Tavaly tegnap ilyenkor hazajöttem Firenzéből és mint holdkóros keresgéltem az elveszett fonalat. Minden helyszín ismerős, de mégis mintha sosem jártam volna erre... meghatározhatatlan érzés hazajönni egy városba, ami valójában nem is az enyém. Sokan vártak haza, de mégsem éreztem örömet, amit vártak tőlem. A végén már kedvem lett volna maradni.
Állni egyedül a sokszor megjárt Santa Maria Novella peronjai előtt, nézni a kijelzőt. Pillantást vetni a bárra ami össze van nyitva egy McDonald-szal, arra a felére sosem vetemedtem... egyszer keresgéltem csak ülőhelyet arra, amikor egy óriási robbanás-szerű üvegcsörömpölés és az egész vevőközönség bőröndöstül menekült. Állok szemben velük és mint egy filmben vagy rémálomképben, pánikhatás alatti tömeg rohan felém. Egy pillanat alatt láttam magam előtt, ha nem szaladok el előlük, el fognak taposni, mint egy papírgalacsint. Én is menekülőre fogom és mire a legközelebbi kijáraton kiérek, remeg a lábam. Megállok. Végülis abban a pillanatban valóban nem lehetett tudni, hogy a pult mögötti ajtó miért tört szilánkjaira. Nyilván mindenkiben felmerült, mi van ha esetleg tényleg bomba. Szerencsére nem az... mindenki szépen visszaszivárog a bárba. 10 perc elteltével, mintha nem is történt volna semmi különleges.
Állok tovább a peron mellett. Különféle élmények villannak fel bennem. Az időjárást leszámítva, ez az időszak mindenben megfelelt az elvárásaimnak, sőt bizonyos dolgokban felül is múlta azt.
Én hagyom el utoljára a várost. Mindenki útnak indultmár, vagy Rómát útba ejtve eltölt pár napot hazamegy.
Kilenckor vonatra szállok, napközben villámgyors motoros látogatást teszek Róma nevezetes helyein, éjfélkor Budapest. Aznap éjjel félálomban tényleg nem tudom, hogy hol vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése