egyik legszebb nemzeti ünnepünk, ami büszkeségről szólna... de már régen közelébe sem megyek a rendezvényeknek, mert sosem arról szól, amiről kellene... azoknak meg sem kellene szólalniuk... az egyik politikai oldal által kisajátított kokárdát már alig hordják, csak úgy a fele csak az embereknek.
Alig több, mint két hete vagyok Firenzében. Reggel kokárdával a táskámon, mint bármely szokásos itteni napon kapom magam és bezötyögök a 37-es busszal, a Frescobaldi-nál leszállva át a Ponte Santa Trinitán a fotó kedvéért elhelyezem forradalmunk jelképét a híd kövén... még csak azt sem mondhatom, hogy nem ismerik itt a kokárdát: Torinóban ugyanúgy jelképe volt az egység 150. évfordulójának... de kit érdekel Torino? -gondolhatják, és ki ez a sült bolond, hogy ilyenkor hordja? ...habár nem is gondolnak ilyesmit, a firenzeieket nem igazán érdekli, látnak ők nap mint nap elég bolondot és maguk sem teljesen százasok bizonyos értelemben. Munkába érek, helyettesítek is először, mióta itt vagyok... miközben a magyar sajtó tele a 40 centis hóesés híreivel, képeivel... és még volt képük azt mondani utólag, hogy minden rendben történt... Itt felhős, napos idő váltogatja egymást, kivételesen nem esik. Három napja ismertem meg azt a bizonyos kellemes társaságot is, akik aztán végigkísérték a tavaszom. Két napja pedig kimondták a nagy szavakat: Habemus papam... Egy napja pedig: Buongiorno papá dal 14 marzo al cinema - ez a film még fontos lesz...
Ma vihar készülődik, a erős szél ijesztően feszül neki az ablakomnak, rázza a redőnyt, mint valami rácsot-láncot, ami bezárva tartja... mégis jó itthon lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése