...az idei előrehozott nyárban üldögélve olvasom: tavaly ez volt az első nap, amikor nem fáztam és talán már a félig téli kabátot is időnként le lehet vetni... emlékszem, több mint egy hónapig könyörögtünk: legyen legalább 18 fok és ne essen.
Ehhez képest az idei tavasz istenes.
Ezen a napon alapos megfázást kockáztatva leszállok a Certosa megállóban - mert annyira vonz a reggeli napsütésben úszó monostor épületsora - nem lehet, hogy én ezt ne fényképezzem körbe. Az alatta elterülő mező harmatvizéből olyan mintha apró jégkristályok olvadnának szét a bokámon, szinte mini tüskeként szurkálnak. Úszik már a cipőm, zoknim és a nadrágom alja is. Nem is törődöm a jéghideg vízzel. Így szelem át a térdig érő füvet és le sem tudom venni a tekintetem a cseresznyevirágokkal keretezett látványról.
Valahogy csak megúszom a megfázást, a fűtetlen ablaktalan irodában vastag papír rétegbe tekerem a lábfejem.
Délután átvágok a Piazzale Michelangelo-n, hogy az immár kedvenc kertembe jussak. Igaz hogy hűvös a szél, legalább napsütés fogad, ami még mindig ritkaság... de határozottan azt mondhatom: Végre! Tavasz van! - Ezen elmélkedve igazi tahó magyar beszólás üti meg a fülem: "20 fok van, de bazd meg, ez nem tavasz!" - veszek egy mély levegőt, töprengek, mit is tegyek. Első gondolat: alaposan leteremteni őket, hogy fogalmuk sincs, milyen volt az idő eddig és örüljenek, hogy nem szakad az eső stb. stb. Második gondolat: úgy teszek, mint aki nem érti, inkább nem is vagyok magyar. Mindkettő szégyen rájuk nézve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése