Állok
a peronon… nagy hátizsák lenn, bicikli leszedve…
matatok a táskámban… kulcs kéznél… különösebb elhatározás nélkül úgy érzem, meg
kell várnom, míg a vonat eltávolodik…
…
Kikönyököl
az ablakon… összenézünk már sokadjára, búcsút intünk, kétszer is… néz, de nem teljesen
úgy, ahogy előtte… mindkettőnk szemében valamiféle hiányérzet tükröződik… még
csak a nevét sem tudom… mégis be kellett volna mutatkozni… beszélgetni… vajon
neki is ez jár a fejében?
…
Felveszem
a táskát, nem könnyű… a bicajt leadják nekem… mindenki segít, még a kalauz is…
és ez jóleső.
…
Teletömött
biciklitároló egyetlen lehetséges ülőhelyét természetes udvariassággal kínálja
nekem többször is... talán hogy közelebb legyek. A közelsége nem zavaró, sőt. Olaszul
olvasok… direkt félbehagyom időnként, hogy alkalmat teremtsek a beszélgetésre,
de a vonat zajában elveszne a hangunk…
…
Míg
a Balaton vizének elnyúló kékeszöld vonalát látom, nem akarok leülni… jólesik
nézelődni…
…
Állok
a biciklitároló ajtaja közelében… figyelgetek ide-oda… észrevehetően néz az a
kék szempár. Mikor abba az irányba vetődik a tekintetem, látom, hogy valóban engem
néz. Nem szúrós, stabil, hideg szín ellenére van benne valami megnyugtató… az
egész személyisége egyensúlyt tükröz.
…
Bent
a tároló túlsó felén fekete kék Kellys Saphix tűnik fel… szépen ápolt bicikli,
túra után is úgy néz ki, mintha most gördült volna ki a boltból… pedig már hat
éves… „Vigyáztam rá” – mondja.
…
Bent
a sarokban már kellemesen elhelyezkedett szőke-haj-kék-szem ül. Odapillantok.
Nem az én típusom, állapítom meg magamban.
…
Felszállok
a vonatra… segítenek feltenni a biciklit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése