Először a borral ismerkedtem meg, hasonlítgatni nem érdemes, de talán jellegében az egri bikavérrel lehetne összevetni. A tavalyi esős, szürke hűvös tavaszon gyakran egy kis chianti vidította fel az estéket. Vágyakozva a szebb időre álmodoztunk egy pohárka mellett.
Míg el nem jött az idő, amikor G. motorra pattant és kirándulást tett erre a tájra. Ez egy olyan felejthetetlen élmény, ami nem mindenkinek adatik meg: egy extra kényelmes Honda Gold Wing luxus motoron róni a kilométereket... egészen hihetetlen. Nyitott sisakban érezni a táj illatát, időnként kellemes zenét hallgatni a négy hangfalból... és kényelmes tempónál útközben fényképezni.
Az útvonal szinte mindegy is lenne, de hogy hű legyek a leíráshoz: Greve in Chianti-n át Castellina in Chianti - ahol egy kisebb séta erejéig megbizonyosodhat az ember róla, hogy egy aranyos kisváros.
A jellegzetes toszkán vidék dombjainak meredek vonalát a fotók nem adják annyira vissza, mint amilyenek valójában. Természetesen nem hegyekről beszélünk, de az őszintét megvallva, nem minden emelkedőn lett volna kedvem feltekerni bringával. Szintén kemény munka lehet megművelni a domboldalakon végigfutó szőlő- és olajfa ligeteket.
Ami a színeket illeti, az esős tavasznak köszönhetően olyan zöld, mintha a svájci pázsitot helyeztük volna át ide. Néhol emlékeztetőként felbukkan egy-egy szürke felhő... de szerencsére csak ijesztget.
Ámulatba ejt a csodás táj, a virágillat pedig tovább kísér minket a következő városkáig, ahol a gyümölcsfák bontottak már díszeket. A városkapuban egy jólnevelt macska kergeti a gyíkokat a napsütésben, aki láthatóan nem akarja megenni a játékszerét. San Gimignano a tornyairól híres, ahogy mondják, a középkori lakótornyok itt maradtak meg a legépebben - és valóban különleges látványban van része az erre látogatónak.
Innen Poggibonsin át délnek vettük az irányt, Siena-t elkerülve még tovább délre. Eddig sem tapasztaltunk forgalmat az utakon, de ezután még annyira sem: egy olyan Isten háta mögötti vidékre kanyarodtunk, ahová még a madár is csak turistaként jár - hogy hasonlóan beszéljem el, mint Vaszi Levenete Kostelket. Visszatérve a toszkán tájakra, az erdő mélyén egy eldugott falu, amit le merném fogadni - ha a környéken lakók nem játszhatnak - 1000 olaszból 999 nem tudná merre van. A hely neve: Monte Oliveto Maggiore. Az apátság közelében egy hajdani vár bástyája tövében ma már egy kis étterem vár minket ebédre. Az eledel isteni, mint ahogy a tartományban jellemző: nem sajnálják belőle a húst. Az ismerősöm, mintha tesztelni akarná a reakciót, nem elég, hogy önbizalomtól feszülő milánói, ebéd után cappuccino-t kér! Az eredmény? A pincérnő szó szerint a szívéhez kap. Mikor magához tér, szomorkásan konyha felé veszi az irányt. Majd épp csak annyit kérdezek régi ismerősömtől, hogy szerinte érződik-e a kiejtésén, hogy honnan származik? - hát persze, röhög nagyokat. Tudja, hogy a milánóiak az egész országban antipatikusak, ezen is jókat nevetgél... de mintha itt direkt rá akarna játszani erre. Mire a cappuccino megérkezik, G. barátom udvariasságból megkérdezi: ugye nem baj, hogy ezt kértem... mit lehet erre mondani, pláne hogy már a sokkhatás is elmúlt. Jót vigyorgunk.
A visszaút ugyanaz az útvonal, mint idefelé... de ki bánja, ha még egyszer láthatom ezeket a tájakat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése