Bellosgruardo és a Giardino delle rose...

...avagy a szép kilátás és a rózsák kertje. Előbbit, mivel tábla jelezte, adta magát, hogy felkeressem... haladok felfelé a hosszú szerpentinen, mivel erre nem közlekedik az ataf, egyetlen árva lélekkel sem találkozom útközben... nincs egyetlen épelméjű turista, sem helyi lakos, aki felmenne gyalog... néhol 2-3 méter magas, sötétbarna kövekből épített fal szegélyezi az utat... szürreális és kissé aggodalmat keltő bezártság... de a rideg kőfal tetején egymás után integetnek nekem az apró vadvirágok... eléggé magam alatt vagyok, minden levélváltás M.A-val csak egy visszaesés, bosszankodás és semmi előrelépés... próbálom elhessegetni az érdemtelen gondolatot... bandukolok tovább üres aggyal... megállok és nézek magam elé: Tu sei molto di piú! - Te sokkal több vagy!

Nézek körbe - mintha az Amelie csodálatos életében lennék és teszem fel a kérdést magamban: Ezt nekem írtátok ide? Ok, rendben, köszönöm és ígérem, hogy nem fogom alábecsülni magam.

A Bellosguardo valóban bello, rálátni az egész városra, ha távolról is, de minden jól kivehető.

Egyszerű oknál fogva mégsem ide jártam fel nap mint nap, hanem a könnyebben megközelíthető Rózsák kertjébe.

Köszönhetően az internet világának és egy konkurens iskolának, véletlenül láttam meg egy fotót ebből a kertből. Csodálatos! A Piazzale Michelangelo teraszán gyülekező figyelmetlen turista tömeg simán elmegy a falakkal körülvett zeg-zugos lépcsőzetes építésű park mellett. A kert április közepén kezd virágba borulni, majd májusban virítanak az ezer színű rózsák. Az én kis titkos helyem. A csend, nyugalom, napsütés és rengeteg szín, miközben a város legszebb épületei adják a díszletet. Fellélegeztem... szívből... ez volt nekem a zöld és a levegő egy sokszor eső áztatta poros kőrengeteg városban. Ettől kezdve, ha nem esett, én itt üldögéltem, olvastam, írtam minden délután. Az ottani barátaim tudták, hol találnak, de mégsem jöttek oda sosem. El sem tudják képzelni, mit veszítettek....