola… in questo modo ho evitato i momenti depressi di questa sera del mio compleanno… anche se non ti dico, ho avuto questo motivo, volevo questa serata proprio così… siamo troppo diversi, però fisicamente è tutto ok, attrazione c’è, sei bello e forte… il sesso? un’altra cosa… sei stato egoista… ma vabbe’… capita… insomma anche io ero egoista perciò stasera non volevo essere da sola… sembrare di essere seria è utile, poi in realtà posso giocare ogni tanto e non pensino come sono… a me è ideale così. E poi? Niente. Continuiamo la propria vita. L’altro incontro? Chissá? Vediamo.

Sors és furcsaságok...

...nem az a sorsom, hogy ott legyek a Barcelona utolsó meccsén... hátha így megnyerik a végső döntőt...
...és úgy tűnik, nem az a sorsom, hogy holnap egyedül legyek mélyen magam alatt... meglátjuk...

...vajon a sorsom most tudatosítani akarja, hogy aki most igazán tetszik, mennyire fontos nekem... és az érzékek játéka ellenére az elcsábulás helyett a valójában tetsző személy mellett döntsek?

...úszás közben, az az igazság, hogy elégedett vagyok magammal, pláne ha mondjuk hátúszással leelőzök hapsikat, akik mellen úsznak... nincs körülöttem senki, aki végigúszná ezt a mennyiséget... a gondolattal játszadozva, anélkül, hogy bárki arcát látnám az uszodában, mindig éreztem, hogy figyelnek... talán valamiféle kis elismeréssel, mert nem sok olyan bolond van, aki megállás nélkül úszik le másfél - két - régebben három kilométereket... és valóban... kimászok a medencéből, erre az úszómester féligmeddig nekem és az egyik vendégnek odaszól, mintha egy korábbi mondat befejezése lenne:
- Na csak nem kellett kiemelni a medencéből...
- Tessék? - kérdezek vissza
- Ezek szerint mégse úszott olyan sokat, mert simán kimászott!
Nah, nevetgélek magamban, ezek rólam és a megtett távról diskuráltak.
- Még csak 1500-nál járok, az nem olyan sok. - fűzöm hozzá.
Mini dicséret, de jól esik. Látásom nélkül továbbmegyek.

...mostanában azért mit tagadjam, egész jól be tudtam vonzani azt, amire vágytam...

Calabria...

Tropea - talán nem is kellene írnom róla, mert ez a szó és látvány önmagáért beszél.

Május 10, hajnalban ébresztő, busszal Firenzébe, vonattal Pisába, repülővel Lameziába és megvalósul az álom, amit napok óta képzeltem magam elé, a munkában sem tudtam másra gondolni és rendesen aludni sem. Lelki szemeimmel láttam, amint heverek azon a tengerparton. Ha nagy lustán felemelem a fejem és körbenézek, minden irányba valami csodálatos: apró kaviccsal borított tengerpart, kristálytiszta tengervíz, napfény, szikla tetején castello, a hátam mögött pedig 60 méter magas szirten a városka. Bájos kis utcákkal, szűk sikátorokkal, ami mégsem sötét, mintha az égiek a tenyerükkel emelték volna fel a város épületeit, fel a napfénybe. A szikla tetején sűrűn épített házak sorát egy-egy terecske szakítja meg, tengerre néző terasszal. Egyszerűen nem lehet betelni ezzel és akik itt laknak talán nem is sejtik mekkora kincs. Talán a legjobb meg sem szólalni, mint amikor a Giro d'Italia sokat látott két magyar kommentátora meglátta az évekkel ezelőtti egyik szakasz befutóján, amint a helikopterből pásztázza ezt a panorámát. Pedig ők aztán már ugyancsak sok helyen jártak széles e világon.

Scilla kart karba öltve vetekszik a számomra legszebb tengerpart címért. Időnként meg is nyeri a csatát. A görög mitológiából származó elnevezése tényleg mesés tartalmat kölcsönöz a városnak. Míg Tropeát azért legalább az olaszok ismerik, mint turisztikai úticélt, Scilla már kevesebb figyelmet kap... méltánytalanul - mondom én, mert itt ha lehet, még változatosabb a táj. A sas formájú város szintén magaslaton fekszik, a madár feje a tengerbe nyúló szikla tetején elhelyezkedő vár, míg egyik szárnya a strand és a fölé magasodó sötétzöld sűrű erdővel borított meredek hegyvonulat, addig a másik szárny formát a régi kikötő mentén függő színes hajók sora díszíti. Egy itt dolgozó bárosnak mondtuk évekkel ezelőtt, milyen szerencsés, hogy itt lakik - nos elég értetlen fejet vágott. Nem egyszerű itt élni, az biztos, ha valaki nem akar halász lenni, nem sok babér terem, mert a minimális turizmust is eléggé elfojtja a 'ndrangheta, az itteni maffia.
A tartomány központja Reggio Calabria. Nem mintha a maffia nem lenne most is jelen, de a sötét és veszélyes '80-es évek elmúltával egy kellemes és élhető város lett, ahol este is nyugodtan lehet sétálni.Végigjárom az emlékeket idéző helyeket, az Egyetemet, a fagyi a Sotto Zero-ban, felkeresem a régi zöldségest, végigjárom a régen volt szokásos útvonalakat, átvágok a parkon és Aladdin házát is újra szemügyre veszem előtte a kedvenc szobrommal. Szinte semmi változás, amit végülis nem bánok.
Calabria egyik különlegessége a két tengerpart - a Tirrén és a Ion tenger más és más tájat idéz. A déli part mentén már eltűnik a friss zöld, a hegyoldalak kopárak, a folyók nyáron kiszáradnak. Mivel itt még nem érkeztünk el a tikkasztó júliusi augusztusi kánikulához, nem annyira kietlen a táj, látunk még valamennyi zöldet, a folyómederben még csörgedezik egy kevés víz.
Mint ahogy mondani szokták a tartományban élők, itt minden van, fél órányi útra a tengerparttól magas hegyvidékek, nyáron kirándulni télen síelni egyaránt alkalmas.
Calabria egy csoda, nem is lehet másként gondolni. Ha valaki látta, az életre szóló és édes íze sokáig nyújt eledelt az ember lelkének. Egy év elteltével csend és nyugalom vesz körül, napozok a Kopaszi gáton - ha behunyom a szemem, gyorsan eltüntetem a Lágymányosi hidat és a Duna vizét - odaképzelem a Tropea díszletét magam köré.

A láng kialudva?

Ez lenne az eddigi leggyorsabb fellángolás? Minden bizonnyal.
Szombat este megtetszünk egymásnak, hazakísér, megcsókol... összevissza kapálózik a szívem... aludni sem tudok, szinte egy pillanatra sem akar leállni az agyam... a gondolatok ezerrel pörögnek, hiába minden terelés, nem akar másfelé kanyarodni az elmém...
Vasárnap eljön, filmet nézünk, csókok de egyelőre nem több - mondja... húúú egyszeriben úgy érzem, menten belezúgok, pedig az eszemmel tudom, hogy nem kéne...
Hétfő, a munkával együtt visszaérkezem a talajra... aranyos fiú, de... érzelmeimet lehűtöm, szárnyaló képzeletemet visszafogom...
Kedd, mozi az ő közegében... két nappal ezelőtti csapongó érzelmeimet valóban sikerült visszafogni... ő pedig annyira távolságtartó, még ridegebb, mint egy barát... puszit sem ad, pedig azt még esőtől ázottan is kikövetelte, mikor bemutatkozott azon az estén... tudtam, hogy elrohan a film vége előtt... de azt mondja, utána beszélünk és mégsem keres... most pedig nem gyártok neki mentségeket. Ha szeretne valamit, keressen meg és pont.
Ennyi lenne valóban?
Játéknak jó vagy talán majd barátnak.
Más értelemben ettől azért kiszámíthatóbb emberre vágyom.

Solo un ciao…

„Non dimenticherò

forse mi mancherai

sai che a volte un addio

è solo un ciao.” - come è nella canzone…

Quando piano piano tutti sono tornati a casa… prima era la carina serba, mi ricordo com’era felice, che finalmente può conoscere una confinante e mi sorprendeva questa gentilezza, perché in genere i serbi e gli ungheresi non sono amici, però in questo torre di Babele siamo contenti se sia qualcuno, che ci collega alla patria.

Poi la carina tedesca, che ho conosciuto solo da poco però il suo abbraccio come addio era così emozionante, che non aspettavo…

Mi viene in mente la cara spagnola da Ibiza, che è proprio come una vera tempesta in senso positivo, a lei non esisteva stop: andiamo, vediamo, sfruttiamo tutto bello della vita. L’ho accompagnata a Pisa, abbiamo girato tantissimo. Non lo so perché, ma questo ciao non era così difficile.

Devo menzionare il ragazzo israeliano, sento come diceva sempre: sono il ragazzo più simpatico della scuola. Il suo profumo ha già evaporato da tanto e non me lo ricordo più. Che strano, che deve dire israeliano, ma in realtà lui è arabo…

Le notizie di TG e la realtà sono due cose diverse, sopratutto all’estero. In questo caso tutti hanno apportato solo i valori della patria e hanno lasciato a casa i problemi.

Poi il certo andaluso, il gran chiaccherone, anche se non parlava bene in italiano, è stato un amore quel ragazzo, anche se non è successo niente tra di noi…

E infine la francese più cara di Bordeaux, grazie a lei ho conosciuto una compagnia molto adorabile. Abiutare come parla: una miscela di italiano e di spagnolo con accento francese.

Tutto incredibile… ma molto uguale come nella mia città universitaria. Arrivano e vanno via.

Non vi dimenticherò

mi mancate.

Csak egy üzenet...

...aki a legváratlanabb pillanatban, hetekkel később vagy éppen az éjszaka közepén válaszol egy-egy üzenetre... akkor amikor már azt is elfelejtettem, hogy írtam neki.
...aki felborította az életem állóvizét... mégis miért nem haragszom rá? ...persze, mert ő nem tehetett arról, ami káoszt okoztam magamnak...
...akinek a hangját annyira imádtam, most szinte semmilyen... habár lehet, hogy csak a háttérzaj miatt...
...ez a történet is átszűrve a megfelelő távlatból... szálak elvarrva.

Ésszel...

próbálok lehiggadni, érzelmeimet lecsillapítani, álmaimat lefékezni. Kicsit racionálisabb szűrőn keresztül vizsgálni ezt a két napot. Nem szerethetek bele, mert akkor fájdalmas lesz, amikor továbblép egy másik országba. Persze a hiúságomnak hízelegne, ha miattam itt maradna, de csak ezért kockáztatni egy újabb sérülést, a fene se akarja mindig betapasztgatni a sebeket. Ma már próbálom teljes nyugalommal szemlélni és a pozitív oldalait látni a történetnek.
Eszembe jut az első csók előtti "védőbeszéde", amiben azt bizonygatta, ha idősebb is vagyok nála, ő nem egy kölyök, jóval érettebb, mint a korosztálya, mert sokat élt külföldön. Ezzel próbálta alátámasztani, érdemes arra, hogy szóba jöhessen nálam. Visszaidézve ezt a helyzetet, nevetgélek, miközben ő a legkomolyabban gondolta. Megnyugtatta a tudat, hogy többnek néz ki a szakálla miatt. Ez az egész küzdelem a nem túl nagy korkülönbséggel gyerekes is lehetne... de kezdek rájönni, hogy bizonygatása megalapozott, de nem nagyképű és valóban egy intelligens, nyitott és tájékozott emberkét sodort utamba a sors.
Finom közeledése olyan nyugalmat ad, aminek nem tudok ellenállni, jobban mondva nem is akarok. Továbbra sem rohan, pedig lett volna már mitől farkasszemet kapnia. Az ilyen értelemben vett lassúsága nagyon tetszik. Ez most így jó.

V mint villám

Mint egy villám, V. becsapódott az életembe... persze lehetséges, hogy túl nagy szavakat használok... de olyan megérzésem van, hogy ez nem csak egy kellemes este és pár csók az esőben... nem is tudom, valahogy... voltak olyan momentumok, amikor mindketten ugyanarra gondoltunk, mármint épp nem egymásról, hanem külső dolgokról... ami még akkor is furcsa, ha bármilyen közel is áll hozzám az olasz kultúra, mégis más közegből jöttünk. Habár ő elmondása szerint nem tipikus olasz. Persze voltak olyan pillanatok is, amikor az asztal mellett ülve azt a szempárt nem lehetett nem nézni, ami az ő arcán ül és úgy néztük egymást, mint két fülig szerelmes. Utólag vicces, én azon gondolkodtam, vajon el fog-e hívni randira és hogyan jöhet ez szóba... míg ő azt hitte, hogy a társaságban lévő kissrác a gyerekem. Ezzel indult a külön beszélgetés, már akkor jót nevettem rajta.
Kedvesen közeledik, óvatos, nem nyomul, nem rohan le... szeretne megismerni, ami arról árulkodik, hogy nem kizárólag az az egy dolog érdekli. Ő sorsnak nevezte ezt az egészet... és tényleg valami ilyesmi... azért is vagyok nyitott rá, mert hasonló helyzetben van, mint én.... nem tudja még, mit hoz a következő pár hónap.
Szeretném már látni.
***
Nem szokásos módon a jobbomon ül, csak egy egyszerű mozdulat, átkarolja a vállam, a fejem odahajtom és csak érzem a közelségét, illatát, becsukom a szemem... jólesik a röpke biztonságérzet és hogy valakihez tartozom... mire rádöbbenek, ezt a képet pont így már átéltem gondolatban pár napja, álom volt-e vagy csak félálom, már nem is tudnám eldönteni, mindenesetre azonnal megkaptam a sorstól. Örülhetek.
Érdekes személyiség, olykor eldönti mi fog történni, máskor semmilyen ellenvetéssel rám bízza a döntést. Egyenesen beszél, tisztázandó alapvető dolgokat mielőtt... mielőtt... rendes dolog tőle, hogy így aggódik, nehogy összetörjek... de ő még semmit sem tud rólam és azt sem, hogy pont erre van szükségem. Nem akarok már azonnal kinyílni annak, aki tetszik. Majd idővel megtudja, ha arra érdemes lesz. Csak megnyugtatom, jól van ez így.
Végül nézi az ágyam és közli, hogy itt fog aludni, ha jobban megismerjük egymást - ezt olyan hangon, mintha eldöntött tény lenne. Céltudatos. Amit elgondol, véghezviszi és pont, nem kérdezi, hogy ehhez ki mit szól. Szórakoztat, de valahol nyugalmat nyújt ez a fajta magabiztosság. Ugyanakkor érezzük, hogy két külön világ vagyunk... azt is véghez fogja vinni, hogy elmegy innen a világ végére... de mégis most olyan jól érzem magam vele, hogy eszembe se jutna azt mondani, menjen a fenébe.
De most elköszön, hogy aludni tudjak... amire így éjjel egy óra felé már kevesebb esélyem van...

Bábel vidékén…

…különleges szavak, kifejezések keringenek a fejemben, amit az utóbbi pár évben hallottam, láttam. Vagyis a kultúrsokk, amit átélek, egy része nyelvi finomságokban fejeződik ki. Az utóbbi években tapasztalom meg azt, amit az elméletben hallottam a tájszólásokról és valódi különálló nyelvekről. Szinte mindegy is, hogy megkapja-e az elismert státuszt, mint külön nyelv, mert én ugyanúgy tisztelem és kedvelem a dialektusként aposztrofált beszédet is.

Itt van például a baszk nyelv, sehová sem köthető, egyszerűen semmi kapcsolata más európai nyelvekkel, semmi kapaszkodó – pont, mint amit a külföldiek mondanak a magyar nyelvről. De ez a baszk esetében mégiscsak különleges, mert igaz, hogy tengerparti terület, de mégis elszigetelten élnek. Szerencse, hogy még a fiatalok is beszélik, sőt én csak fiatalokat ismerek, kettőt-hármat. Születésnapra például ezt mondják: zorionak – vagyis gratuláció, nem is emlékeztet a spanyol felicedades vagy enhorabuena kifejezésekre. Hiába is kutatják, nem lehet már kideríteni, honnan ered ez a nyelv. Még az is lehet, hogy valami nagyon ősi, latin előtti csodabogár.

Eszembe jutnak a katalán feliratok: platja – strand, caixa – pénztár, següents – következő és a legalapvetőbb, a tartomány neve így írandó: Catalunya, nem pedig Cataluña.  Magától értetődő, hogy minden katalánul van kiírva. Nevetgélve gondolok vissza, hogy fél év spanyol tanulás után boldogan gyakoroltam a spanyol nyelvet katalán földön és nem sértődtek meg. Tudták ők azt, hogy még csak nem is az országból származom. Csekélyke nyelvtudásomba ez a pár katalán szó már be is tolakodott, a tanfolyamra írt élménybeszámolómban ki kellett javítani a Catalunya szót.

A másik kedvencem a dél-tiroli népcsoport. Szimpátiám érthető, ők ugyanúgy, mint az erdélyi magyarok, egyik napról a másikra át lettek csatolva, esetükben Olaszországhoz. Hiába a 70-80 százalékos többségű hajdan volt osztrák lakosság, olasz útlevelük van. Sokan mai napig sem beszélik az olasz nyelvet, vagy ha beszélik is, erős németes akcentussal, sokan a szavakon is gondolkodnak. A többség már beletörődött a helyzetbe, de fővárosként sosem fognak Rómára gondolni, hanem Bécsre. Inkább mennek Bécsbe tanulni a fiatalok, mintsem olasz egyetemre. Ismerek olyan dél-tirolit, aki még sosem járt Rómában (!), de rendszeresen utazik Bécsbe. Ez valahol egy szimbólum. A tájszólásukat pedig Tirol tartomány Ausztriában maradt részén megértik, viszont más osztrákok és főleg a németek nem. A számomra felismerhető szavakat gyűjtöttem egy ideig, úgy mint Nommittog – Nachmittag, Somstog - Samstag vagy olls guate - alles gute. Ők így beszélnek. Így tartják identitásukat.

Elismert külön nyelv a piemonti is, melynek egy részét fel lehet ismerni olasz szavak alapján, viszont nagy része valami teljesen más, néhol francia szavakat idéz, vagy a jó ég tudja, honnan származik. Sajnálatos módon a fiatalok, beleértve már a 40-es korosztályt is, nem beszélik, csak értik. Legtöbbször a szülők még tájszólásban beszélnek, de a következő korosztály már az iskolában beléjük ivódott standard olaszt beszéli. Amit azért még szinte mindenki használ a ’nduma, ami az andiamo szóból ered, jelentése menjünk! Vagy esetleg a Bona noit – jó éjt vagy a travaj, mint munka, a spanyol trabajo szóból ismertem rá.

A szárdok már büszkébbek a beszédükre. Habár úgy alakult, hogy még nem jártam Szardínia szigetén, mégis egy szép kerek mondat itt jár a fejemben: andausu a pappai i buffai binu – menjünk enni és bort inni – ez végülis még jól jöhet, ha egyszer eljutok oda.

Nem maradhat ki a firenzei tájszólás, amit volt szerencsém 3 hónapig hallgatni, figyelni és tanulgatni. Most csak egy-két szót idézek, mint az issedano – sedano helyett vagy az ikke a che helyett, a szó elejére beiktatnak egy i betűt, hogy az eredeti kezdő mássalhangzót jól meg tudják nyomni… és még rengeteg kiejtésbeli finomság lenne, amit vissza sem lehet adni leírva… Erről holnap reggelig is írhatnék.

Ezek az apró jutalom bonbonok, a nyelvtanulás szélmalomharcában.

Holnap és azután...

…nap mint nap próbálom meglátni a motivációt a holnapra, a jövőre... és nem tudom, mit akarok. Csak nézek magam elé… miközben nem utálom az életet és ami körülvesz… csak kellene valami normális cél.

Utazni persze csodálatos… de olykor hontalannak érzem magam, aki csak akkor érzi jól magát, ha elindult A-ból de nem érkezett meg B-be. Menni, haladni egy vonaton, buszon, biciklin vagy repülőn, már nem otthon lenni, de még nem megérkezni.

Nincs kedvem elmenni, sem találkozni, sem randizni… semmihez. Érzem, hogy nem úgy fogok találkozni azzal a bizonyos valakivel, ha bulizni járok. Nem tudom, hogyan és mikor, de nem bulin fogom megismerni. De most még egyáltalán nem akarok találkozni vele. Tartok az egésztől. Nem akarok megint csalódni... megint belehalni és abból valahogy visszatántorogni a valóságba...

Óvatosan egy valakire viszont gondolok. Egyelőre laza barátság, gyakran írunk, tetszik a stílusa, humora és az arca is… és szimpatikus vagyok neki, ezt mondta már párszor… személyes találkozó egyelőre lehetetlen és ez jó így. Nem merek többre gondolni.

Lucca színei

Április közepén, mint valami kötelező olvasmány, kipipáltam Lucca városát. Azóta kicsit nagyobb kedvvel gondolok vissza rá...

Túl sok dolog nem fogott meg a városkában. A csodálatos napsütés igazán feltöltött. Érdekes hangulatot ad a teljesen épen megmaradt dupla vonalú városfal, ami az óvárost teljesen körülveszi. Magán a városfalon is lehet sétálni, afféle parknak minősül, családok, kutya sétáltatók lepik el hétvégén.

Luccában a kötelező látnivaló a Piazza dell'Anfiteatro, ami a hajdan volt római színház fal maradványaira épült. Érdekessége, hogy mára ezekből a falakból semmit sem látni, mert az épületek alapjaként használták fel. A tér ovális vonalvezetése árulkodik csak a régen letűnt színházról. Lucca másik nevezetessége a torony, melynek tetején fakorona látható. Nem mentem fel, mert lentről is jól látható. Talán egy következő látogatás alkalmával nem hagyom ki.

Kellemes a hangulat a kisvárosban. A frissen kihajtott zöld levélkék, fehér cseresznyevirágok, a téglafalak vöröses barnás árnyalatai, a sárga - okker épületek, a templomok márványainak vakító fehérsége az ég tengerével csuda festményt alkotnak.

Egyetlen alig említésre érdemes élmény kötődik Lucca városához, de ez is Firenzéből való: az utolsó napokban a Via Romana-n tértem be egy üzletbe, ahol az eladó srác már zárni készült és takarított, de megkértem szépen, hogy az óriás nutellás üveget hagy fényképezzem le. Következett a szokásos helyzet, két rövid olasz mondatom után rögtön megnyílik és kíváncsiskodik a fiatalember: honnan jöttem, mit csinálok itt stb. Majd terelődik a beszélgetés, mit láttam Toszkánában, mire komolytalan Pisa - Lucca vitát folytattunk le. Mondja ő: Pisa-ban nincs semmi, csak a Ferde torony - erre én, Luccában nincs semmi látnivaló. Hogy is lehetne azt a nevezetes teret összehasonlítani Pisa-val? Hoztuk az érveket, tettük a mű felháborodást, de nem sikerült megegyezni. A végére csak, hogy le is zárjuk az értelmetlen győzködést, kipukkadt belőlem a kérdés: Ma, tu sei da Lucca? Luccából való vagy? - Noo, daiii, sono fiorentino! - Ááá dehogy, firenzei! De tudtam én, hogy nem lehet luccai, mert persze H-val beszélt, csak hallani szerettem volna azt a hanghordozást, ahogy mondani szokás: fiorentino!

Adesso basta...

da giorni che ascolto questa buona musica... vorrei dire questo prima della confusione, che comincia domani... cmq. devo ancora sfruttare l’ultima tranquillità… ora niente follia… però da domani... non sono normale, che ho accettato di lavorare assieme con due ragazze che odio, una che è semplicemente bastarda, l’altra che combina sempre, arrogante, crede di aver sempre ragione, pensa di saper tutto meglio e poter pretendere spiegazioni da me… ho scelto un cambiamento, ho scelto la difficoltà solo per i soldi… senza questa possibilità era disperato il passo avanti… e adesso l’unica opportunità per sopravvivere se al lavoro mi chiudo e non dico niente a nessuno… sarà meglio di separare assolutamente la mia privacy... e al lavoro solo lavoro… adesso basta.

ha lehetne...

ó igen... ez az az idióta, aki feltette az életét egy valakire... nem jött be?
átbaszta?
mit vagy meglepődve?
ez olyan, mint a rulett?
vörös vagy fekete?  vagy igen vagy nem... itt vagy... úgy érzed, mit akit átvertek... ezt dobta a gép. Ez van.
kikapcsolnám az egészet, ha lehetne....

Fiorentina!

Firenzében nem lehet nem szurkolni a város csapatának. Úgy érkeztem ide, mint aki szimpatizál velük, de semmi több. Jó emlékeket őriztem a Debrecen BL meccseiről, ahol ugyan oda-vissza kikaptunk a Fiorentinától, de kint a stadionban látni egy 3:4 végeredményű meccset, Rudolf Gergely csodálatos góljával, amit szinte tornász lazaságú bokamozdulattal mutatott be – nem csoda, hogy a két meccs eredményeként a következő évben Olaszországba szerződött. Másrészt a firenzei visszavágón is tisztességesen helyt álltunk, ahol a Fiorentina játékosai olyan szimpatikus gesztust tettek, amit azóta sem láttam BL meccsen: sorfalat álltak a Debrecen játékosainak, miközben vonultak le a pályáról.

A két klub valóban sok szempontból hasonlít. Egy nagyjából 300 ezres város imádott csapata és természetesen a környéken is sokan szurkolnak nekik. Eszembe jut egy Pistoia-i jelenet, egy rövid párbeszéd, amikor egy boltos nő épp ebédszünetre zárta be az üzletét, egy ismerőse ki tudja, milyen oknál fogva odaszólt neki: „Juventus Bayern meccs lesz a BL-ben!” Erre a nő válasza: „Kit érdekel a Juventus? Én a Fiorentinának szurkolok.” Hiába, hogy addigra csak a Juve maradt talpon a Bajnokok Ligájában, egy igazi Fiorentina szurkoló sosem fog az ősi ellenségnek még csak egy támogató gondolatot sem küldeni.

Firenzébe érkezve azonban megtapasztaltam, elcsépelt szóval élve, azt a szeretetet, amivel a csapatot körülveszik. Rengeteg autón, motoron, sőt bukósisakon láttam viola színű giglio-t. Szinte mindenki, a nők korosztálytól függetlenül is szurkolnak. A tanárnő kollégáim hétfőnként mindig megvitatták a hétvégi meccs eseményeit. Az is evidens, hogy reggelente a helyi újság címlapján gyakran szerepelt a csapat. A La Nazione így buzdította a várost: „Mindenki a Franchi Stadionba az utolsó három meccsre! A város a BL-be viszi a violákat.” Sajnos, mint sejthető volt, az AC Milant irányító a politikai erők az utolsó meccseken többszörösen gondoskodtak arról, hogy ez ne történhessen meg. Olaszországban minden focicsapatnak van egy másodlagos jelentése: egy politikai színezete - többek között ezért is kényes kérdés választani közülük. Habár én azt mondom, egy külföldiről ne feltételezzék, hogy beleássa magát a politikába is.

Maradjunk inkább a focinál. Az egyik kedvenc helyem az I maledetti toscani nevű szendvics bár. Az üzlet párhuzamosan a sétálóutcával a Via Cerchi-n található, a turisták szerencsére általában nem fedezik fel. Először a vicces önkritikát tükröző „átkozott toszkánok” elnevezés csábított be az boltocskába, majd örömmel hallgattam az igazi firenzei tájszólást. Természetesen örök téma a Fiorentina. A bajnokság utolsó heteiben a két eladó hevesen bosszankodott a törzsvevőikkel karöltve egy-egy elcsalt meccs után.

Én mindenesetre lelkesen készültem a Fiorentina – AS Roma meccsre. Vásároltam egy viola színű pólót, Firenze felirattal hímzett fehér giglio-val a közepén. Hogy teljes legyen az összkép, körömlakkért mentem a KIKO üzletbe, a csillogó Calzaiuoliról belépve cicababának tűnő eladó csajszi jött segítségemre – de amint közlöm, hogy viola színű lakkot keresek, Forza Viola ujjongásban tört ki. 

A sors fintora, hogy csakúgy mint tavaly, az idei Fiorentina – AS Roma meccs is egy gólos vereséggel zárult. Ettől függetlenül magával ragadott ez az egész lelkesedés és így történt, hogy elhatároztam: Hajrá Fiorentina!

Buongiorno papà…

….come il film, che quanto mi piace…

…dico proprio oggi… perché è un giorno diverso, buongiorno e tanti auguri papà… oggi avresti compiuto 58 anni… da 21 anni, che non sei con noi… Tu rimani sempre giovane.

L’anno scorso ho scattato una foto a te, guardala:

Allora, come ti piace? È bello, è vero? Forse mi hai vista, però ti dico, sono stata a Firenze… prima del lavoro sono salita sulla Piazzale Michelangelo… la luce è ideale solo la mattina. Questo albero si trova nel Giardino delle Rose, questo era il mio luogo preferito… verde, pittoresco, silenzioso con bel panorama sulla città… dopo le foto ho fatto una corsa velocissima: 2,1 km l'ho fatto in 15 minuti per arrivare al lavoro! Che ne dici, sono brava?

…ehh, lo so, tu non parli in italiano, però lo so, che mi capisci. Forse non immaginavi, che sono così… quante cose che non hai visto in realtà… solo dal cielo. Anche se non dico ogni giorno, mi manchi sempre!

Gondolatok...férfiak...

...mostanában magyarul írok többet... furcsa ez, pedig a második és szívből jövő nyelv az olasz... és a spanyolt sem vetem meg, ami időnként annyira hiányzik, mint nyári 40 fokban egy sör...
De valahogy... főleg mióta P. nincs a képben, túltettem magam rajta, esténként nem olaszul írok, hanem magyarul gondolkodom... most hagyom egy kicsit történni a dolgokat, ahogy éppen esik.
A görög szobrom, ez a pura bellezza - tiszta szépség - távol van... néha írunk egymásnak, akkor örülök, ha nem, akkor mindegy... de nem érzek semmi extrát. Mindenesetre imádom mérlegre tenni a két végletet: az előbbi, a halk világos bőr, szőkés haj, szinte kék szempárnak szöges ellentéte az arrafelé egyetlen figyelemre méltó és egyébként Edoardo Leo-t idéző figura: mediterrán típus, kreolos bőr, szinte fekete haj és szakáll, barna szemek, olykor tüzes tekintet és kellemes hang. Az utóbbi esetében pár napig még tart a vizuális élmény, aztán finito. Mióta megdicsértem a kinézetét, tényleg semmi nincs... Abban a pillanatban viszont, ahogy barátként kiejtette a nevet, aki maga a megtestesült kétszínűség, azonnal evidenssé vált, hogy sosem lehetne semmi köztünk.
Van egy valaki, aki igazán tetszik, írunk gyakran, de olyan lesz ami lesz alapon... néha köszönés nélkül megszakad egy beszélgetés, amit 1-2 nappal később ott folytatunk, ahol abbahagytuk. Ez persze jó. Ő meglehetősen italo-ungherese és imádja a spanyolokat is - ami 3 in 1 nagy pozitívum. Talán ő meg tudna érteni. Érzem, hogy az igazi, az a nagy szenvedély majd egy olyas valakivel történik majd meg, akit most még nem ismerek személyesen. Lehet, hogy ő az, lehet hogy valaki eddig teljesen ismeretlen. Egyszer csak lesz egy villámcsapás - és rádöbbenek, hogy igen... és teszem majd fel a kérdést, hol voltál eddig?

Chianti...

...erről két dolog jut eszembe: a bor és a csodálatos táj, ahonnan ez a bor származik - ez persze szinte egy és ugyanaz.
Először a borral ismerkedtem meg, hasonlítgatni nem érdemes, de talán jellegében az egri bikavérrel lehetne összevetni. A tavalyi esős, szürke hűvös tavaszon gyakran egy kis chianti vidította fel az estéket. Vágyakozva a szebb időre álmodoztunk egy pohárka mellett.
Míg el nem jött az idő, amikor G. motorra pattant és kirándulást tett erre a tájra. Ez egy olyan felejthetetlen élmény, ami nem mindenkinek adatik meg: egy extra kényelmes Honda Gold Wing luxus motoron róni a kilométereket... egészen hihetetlen. Nyitott sisakban érezni a táj illatát, időnként kellemes zenét hallgatni a négy hangfalból... és kényelmes tempónál útközben fényképezni.
Az útvonal szinte mindegy is lenne, de hogy hű legyek a leíráshoz: Greve in Chianti-n át Castellina in Chianti - ahol egy kisebb séta erejéig megbizonyosodhat az ember róla, hogy egy aranyos kisváros.
A jellegzetes toszkán vidék dombjainak meredek vonalát a fotók nem adják annyira vissza, mint amilyenek valójában. Természetesen nem hegyekről beszélünk, de az őszintét megvallva, nem minden emelkedőn lett volna kedvem feltekerni bringával. Szintén kemény munka lehet megművelni a domboldalakon végigfutó szőlő- és olajfa ligeteket.
Ami a színeket illeti, az esős tavasznak köszönhetően olyan zöld, mintha a svájci pázsitot helyeztük volna át ide. Néhol emlékeztetőként felbukkan egy-egy szürke felhő... de szerencsére csak ijesztget.

Ámulatba ejt a csodás táj, a virágillat pedig tovább kísér minket a következő városkáig, ahol a gyümölcsfák bontottak már díszeket. A városkapuban egy jólnevelt macska kergeti a gyíkokat a napsütésben, aki láthatóan nem akarja megenni a játékszerét. San Gimignano a tornyairól híres, ahogy mondják, a középkori lakótornyok itt maradtak meg a legépebben - és valóban különleges látványban van része az erre látogatónak.
Innen Poggibonsin át délnek vettük az irányt, Siena-t elkerülve még tovább délre. Eddig sem tapasztaltunk forgalmat az utakon, de ezután még annyira sem: egy olyan Isten háta mögötti vidékre kanyarodtunk, ahová még a madár is csak turistaként jár - hogy hasonlóan beszéljem el, mint Vaszi Levenete Kostelket. Visszatérve a toszkán tájakra, az erdő mélyén egy eldugott falu, amit le merném fogadni - ha a környéken lakók nem játszhatnak - 1000 olaszból 999 nem tudná merre van. A hely neve: Monte Oliveto Maggiore. Az apátság közelében egy hajdani vár bástyája tövében ma már egy kis étterem vár minket ebédre. Az eledel isteni, mint ahogy a tartományban jellemző: nem sajnálják belőle a húst. Az ismerősöm, mintha tesztelni akarná a reakciót, nem elég, hogy önbizalomtól feszülő milánói, ebéd után cappuccino-t kér! Az eredmény? A pincérnő szó szerint a szívéhez kap. Mikor magához tér, szomorkásan konyha felé veszi az irányt. Majd épp csak annyit kérdezek régi ismerősömtől, hogy szerinte érződik-e a kiejtésén, hogy honnan származik? - hát persze, röhög nagyokat. Tudja, hogy a milánóiak az egész országban antipatikusak, ezen is jókat nevetgél... de mintha itt direkt rá akarna játszani erre. Mire a cappuccino megérkezik, G. barátom udvariasságból megkérdezi: ugye nem baj, hogy ezt kértem... mit lehet erre mondani, pláne hogy már a sokkhatás is elmúlt. Jót vigyorgunk.
A visszaút ugyanaz az útvonal, mint idefelé... de ki bánja, ha még egyszer láthatom ezeket a tájakat!

Április 10...

...az idei előrehozott nyárban üldögélve olvasom: tavaly ez volt az első nap, amikor nem fáztam és talán már a félig téli kabátot is időnként le lehet vetni... emlékszem, több mint egy hónapig könyörögtünk: legyen legalább 18 fok és ne essen.
Ehhez képest az idei tavasz istenes.
Ezen a napon alapos megfázást kockáztatva leszállok a Certosa megállóban - mert annyira vonz a reggeli napsütésben úszó monostor épületsora - nem lehet, hogy én ezt ne fényképezzem körbe. Az alatta elterülő mező harmatvizéből olyan mintha apró jégkristályok olvadnának szét a bokámon, szinte mini tüskeként szurkálnak. Úszik már a cipőm, zoknim és a nadrágom alja is. Nem is törődöm a jéghideg vízzel. Így szelem át a térdig érő füvet és le sem tudom venni a tekintetem a cseresznyevirágokkal keretezett látványról.
Valahogy csak megúszom a megfázást, a fűtetlen ablaktalan irodában vastag papír rétegbe tekerem a lábfejem.
Délután átvágok a Piazzale Michelangelo-n, hogy az immár kedvenc kertembe jussak. Igaz hogy hűvös a szél, legalább napsütés fogad, ami még mindig ritkaság... de határozottan azt mondhatom: Végre! Tavasz van! - Ezen elmélkedve igazi tahó magyar beszólás üti meg a fülem: "20 fok van, de bazd meg, ez nem tavasz!" - veszek egy mély levegőt, töprengek, mit is tegyek. Első gondolat: alaposan leteremteni őket, hogy fogalmuk sincs, milyen volt az idő eddig és örüljenek, hogy nem szakad az eső stb. stb. Második gondolat: úgy teszek, mint aki nem érti, inkább nem is vagyok magyar. Mindkettő szégyen rájuk nézve.

Egy begyulladt bölcsességfog...

...a bizonyos '12 augusztus közepéig el nem tudtam képzelni, milyen egyedül lenni... milyen lehet egyedül lakni... sosem próbáltam... most pedig azt veszem észre, hogy el nem tudom képzelni, hogy újra együtt lakjak valakivel... szép lassan nem mutatom ki az érzelmeimet... még ha tetszik is valaki, csendben őrzöm magamban... bókolni is csak olyan esetben bókolok, amikor mindketten tudjuk, nincs jelentősége, mert sosem kerülne sor arra, hogy bármi legyen köztünk. Így szépen elzárkózom magamba.
Persze és szerencsére van olyan, aki tetszik vagy mozgatja a fantáziámat... de nem úgy és annyira. Akit eddig ismerek, úgymond abból gazdálkodok... nem akarok új embereket megismerni. Nem barátkozom új olaszokkal sem... elég az aki van. Egyszerűen nem is tudom felfogni, hogyan lehet együtt lakni más valakivel. Mindenki azt tanácsolja, hogy próbáljak nyitott maradni és bízni más valakiben - de ez sajnos nem bemondásra működik... és nem is megy. Ha egyszer az embert már kidobták, mint macskát szarni, nincs kedve újra megbízni. És mikor egy év elteltével mégis újra megbízik, belefut egy idiótába, aki az összes saját hibáját kivetíti. Utólag, nagy okosan rájövök, miért nincs senkije évek óta... de ez már nem old meg semmit.
Nyilván nem itt ér véget az érzelmi élet... de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy újra szenvedélyes legyek. Miközben kézzel-lábbal tiltakoznék az ellen, hogy egy új kapcsolat alakulását annyival elintézzem: nem, köszi, sokat csalódtam már.
Egyetlen hibát nem szabad elkövetnem még egyszer - úgy feltenni az életem egy valakire, mint tettem 12 évig. Távozásával mintha a lábakat húzták volna ki alólam. Mai napig azon küzdök, hogy ne úgy érezzem: ő baszta el az életem. Az eredmény: szinte teljesen kiirtott érzelmek és minimálisra süllyesztett bizalom. Fasza.
Hogy mindez miért jutott az eszembe? Egy ismét begyulladt bölcsességfog idéz fel olyan emlékeket, ami akkor megmutatta, hogy nincs köszönet. Az élet ez esetben nem jó tanácsadó, azt mondatná, hogy ne tegyek meg mindent a másikért, mert nem fogja viszonozni. Próbálom azt hinni, hogy lenne olyan, aki tényleg megérdemli.

Bellosgruardo és a Giardino delle rose...

...avagy a szép kilátás és a rózsák kertje. Előbbit, mivel tábla jelezte, adta magát, hogy felkeressem... haladok felfelé a hosszú szerpentinen, mivel erre nem közlekedik az ataf, egyetlen árva lélekkel sem találkozom útközben... nincs egyetlen épelméjű turista, sem helyi lakos, aki felmenne gyalog... néhol 2-3 méter magas, sötétbarna kövekből épített fal szegélyezi az utat... szürreális és kissé aggodalmat keltő bezártság... de a rideg kőfal tetején egymás után integetnek nekem az apró vadvirágok... eléggé magam alatt vagyok, minden levélváltás M.A-val csak egy visszaesés, bosszankodás és semmi előrelépés... próbálom elhessegetni az érdemtelen gondolatot... bandukolok tovább üres aggyal... megállok és nézek magam elé: Tu sei molto di piú! - Te sokkal több vagy!

Nézek körbe - mintha az Amelie csodálatos életében lennék és teszem fel a kérdést magamban: Ezt nekem írtátok ide? Ok, rendben, köszönöm és ígérem, hogy nem fogom alábecsülni magam.

A Bellosguardo valóban bello, rálátni az egész városra, ha távolról is, de minden jól kivehető.

Egyszerű oknál fogva mégsem ide jártam fel nap mint nap, hanem a könnyebben megközelíthető Rózsák kertjébe.

Köszönhetően az internet világának és egy konkurens iskolának, véletlenül láttam meg egy fotót ebből a kertből. Csodálatos! A Piazzale Michelangelo teraszán gyülekező figyelmetlen turista tömeg simán elmegy a falakkal körülvett zeg-zugos lépcsőzetes építésű park mellett. A kert április közepén kezd virágba borulni, majd májusban virítanak az ezer színű rózsák. Az én kis titkos helyem. A csend, nyugalom, napsütés és rengeteg szín, miközben a város legszebb épületei adják a díszletet. Fellélegeztem... szívből... ez volt nekem a zöld és a levegő egy sokszor eső áztatta poros kőrengeteg városban. Ettől kezdve, ha nem esett, én itt üldögéltem, olvastam, írtam minden délután. Az ottani barátaim tudták, hol találnak, de mégsem jöttek oda sosem. El sem tudják képzelni, mit veszítettek....