Méreg...

Kilépek, mint egy zombi, teljesen lemerülve... mindenki menjen a picsába hangulattal... magamat is beleértve az őrültség és az azonnal itthagyok mindent a francba határán billegő társágban ülök... olyan feszültség munkálkodik mindenkiben, amit le nem lehet írni... ezt fejeli meg az olaszok munkamorálja és "precizitása"... amin az ember elgondolkodik, hogyan létezik még az ő gazdaságuk? Hogy tudnak ők bármit eladni ilyen mentalitással? Személy szerint minden olasz tudja, mekkora defektusaik vannak, de összességében fontosabb a nyugalom és a lazaság, minthogy bármit tegyenek a megbízhatatlanságuk ellen. A defekt persze nem csak bennük létezik, minden nap akad bőven a mi házunk táján is... de hogyan dolgozzon így az ember? Káromkodva, dühöngve - ha ez túl hangos, lecsitítják - a lényeg, hogy csendben kapj agyvérzést.
A tököm tele... bosszant a lábujjam sérülése is, egy hónap után találják ki, ja bocsi, mégis el volt törve! bazdmeg... kíméljem - aha persze, több km gyalog naponta meg 130 lépcső... és csodálom, hogy egy hónap elteltével semmi javulás?
Holnap kezdődik az egész elölről... ilyenkor felmerül bennem a gondolat, ily módon szaladjon el mellettem az élet? Persze el tudom vágni egy pillanat alatt azt, ami az őrület határán van és ami itthon vagy máshol másokkal...
Ahogy közeledek haza, az idegeim kisimulnak, az udvaron friss levegő, madárcsicsergés, amint nyitom az ajtót, el is száll a haragom a világgal... sör szisszen, ropit tolok mellé... unottan elindítom a mai meccset, de kedvem sincs hozzá...
Érzem, hogy belülről esz meg ez a méreg...