Elvesztés...

...amikor adott valami, nem féltem, nem tartok tőle, hogy elveszítem. Nem értékelem eléggé és nem éreztetem vele, hogy mennyire fontos. Van és kész.
Abban a pillanatban, mikor elveszítem, válik igazán fontossá, de akkor már cseszhetem. A legkisebb annak a valószínűsége, hogy visszajönne és azt mondaná, buta voltál, de nem haragszom és itt vagyok neked. Vagy csak ott ülne az ágy szélén, vonásaimmal az arcán mosolyogva és hallgatná a fecsegésem. Történetesen ilyen még nem fordult elő. Ha valamit elveszítek, elvesztem végleg. Nincs bocsánat, nincs megbánás elfogadása. Ez van.
Miért lesz értékesebb, mikor már nem az enyém? Nem lehet az enyém. Hirtelen átvált vágyakozássá olyasmi iránt, amit nem lehet elérni.
Miért akkor szeretem csak igazán, ha már elvesztetettem?
Tanulni belőle? Azt persze kellene. Tudom.