Túlélni....

…próbálom és el is kell felejtenem azt a fájdalmat, amit okozott még két napja is. Miért írsz nekem újra? – kérdezi, mikor elhagytál – mondom magamban a kérdés második felét. És igaza van, mi a francnak írtam neki? Nem tudom. Vagyis persze, eljátszom Teréz anyut Montargis-ból, ahogy Jean Reno mondta… és próbálok motiválni egy aligha motiválható embert… anélkül, hogy én bármit kapnék viszonzásul… vagyis ezt: dubbi sul tuo carattere sì – kételyek az egész jellememet illetően igen, voltak. Na fasza, köszönöm. Ilyen megalázó helyzetet, amikor úgy akarok  segíteni, hogy cserébe kapom ezt. És köszi, nem kell utólag a dicséret. Aki előbb belém vágja a kést, az utána kényszeredetten ne akarjon bókolni! Végülis csak az életemet tettem volna fel erre az egészre, végülis csak teljes szívemet beleadtam a történetbe, mit számít? Erre odahányni, hogy az egészben kételkedett. Azt hittem belehalok a fájdalomba, mert abban a pillanatban az ember eltúlozva érzi a hatását mindennek. Persze, hogy nem halok bele, elmegyek táncolni, biciklizni, élem világom… de azért valahol ott van bennem a tüske okozta fájdalom. 

Inkább megyek petrezselymet venni, a tenger gyümölcsei spagettihez az fontos.