...múlt hétvégén egy éve jártam emitt és amott.... kedves kis Prato tiszta, tündöklő Bisenzio folyója öleli az óvárost, felette átível egy régi kőhíd, mint a veronai olyasmi. A víz egyik partján horgászok várják hiába a halakat, a másikon bazsarózsával és mimózával borított ágak súlyától rogyadozó fák alatt hódok falatoznak, úszkálnak és fitoktatják erejüket a kacsákkal szemben, hosszan nézem a harc nélküli csatáikat... majd belépek az egyik városkapun. Elragadó látvány a Dómon ülő külső szószék, il pulpito di Donatello - szobraival a derekán egészen különleges! ...elképzelem régmúlt papok beszédeit... nyugodt kisváros, a Piazza Comune tere épp olyan ma is mint amilyen a reneszánsz idején lehetett... itt már nagyobb az élet, alig két tucat olasz akkora zajt csap, mintha százan lennének, de nincs ezen semmi meglepő. Csodálatos napsütés simogat mindenkit, aki hetek óta csak ázott a szokatlan toszkán tavaszban... semmi mást nem akar az ember, csak begyűjteni a lehető legtöbb napfényt. Térkép nélkül tudtam hogy erre kell jönnöm és íme a következő üzenet: Piazza Buonamici - jóbarátok tere, ez már tetszik. Eszembe is jut az a sok érdekes ember, akit eddig megismertem. Hogy melyikből lesz igazi barátság, majd utóbb megkapom a választ. Most semmi sem sürgős. Régi címereket, kőtáblákat nézegetek - ki tudja miről tudnának mesélni? Mi mindent láttak? Végigjárom a nevezetes épületeket, templomokat és az erődöt... a Mediciek gombócai lépten-nyomon felbukkannak a falakon, nehogy egy pillanatra elfelejtsük, hol is járunk! Szinte rendre utasít: tudd, hogy hol a helyed és kinek a területén lépkedsz! Na jól van, mehetsz tovább. Olvasom magamban: Nero di Stefano di Alesandro del nero canbipo testa anno 1473 - a tapintható történelem... ó ha nálunk nem lett volna oda minden a sok pusztítás miatt... de ezen kár is keseregni... inkább valami jelen való: együnk brutti buoni süteményt! Ahogy a neve is mutatja, ronda de finom, mint a biscotti di Prato, a híres keksz, de ez már nem is ronda. Aztán szembejön velem egy 10 centes az utcán, oly élesen csillogó, mintha arany lenne - nem is hagyom ott leesve - máris zsebre téve. Visszakanyarodva a Dóm előtti terecskére, kézműves vásárban nézelődök és veszek egy adag fűszeres olajbogyót: paprikás olajban úszik és olyan fokhagymás illatú, hogy alig bírok hazáig az éhségemmel. Búcsúzóul a sok reneszánsz után jöjjön valami modernebb, Henry Moore szobrát körbejárva távozom a kicsi aranyos Prato-ból. Jó volt itt lenni, köszönöm szépen!
A pályaudvaron nagy kérdés előtt állok: vissza Firenze vagy előre Pistoia? - ha már itt vagyok 10 percre, akkor inkább az utóbbi - miért is ne?
A város előtt kilométeres sorfalat állnak a kertészetek növényei, amit évről évre szorgalmasan cipelünk Magyarhonba - most legalább személyesen is találkozunk, helló! Pistoia nem a legszebb arcát mutatja nekem, épp vége van a piaci sokadalomnak, sehol senki csak az ott maradt a bokáig érő hulladék hegyek, amit jó időbe telik eltakarítani, hogy lássam a várost valójában. Míg dolgoznak az utcaseprők, a XV. századi Tribunale - bíróság épületébe vetődöm. Címerekkel, ornamentikával és a firenzeiek vörös liliomával gazdagon festett mennyezet fogad, alatta padsorok és egy hosszúkás asztal, minden érinthető közelségben. A falon vésett kőtáblán ismerős név: Rucellai - emlékszem a könyvekből, de amikor itt van és tapintható? Hihetetlen! Kilépve újra a napsütésbe a város főtere teljes pompájában mutatkozik végre. Egy hatalmas pajzs forma a Palazzo Comunale homlokzatáról hirdeti a Medici jelenlétet - tudod, nem szabad elfelejtened! Végigjárom a várost térkép nélkül, mint utólag kiderül, minden nevezetességet körbejártam. Ezt is köszönöm, de itt a kihalt városban nincs kitől elbúcsúzni. Csak a jellegzetes mosolyával Papa Francesco integet vissza egy újság címlapjáról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése