Elvagyok nélküled - fare a meno di te...

egész jól sikerült annullálnom a P. iránti érzelmeimet. A szakítás óta másfél, az utolsó üzenet óta eltelt egy hónap anélkül, hogy megőrültem volna - kiváló eredmény... szét se estem annyira, mint eleinte tűnt. Igaz kellett gondolat elterelő őrültség... de már nincs rá szükség. Mostanra úgy érzem, nem vagyok függő az állandó meneküléstől. 

Fare a meno di te - elvagyok nélküled - ahogy pont most a dal szól abból a szívemnek kedves filmből. Eszembe jut a kis mozi, ahol először láttam a Buongiorno papà-t… majd a Puskin mozi és beszélgetés Eduardo Leo-val.

Gondolataim egy irányba terelve, sallangok levágva. Lényeges dolgok bekeretezve vagy dobozba csomagolva agyam elrejtett polcain... ami zsákutcának bizonyult, az kidobva. Tisztán nézek magam elé. Van egy valaki, aki szimpatikus és ez kölcsönös. Előttem a következő útitervek – véletlenül pont vele. És ennyi. Ennyi most elég.

Nutellát magába'... és a REX

...újstílusú népdalt is lehetne költeni belőle... nem keserű magába'... sőt...
A nutellaevés is a napsütötte helyett esőeste Toszkána hozadéka... most pedig csak úgy, vacsora utáni desszertként. Nem kenjük kenyérre, így kevésbe hizlal... cseppet vagy egy kis hasam? chi se ne frega? - kit érdekel.? ...nyáron majd úgyis lemegy, mikor enni sincs kedvem a melegben.
Menjünk csak egy kicsit, mi is történt Grosseto után? Kellemes bábeli zűrzavar a munkában, spanyolul írva, olaszul felhívnak és a telefonban németül írt szöveget fordítok olaszra... csoda-e ha egyáltalán nem hiányzik ide még az angol? Délután megérkezik a spanyol lány Ibizáról és a szállása iránt érdeklődik így rögtön összebarátkozunk természetesen spanyolul. Tovább folytatódik a Bábel, portugál turisták kérnek útbaigazítást, mi is lehetne a közös nyelv? Persze a spanyol, segítek, sőt velük tartok egy darabon...
Nem lehet szó nélkül elmenni a REX mellett, ami itt nem kutyaotthon, hanem egy bár a legjobb aperitivo-val! Kedvenccé vált a magyar ízeket idéző sült csirkeszárny. Milyen kellemes meglepetés az akkoriban igencsak szimpatikus andalúz C.-vel is véletlen összefutni itt. A bár eklektikus stílusa hordozza azt a sokszínű társaságot, akikkel tiszteletemet tettem itt, spanyolok, franciák, németek, egy-egy orosz, román... mindenki aki csak él és mozog a föld kerekén - a falon hatalmas fém lapokból kivágva és kifeszítve a földrészek a kék fal adja a tengereket. Érdekes módon csak akkor volt zárva a hely, amikor egy olasszal akartam idejönni.

Tisztán...

Le kell tisztáznom mindent... és kikapcsolni azt, ami félrevisz... és nem gondolni olyas valakikre, akik nem érdemlik meg... ezen gondolkodom napok óta. Hogy mégis miért jutnak eszembe, egyszerű: van még kötődés valamilyen szinten és nem vagyok gép, amit ki lehet kapcsolni vagy programok telepítése és törlése gombbal lecserélni érzelmeket és gondolatokat.
Tegnap már tisztán tudtam, mit akarok és miután azt hittem, hogy valamit lezártam magamban, álmomban mégis megvívtam a harcaimat. Eszembe jut P., nyilvánvaló értelmetlenül, egy szép fotó kapcsán - ő már sosem lesz az, akit szerettem... pláne, hogy nem is akar az lenni többé. Ezt kell tudatosítanom és lehetőleg eszembe se jusson!
Mindenesetre próbálom most egy valakire terelni a figyelmem, aki érdeklődik, de nem nyomul. Szórakoztató, de nem az életcélja az ismerkedés. Végülis szavam se lehet, mostanában pont olyan szereplőket sodor a színpadomra a sors, akikre éppen szükségem van. Akkor pedig mi bajom lehet? Csak akik ilyen vagy olyan oknál fogva mégis eltűnnek, hagynak űrt maguk mögött. Akár két hetet akár hat hónapot töltöttek a világomban... furcsa továbblépni - ezentúl nem írunk, nem beszélünk, nem kérdezi meg, hogy vagyok - furcsa skizo állapot - az aki minden nap elvárta a törődést, egyszeriben nem keres többé és nem érdekli a hogylétem. Olyan mintha sosem érdekelte volna - akkor az ember miért is ne legyen egoista? ...ha előbb-utóbb senki sem érdekelődik őszintén. Persze ez így túlzás. És nyilván vannak az igazi barátok, akik feltétel nélkül, mindig ott vannak. Ez jó és megnyugtat.

Tengo una vida normal…

…sí, puedo decirlo y este es una gran cosa… aclaraba muchos pensamientos… estoy más o menos tranquila, trabajo que es como siempre estresado pero bien… después de mi desición experimentaba la consecuencia de la ruptura: unas semanas de lloro y caos de sentimento… Hay uno que quería amartelar pero no me gustaba… uno que era bien para diversión, pero desde una semana desaparecía. Debió ocurrir así.

Hoy finalmente todo es claro… lo sé cosa querría hacer: ser equilibrada, trabajar y hacer deportes, pensar en el viaje de mayo y con cuidado pensar en el muchacho que me gusta… Tengo que excluir aquellas circunstancias que me descamina: no prestar atención a la gente que no lo merece, solamente me causa confusión y resulta falta de atención por las cosas más importantes. Nada más.

Játszmák...

...mostmár vágom, hogy le kellett volna tisztáznom a játékszabályokat, mi is ez pontosan és hogyan működjön... de ha az ember rögtön szabályokat akar lefektetni, elvész a spontaneitás izgalma és öröme... viszont ha az illető két hétig minden áldott nap felhív, váratlanul még közös hétvégi programot is szeretne, majd eltűnik, napokig nem jelentkezik, sms-re nem reagál, másik üzenetre a válasz: csörgess meg, majd amikor felhívom, leráz, hogy visszahív másnap, majd eltelik 2-3 nap és semmi... nyilvánvaló, ez is egy válasz... csak nem erre számítok és úgy érzem, hülyítenek. Nade nekem se annyira fontos ő, hogy most megkérdezzem, történt-e valami rendkívüli, amiért így viselkedik, pláne számonkérős viszonyban nem vagyunk... habár mondjuk amit az ember a barátaitól, de még az egyszerű ismerőseitől elvár, azt bizony ilyen kapcsolatban még inkább szeretné megkövetelni.
De persze ebből is tanulok... nyilván... de azt nem tudom, ha egyszer előkerül, egyáltalán akarok-e beszélni vele. Persze normális esetben meg kellene adnom az esélyt a magyarázatra... de mi van, ha nem is akar semmit megmagyarázni? ...és ha véletlen még érzi is, hogy válaszokat várok, akár fölényeskedhet: heló, csak nem gondoltad ezt olyan kapcsolatnak, amiben magyarázatot kell adnom? Ez a reakció meg a francnak se hiányzik... ebből kiindulva nem tudom, hogy fel akarom-e venni neki a telefont legközelebb. Mindenesetre olyan mintha látná ezt a hetet, mármint hogy nem érek rá és ezért nem keres. Csak akkor is furcsa ez az egész.
A kíváncsiságom most dilemmázik a ki nem szarja le állapottal.

Micsoda düh - che rabbia!

…micsoda méreg… bazdmeg! Csapkodnék legszívesebben, ordítanék, dühöngenék, törnék zúznék - de minden marad belül. Jó így? Franc se tudja – mondják nem jó csendben agyvérzést kapni, vagy hősies? Egy faszt, csupán kíméletes a körülöttem lévők számára – egy csendes, de belül idegbetegnek legalább nem kell segíteni. Ó hát ő úgy tűnt, mint aki rendbe jött, olyan vidám volt, teli tervekkel - jó kis látszat. Persze, így is van, én nem hazudok… de aki azt hiszi, hogy semmi gond az egy álszent paraszt.

Mi a faszt keresek itt?

Hazajövet a mérgem fele elpárolog, a hetes busz kisimogatja a lelkem és a dühömet legurítom a kerekein hosszan kacskaringózva a Gellért fürdő körül, melynek vize még sosem simogatott…

Itthon… bent a lakásban szivarozni, mikor két nap múlva jön ide Anyám, akinek vadászkutya szimata van… de leszarom… és tenni mindent, ami pusztít, mert mi a fasznak itt lenni?

Csörgess meg – írja nekem, visszahívom, de leráz: ok, köszi, csak a számodat akartam tudni, hogy holnap felhívjalak – nincs ezen semmi meglepő, de bazd meg, én két napja kereslek... semmi kötelezettség, eddig oké, de te akartál hétvégi közös programot! De hogy - hogy nem, péntek este óta nem reagálsz és most erre lerázol? Bazdmeg!

Egy vaníliás szivarka füstjében homályosul el a monitor… a szemem is könnyes tőle… a franc se tudja, mit akarok az életben… bemenni reggel dolgozni, hogy megfizessem a lakást vele együtt a szabadságom, fasza! Néha kelleni egy hapsinak, ha éppen ráér… persze ha éppen nekem is van kedvem hozzá, mert semmi sem kötelező. Nincs itt szerelem, csak szórakozás. Mit vagyok meglepődve, ha nem ér rá?

És aztán, lesz, aki elvakarjon majd a főd alá?

Nézem a cipőmben megbújó lábfejem, vagyis magam… lesz amikor nem leszek és minden megy tovább. Furcsa érzés. De kit érdekel? Úgyse fogom látni. És ha csinálok olyat, ami az aktuális eszmék szerint nem helyes? Mi történik? Lófasz! …száz év múlva még ez is nevetségesen elavult lesz. Mintha mostani szemmel néznénk a 19. századi nők helyzetét… az én dilemmáim mily viccesek lesznek akkor… de nem csak 100 év múlva, a csitrik már most kiröhögnének… semminek sincs értéke, aminek valaha volt. Sőt… sokan így élnek, csak nem írják le.
Azért ettől én romantikusabb vagyok. Szeretem, ha figyelnek rám és érdeklődnek. Csak ma este nem annyira. Leseprem a hamut a billentyűzetről és eszembe jut Anyám, hogy kiakadna ha mindezt látná… de nem látja és pont.

Bal kézzel gyújtom az öngyújtót és szívom el a szivarkát, jobbal rázom le a hamut. Pusztul a tüdőm. Milyen édes finom is így a cserszegi fűszeres! Micsoda finom ízek, a dohányé is! Toscanello! Néha kell vétkezni. Ezen kívül úgyis nagyjából normális életet élek… sőt majd' mindenki azt hiszi, hogy egy csendes, szerény soha nem részeg kislány vagyok, ami elég jó álca… persze nem vagyok ilyen, ami nem azt jeleni, hogy minden nő kurva, de azért én is tudom élvezni az életet, mert abból csak egy van.  

Előttem Apám:  37 évesen alszik a koporsóban. Én meg 11 vagyok és nézem őt, vonásai az arcomon és nincs illúzióm a halálról. A gyerek nem hülye, csak kicsi. Elég hamar tisztában vagyok azzal, mi az elmúlás. Alig két héttel előtte nagyapám ugyanitt feküdt. De visszatérve: Apám, mint nemrég megtudtam Jenő becenévvel - nekem örök fiatal leszel, aki mindig mosolyog rám… de mekkora kibaszás már ez a sorstól! Nem látni, hogyan lesz az imádott lányodból felnőtt nő és mire jut az életben? ...ülök a kajakban a tó közepén és arra gondolok, hogy fentről nézel engem, milyen ügyes lett ez a kislány! Kimarad az életünkből, hogy felnőttek vagyunk mindketten és leülünk egy asztal mellé egy pohárka borral, beszélgetünk az élet dolgairól, még akár rá is gyújtunk.
Nézd Apa, ez lettem én. És te feltétel és kritika nélkül elfogadsz, mert nem vagyok értéktelen.... Ha nem is mondom ki így, de minden nap hiányzol!

Kagyló... és Savona

ez az i'm lovin'it nem a mc donald's! Kiülök a zöldülő udvar felé, a tányéromon kagylós spagettivel és cserszegi fűszeressel a pohárban... nézem a Vicky Cristina Barcelona filmet eredeti nyelven, felváltva spanyol és angol felirattal... todo bien así... minden jól van így.

Te quiero Catalunya... amikor nagy mélytányérban kihozták az előételt: egy jó adag mejillones-t a sötétkék kagyló héjában főzve, szinte megmosolyognak, vajon mit kezdek ezzel... de semmi gond, sőt megmagyarázhatatlan miért imádom az ízét, a többi tengeri herkentyűvel, rákkal és a halakkal együtt! Én aki még csak nem is folyó- vagy tóparton nőttem fel és Anyámmal, aki fél halat enni, mióta torkán akadt egy szálka. Hol voltam én a tengerhez és az ízeihez képest? ...mégis.
Ha nem is úgy frissen, mint Savonában, de legalább lehet kapni mirelit formában... végülis akik nem a parton laknak, ők is így veszik, mert nem bírná a több órás szállítást. De olyat mint Savonában, nem is tudom, hogy ettem-e... tudakoltam a receptet, a fűszereket, de nem árulták el, csak annyit hogy petrezselyem.... köszi! De végülis valóban van egy olyan ízvilága ezeknek a kütyüknek, hogy szinte fűszerezni sem kell, úgy jó, ahogy van.

Grosseto – itt aztán az ember belehal a nyugalomba

...tranquillità da morire - mondja az egyik öreg a városka főterén... aki már a második unatkozó helyi bácsika, aki odajön hozzám. Pedig én csak üldögélni szeretnék a napsütés helyett az árnyékban. Fáj a fejem és jobban esne, ha békén hagynának.
De kezdjük az elején, mit is keresek itt? Előző nap az ablaktalan irodában ülve azon töprengtem, hová is kellene menni hétvégén, a megbízhatónak mondható ilmeteo.it oldal egész hétvégére egész Toscana-ban esőt mond, kivéve Grosseto, napsütés! Na jó, menjünk, habár a kétszer két óra buszozásra nem vágyom... a sienai a főútról letérve tekeredik fel-le, jobbra balra a silány minőségű aszfaltcsík. A zötyögéstől mint sejtettem, fejfájással érkezem, ami a napsütésben csak erősödik... de nem panaszkodom, én akartam... hibámat beláttam, de mostmár mindegy.
Térkép egyelőre nincs, de megtalálom a kisváros főterét, ami azért szép látvány: Dante szoborral a közepén, körötte dómmal, városházával, a szokásos. Körben középkori alacsony építésű árkádsor húzódik, mögötte üzletek, kávézók. Körbejárom a belvárost, ami kellemesnek mondható és tetszik az itteni a nyugalom... de más egyéb nem fog meg. Visszajutok a Piazza Dante-ra, egy árnyékos padon leülök és írom a naplómat. Érkezik az első öreg, régi fotókkal díszített képeslapokat hámoz ki dupla nejlonszatyorból, látom, nagy kincsnek tartja ezeket. Kicsit flúgosnak tűnik az öreg, de végülis a városról mesél, hogy hogyan lett átépítve ez a tér. Mint kiderül, a szemben lévő reneszánsz épület nem is eredeti, hanem neoreneszánsz. Erre azért nem számít az ember a reneszánsz szülőföldjén.
De mégsincs kedvem beszélgetni. Századjára megválaszolni ugyanazokat a kérdéseket, mit, miért hogyan, meddig... a honnan származom, mit csinálok Olaszországban, és persze a nyelv stb. Ehh, olyan ez, mint a híres embereknek ezerszer feltett egyforma kérdések... hagyjuk már, köszönöm az érdeklődést, én csak nézni akarom a jóidőt. A másik öreg, talán nem is annyira vén, odajön cigivel. Ezzel már rosszul indít. Érzékeltetem vele, hogy ez nekem most nem hiányzik. Tőle hangzik el a címszöveg. El is akarna vinni kávézni vagy haza, jól elzavarom a francba. Kicsit persze sajnálom őket, hogy ennyire unatkoznak. Toszkánában annyi a látnivaló, hogy ide tényleg csak véletlenül jön valaki. Unottan hazaindulok.
A buszból megpillantom Civitella Marittima városkáját a dombtetőn... lehet hogy inkább oda kellett volna menni?

Chianti helyett cserszegi fűszeres...

...milyen finom is a könnyed fűszeres íz egy kellemes igazi tavaszi 20 fokos nap és szinte már zöld udvarra néző asztalnál költött vacsora után... lássuk mi történ egy évvel ezelőtt.... fogadjunk, hogy nem simogatott a napfény 20 fokos meleggel... amire biztosan emlékszem, március 15-én a kokárdát úgy fényképeztem a Santa Trinitá hídon, hogy mögötte az Arno gyors emelkedése a folyamatos esőzések eredményeként aggodalomra adott okot... de nézzük csak a naplómat valójában: egy hete esik minden nap... és igen, emlékszem már arra a délutánra Fiesole-ban! Hozzávalók, összefoglalva a bábeli zűrzavart: 1db andalúz fiú, aki egy kissé tájszólásban beszél spanyolul, olaszul csak egy kicsit, 1db német lány, aki olaszul jól beszél, spanyolul viszont nem, még 1db német lány, aki pont fordítva, spanyolul jól beszél, olaszul viszont semmit és én - nos akkor beszélgessünk! Egyike a legjobb érzésnek, amikor az ember két-három-négy nyelven beszél vagy gondolkodik! Az eredmény? Fejfájás. De kit érdekel? Élmény ez a társaság, hűvös van de nem esik az eső, megnézzük a naplementét és minden jó így ahogy van.
Pénteken egy jó kis ataf sztrájk, szinte már unalmas lett volna az élet, de nem múlhat el 3 hónap sem enélkül Itáliában. Hétvégén pedig jobb híján Grossetto az útirány, kap majd egy pár szót azért külön... de nem túl sokat.

Összevissza...

...nem vagyok negatív, sőt, azt mondom, mostanság minden a lehető legjobban történik... de azért időnként eszembe jut az elmúlás... az öregedés és a halál... de nem negatívan, csak úgy mint a Forrest Gump-ban: ez is az élet része... érdekes belegondolni, hogy egyszer nem leszek, valaki valaha lesz-e, akit érdekel utánam, amit alkottam: fotó, rajz, írás.... persze ettől nem vagyok depis, csak eszembe jut...
A követkő pillanatban már a mának élek és azt mondom, most minden jól van. A közelemben tudok egy hapsit, akit érdekel minden velem kapcsolatos, szórakozunk, de nem támaszt semmi kötelezettséget felém... ő most az ideális! Szabadon álmodozhatok és tervezhetek.
Ezen kívül minden pillanatban történik valami izgalmas.... mint például amikor kiderül, hogy az egyik olasz, akivel évek óta beszélek, nem egy ötvenes, mint hittem a hangja alapján, hanem egy fiatal srác és még igencsak jól is néz ki! Vagy éppen A.C., akivel annyi közös pont van, hogy el se hiszem! Csupa kellemes meglepetés ez az időszak! Vagy aki egy komolytalan szilveszteri társaságnak tűnt, ő is egy értelmes srác és ki gondolta volna, hogy ebből még rendszeres kapcsolattartás lesz!
Kellett két hónap túlélés, de vééégre újra élvezem az életet és a szabadságot! Érzem a tavasz illatát, a virágokkal teli bokrok látványát... szinte nyár-esti melegben sétálni hazafelé meccs után, még ha ki is esett a Fiorentina....
Úgy érzem ez visszatérős év lesz - de csak városokra értendő, nem érzelmekre... de egyszerűen hiányoznak helyszínek.... BCN, Szeged, Firenze, Brno, Prága, Verona, Arnhem... ó mind visszavonz.

Sütemény-utazás avagy dolci, dolci, dolci

Frittelle di riso di San Giuseppe - ma pedig József avagy San Giuseppe napon, nem lehet elmenni az olasz sütemények mellett! A frittelle di riso egy rizs alapú tésztából sok cukorral készült golyócska forma süti, olajban sütve. A rizs íze nem tolakodó, fel sem tűnik, szinte csak akkor érzem, mikor a nevét tudakolom ennek az isteni finomságnak.

Heteken át tartó esőben nem lehet más tenni, mint esernyőt bontva eltotyogni a falu cukrászdájába, hogy a cipőnkbe merített víz mellé boldogságforrást is merítsünk. Ezen kívül mivel Firenzében is minden méteren cukrászda csábítja az eső elől az embert, annyira nem is akarunk már ellenállni a kísértésnek.

Gondolatban Nápolyba utaztunk a babà-val, a rumban megforgatott piskóta alapú sütivel, ami esetenként cukrászkrémmel vagy tejszínhabbal és eperrel, málnával díszített.
Átugrunk Szicíliába cannolo-t enni és hallgatni a toszkánai cukrász nénit, mennyire mulattatja őt az a tájszólás és hogy várja már a hétfő esti Montalbano sono-t!

Ha éppen nem utazunk, jöhet egy mindenfelé jól bevált croissant, vagy ahogy délen mondják: cornetto amit persze északon nem értenek, mert nekik inkább brioche – mindenféle szokásos ízben – lekváros, csokis, cukrász krémes, alla nutella pedig javasolt reggeli nyűgösségre, rosszkedv esetére és végülis bármikor :)

Profiterol és crepes – na jó aláírom, nem olasz, de azért ezek is nagyon kedveltek szerte talián földön. Csakúgy mint a tiramisù és a crostata: linzertészta rácsai alatt általában csokikrém lapul… eszembe jutnak a nevét-sem-tudom apró golyósütemények finom töltelékkel. El ne feledkezzek a zabaione – tojáslikőrös krémmel töltött sütiről sem. Nameg a millefoglie…

Tavasz révén Húsvét előtt – után – közben került az asztalra colomba, ami hasonlóan karácsonyi panettone-hoz, kuglóf jellegű tésztából készül, de ez időtájt galamb formát ölt.

Újra Firenze, eszembe jut a legjobb piac, a Mercato Sant’Ambrogio süteménye: vékony linzertészta lap rogyadozik a narancs később eper, kiwi, ananász karikák súlyától. A firenzeiek természetesen képesek süteményre is giglio-t vagyis liliomot rajzolni, melynek neve: schiacciata alla fiorentina, de ezt nem kóstoltam, piskóta szerű tésztának tűnik.

De mégis inkább keljünk útra ismét: Prato-ban vár minket a híres biscotto – a helyi keksz, aminek van kőkemény, fogtörő változata de jobb a lágy típusút választani. Egyszerű keksz, aszalt gyümölccsel vagy csokidarabokkal. Szintén e kisvárosban eszegettem brutti buoni nevű ronda de finom süteményt. Itt vettem édes rozmaringos kiscipót, de ezt nem ajánlom, mert túlzásba vitték a rozmaringot benne. Legalább egy évre túlettem magam eme fűszerből.

Most pedig irány Lucca! Egyszerű gyümölcskenyérhez hasonló sütijük Buccellato névre hallgat – aszalt gyümölccsel  nagyrészt mazsolával, ez utóbbi sütiben nem az esetem, de ez alkalommal mégis feláldozom magam a kóstolás kedvéért.

Zárásként a legaranyosabb az ungheresi vagyis magyarok - leveles tészta lekvárral, sok porcukorral - milyen édesek vagyunk!

Kíváncsiság…

ó a kíváncsiság… itt piszkálja a gondolataim és nem hagy aludni… hajnali részegség? vagy inkább már éhség? Elképzelem magam előtt az én szép adoniszomat, a sima halvány bőrével az én kis görög szobromat, maga a tisztaság. A fegyelmezettség - én pedig az ellentéte. „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni? Akarsz-e mindíg, mindíg játszani” …a gondolattal, hogy odalibbenek eléd, végigsimítom a vállad és mellkasod... és szájon csókolnálak… mit szólnál vajon? Talán még a hangodat is hallanám? Kibillennél a szobor-magányodból? Vagy még inkább megfagynál? A szemedből mindig tükröződő csodálat ugyan mivé válna? Megölelnél és visszacsókolnál? Vagy a csodálatod olyan, mint a vihar iránti: jó nézni egy kellemes szobából, de azért szarrá ázni mégsem szeretnél? …szegényke, de mit is játszom? Veled azt nem lenne szabad, esetleg csak gondolatban.
De nincs kísértés, milyen jó is, hogy ő a távoli arabusok földjén sütkérezik még egy darabig.

Prato és Pistoia...

...múlt hétvégén egy éve jártam emitt és amott.... kedves kis Prato tiszta, tündöklő Bisenzio folyója öleli az óvárost, felette átível egy régi kőhíd, mint a veronai olyasmi. A víz egyik partján horgászok várják hiába a halakat, a másikon bazsarózsával és mimózával borított ágak súlyától rogyadozó fák alatt hódok falatoznak, úszkálnak és fitoktatják erejüket a kacsákkal szemben, hosszan nézem a harc nélküli csatáikat... majd belépek az egyik városkapun. Elragadó látvány a Dómon ülő külső szószék, il pulpito di Donatello - szobraival a derekán egészen különleges! ...elképzelem régmúlt papok beszédeit... nyugodt kisváros, a Piazza Comune tere épp olyan ma is mint amilyen a reneszánsz idején lehetett... itt már nagyobb az élet, alig két tucat olasz akkora zajt csap, mintha százan lennének, de nincs ezen semmi meglepő. Csodálatos napsütés simogat mindenkit, aki hetek óta csak ázott a szokatlan toszkán tavaszban... semmi mást nem akar az ember, csak begyűjteni a lehető legtöbb napfényt. Térkép nélkül tudtam hogy erre kell jönnöm és íme a következő üzenet: Piazza Buonamici - jóbarátok tere, ez már tetszik. Eszembe is jut az a sok érdekes ember, akit eddig megismertem. Hogy melyikből lesz igazi barátság, majd utóbb megkapom a választ. Most semmi sem sürgős. Régi címereket, kőtáblákat nézegetek - ki tudja miről tudnának mesélni? Mi mindent láttak? Végigjárom a nevezetes épületeket, templomokat és az erődöt... a Mediciek gombócai lépten-nyomon felbukkannak a falakon, nehogy egy pillanatra elfelejtsük, hol is járunk! Szinte rendre utasít: tudd, hogy hol a helyed és kinek a területén lépkedsz! Na jól van, mehetsz tovább. Olvasom magamban: Nero di Stefano di Alesandro del nero canbipo testa anno 1473 - a tapintható történelem... ó ha nálunk nem lett volna oda minden a sok pusztítás miatt... de ezen kár is keseregni... inkább valami jelen való: együnk brutti buoni süteményt! Ahogy a neve is mutatja, ronda de finom, mint a biscotti di Prato, a híres keksz, de ez már nem is ronda. Aztán szembejön velem egy 10 centes az utcán, oly élesen csillogó, mintha arany lenne - nem is hagyom ott leesve - máris zsebre téve. Visszakanyarodva a Dóm előtti terecskére, kézműves vásárban nézelődök és veszek egy adag fűszeres olajbogyót: paprikás olajban úszik és olyan fokhagymás illatú, hogy alig bírok hazáig az éhségemmel. Búcsúzóul a sok reneszánsz után jöjjön valami modernebb, Henry Moore szobrát körbejárva távozom a kicsi aranyos Prato-ból. Jó volt itt lenni, köszönöm szépen!
A pályaudvaron nagy kérdés előtt állok: vissza Firenze vagy előre Pistoia? - ha már itt vagyok 10 percre, akkor inkább az utóbbi - miért is ne?
A város előtt kilométeres sorfalat állnak a kertészetek növényei, amit évről évre szorgalmasan cipelünk Magyarhonba - most legalább személyesen is találkozunk, helló! Pistoia nem a legszebb arcát mutatja nekem, épp vége van a piaci sokadalomnak, sehol senki csak az ott maradt a bokáig érő hulladék hegyek, amit jó időbe telik eltakarítani, hogy lássam a várost valójában. Míg dolgoznak az utcaseprők, a XV. századi Tribunale - bíróság épületébe vetődöm. Címerekkel, ornamentikával és a firenzeiek vörös liliomával gazdagon festett mennyezet fogad, alatta padsorok és egy hosszúkás asztal, minden érinthető közelségben. A falon vésett kőtáblán ismerős név: Rucellai - emlékszem a könyvekből, de amikor itt van és tapintható? Hihetetlen! Kilépve újra a napsütésbe a város főtere teljes pompájában mutatkozik végre. Egy hatalmas pajzs forma a Palazzo Comunale homlokzatáról hirdeti a Medici jelenlétet - tudod, nem szabad elfelejtened! Végigjárom a várost térkép nélkül, mint utólag kiderül, minden nevezetességet körbejártam. Ezt is köszönöm, de itt a kihalt városban nincs kitől elbúcsúzni. Csak a jellegzetes mosolyával Papa Francesco integet vissza egy újság címlapjáról.

"Minden a lehető legjobban van ezen a legeslegjobb világon"

mondta Candide, miközben minden szar megtörtént vele... ma pont én is így gondolom... gyarapodnak a tapasztalatok... néha röhögve gondolok arra, miféle élettapasztalat, az aki elhagy egy nőt 12 év után és alig 2 hónap elteltével újra leköti magát? ...igazán ki sem élvezte a szabadságot és ő beszél nekem élet élvezetéről? Meg összehasonlítási alapról? Összehasonlítasz két nőt? Hűha, ez aztán a nagy dolog! Miközben irigyli a lakásomat? Miféle élettapasztalat ez? Nevetséges. Én meg persze irigylem a fix kapcsolatát... máskülönben milyen fix kapcsolat, az amiben még elmondása szerint nem olyan rég is visszajött volna hozzám? ...nade hagyjuk is ezt, több szót se érdemel...

Inkább amit most élek át, az egészen különleges! A sors mintha adna egy jó nagy pofont, szivat de úgy rendesen, amikor tényleg azt se bánnám, ha vége lenne az egésznek... ehelyett ad valami egész jót és érdekeset! Amit itt elvesz, azt amott visszaadja. Hogy mire vágytam az aktuális túlélés után? Egy határozott hapsira, aki érdeklődik irántam, de nincs ott mindig, nem megy az agyamra. Ha azt mondom programom van és abba ő nem fér bele, elfogadja. Mint ahogy neki is van egy élete, amit sosem fog otthagyni. Szóval a kedvemet lelem benne, de már az elején leszögeztem, hogy én a normális életet keresem... majd... idővel... amire persze most még képtelen vagyok, de jobb ha tudja. Ez most a lehető legjobban van így a világon...

Estoy soñando…

…estoy más tranquila que ayer… estoy esperando la primavera, estoy soñando a un buen viaje… imagino que después de un día cansado estoy charlando y tomando vino tinto en la terraza… estoy viendo la ornamentación de Gaudí en el Park Güell: flor, mariposa y el famoso lagarto… voy a comer frutas al mercado… tal vez voy a ver el museo de Camp nou... todo bien así... su pensamiento estoy acostada en la playa escuchando la voz del mar… me lleno de sol…

Que extraño, aquello que la semana precedente parecía tan solo diversión ahora lo pienso más serio.

Női hiszti...

na tessék, ez az amit elég ritkán produkálok... de ma egyszerűen minden és mindenki idegesít... tudom, hogy ilyen esetben a környezetem számára legjobb, amit tehetek, hogy csendben maradok... de aztán hozzám se szóljon senki! Köszi! És hálás vagyok érte.
Látásom nélkül csendben leülök a medence szélére és elképzelem, hogy a Balaton vize simogatja a lábam... de jó is lesz, csak jönne már a nyár! Ennyi volt mára a nyugodt pillanat. Úszni kezdek, de alig érzek erőt a vállamban, minden hossz egy örökkévalóság... csak legyűröm valahogy az ezret legalább - töprengek magamban. Megszakítja, fenébe is, nem úszom meg, csak kell beszélgetni.... bejön a sávomba, üdvözöl, szövegel... úszik a sáv közepén, a francba is, hozzám ne érj! Szinte már a kötél alá húzódom... majd átmegyek a szomszéd sávba... jön utánam... bazdmeg ezt nem hiszem el, mi vagy te, kiskutya? - morgok magamban. Nah valahogy leúszom az ezret, jöhet a szauna... beszélgetés, nem vagyok vevő semmire... azért jövök ide, hogy ne lássak semmit, edzem magam és ellazuljak a szaunában... na valahogy túlélem, hála az égnek, győz az éhség, hazaindul. Adsz egy puszit? - Mi van? - tör fel bennem a kérdés. - Nem. - hangzik a tömör válaszom - te jó ég, hogy a francba gondolta ezt? Rosszul vagyok, ha erre gondolok. Amikor minden és mindenki taszít, hogy adhatnék puszit? Ez hülye! Pláne ázottan és szauna után? Végre hazamegy. Kapkodva kikapcsolom ezt az élményt, vissza a szaunába, majd újra a medencébe, újabb ezer méter, nagy része háton. Le kell vezetnem a feszültséget, most sokkal jobban megy, mint az első etap... érzem a sebességet, ahogy a hátamon suhanok és az erőt, amit kapok tőle.
Hazajövök, nem fogadott hívás - de miért? Beszéltünk tegnap és tegnapelőtt! Mi van már megint? Hagyjuk kaja utánra. Előszedem a káposztát, amit két napja tologatok, ma sincs kedvem hozzá, de mostmár muszáj megenni... előszedek egy sört is, hogy valami ellazítson... de összetöröm a poharat, amit hozzá készítettem elő... a picsába! Nem hiszem el... na mindegy, van másik pohár és a sör így is ellazít.

Hogy ne légy egyedül...

...igen, az jó lenne... valóban... fontos... "io lo so che non sono solo, anche quando sono solo"... tudom hogy nem vagyok egyedül, akkor is ha egyedül vagyok... ne legyek egyedül - köszönet és hála, hogy így gondolod, de tényleg, még ha nem is tűnik őszintének az arcomra íródott öröm... azt se tudom, mit akarok, kivel és hol... jövök-megyek, célok nélkül, mint egy gyerek... még csak azt sem tudom, kitől mit várnék el... ami végülis fair, mert én sem tudom, mit tudok nyújtani másoknak... de leszarom... végülis sodródok itt az élettel, mennek a hetek, hónapok és az évek... nem görcsölök, de nem is lépek előre... vannak pasik, akikre lehet gondolni, ami persze ez jó és ez a része motivál... Skizofrén érzések kavarognak a fejemben, úgy mint olasz és magyar és mint éretlen csitri azzal, aki majdhogynem kiöregszik a klasszikus családi életből.... de nem akarok változtatni... örülök, hogy egyáltalán van kedvem élni és van olyan, aki megmozgatja a gondolataimat és esetleg érzelmeimet... elmegy az életem és akkor mi van? ...ha lenne egy gyerekem, aki szarik rám, ha felnő? - ez végülis sokkal rosszabb lenne... szerelem? nos aligha hiszek már az egészben... biztos létezik, csak én vagyok képtelen rá... ha még azt is hittem, hogy ismét szeretek valakit, az közölte, hogy ja bocsi, azt nem mondtam, hogy nem vagyok szerelmes... hát bazdmeg... csak ebből hogy lehet tovább menni, faszom se tudja...

Inevitabile…

...la musica, che ti ho mandato per ridere... quando non sapevo, che sei già morto, ti ho scritto proprio a quel giorno, quando ti sei ucciso… quante volte ho cercato il tuo numero dal cellulare per scriverti qualche messaggio... quante volte volevo raccontarti su Firenze… „se poi scegli di morire, senza opporre resistenza, è perchè tu infondo vuoi così.” questa canzone mi ha detto cosa hai fatto senza di saperlo… ma perché? non c’è spiegazione, non dici niente... „non c'è niente da capire”

Mi manchi Sergio

Március 15...

egyik legszebb nemzeti ünnepünk, ami büszkeségről szólna... de már régen közelébe sem megyek a rendezvényeknek, mert sosem arról szól, amiről kellene... azoknak meg sem kellene szólalniuk... az egyik politikai oldal által kisajátított kokárdát már alig hordják, csak úgy a fele csak az embereknek.

Alig több, mint két hete vagyok Firenzében. Reggel kokárdával a táskámon, mint bármely szokásos itteni napon kapom magam és bezötyögök a 37-es busszal, a Frescobaldi-nál leszállva át a Ponte Santa Trinitán a fotó kedvéért elhelyezem forradalmunk jelképét a híd kövén... még csak azt sem mondhatom, hogy nem ismerik itt a kokárdát: Torinóban ugyanúgy jelképe volt az egység 150. évfordulójának... de kit érdekel Torino? -gondolhatják, és ki ez a sült bolond, hogy ilyenkor hordja? ...habár nem is gondolnak ilyesmit, a firenzeieket nem igazán érdekli, látnak ők nap mint nap elég bolondot és maguk sem teljesen százasok bizonyos értelemben. Munkába érek, helyettesítek is először, mióta itt vagyok... miközben a magyar sajtó tele a 40 centis hóesés híreivel, képeivel... és még volt képük azt mondani utólag, hogy minden rendben történt... Itt felhős, napos idő váltogatja egymást, kivételesen nem esik. Három napja ismertem meg azt a bizonyos kellemes társaságot is, akik aztán végigkísérték a tavaszom. Két napja pedig kimondták a nagy szavakat: Habemus papam... Egy napja pedig: Buongiorno papá dal 14 marzo al cinema - ez a film még fontos lesz...

Ma vihar készülődik, a erős szél ijesztően feszül neki az ablakomnak, rázza a redőnyt, mint valami rácsot-láncot, ami bezárva tartja... mégis jó itthon lenni.

Siempre escapar...

...tengo que cambiar… no quiero pensar… querría ser a otra parte, escapar siempre… sacar mis pensamientos de ti… tengo que hacer algo más… siempre algo más en otro caso mi aburrido y llego a ser triste, nerviosa o pesimista… pero no lo sé cosa quiero hacer… hablar en espñol sí, desvía la atención… no quiero nada… no es motivación… pero mañana será un otro día y encontro mi misma… siempre escapar al menos en miente… no existe más… dibujar, escribir, fotografiar, organizar un viaje... siempre para no pensar, para olvidar… no existe más para sobrevivir… no soy así terrible como decías… hacer todo que no se conecta contigo… no pararse, aún no recordarse… continuar, proseguir… bien, vamos…

Kosztolányi...

itt vagy minden nap az életemben... szürke szövet könyvecskéd hever az asztalomon, felkapom... mily humor és stílus! mily csekély is ehhez képest, amit én itt billentyűre vetek...
Isten-weekend vagy Röpima úgy 80 évvel ezelőttről - címeid még most is meglepőek! Mintha el sem teltek volna ezek az évek. Mintegy kilencszáz oldalon, hová is tegyem a könyvjelzőt, hogy egy hét múlva is rátaláljak egyik-másik kincsedre?
Ahogy játszol a rímekkel:
Te régi századok lelence.
Azúr, aranyló, mély medence.
Gyémántokkal rakott szelence.
Ha nem leszek, mondd, elfeledsz-e,
Velence?
...
és a mai iránymutatásod:
Érzés
Ha van, akit jobban szeretsz magadnál,
úgy, hogy te néki mindent odaadnál,
a boldogságot is, nem kérve hálát,
mért nem óhajtod, hogy ne is legyen,
mért nem mered kívánni halálát?
S eltűnsz előle, hagyod, hogy elutazzék,
beletörődsz abba, hogy ne is lásd, mint,
nem óhajtod néki amit magadnak, a
legnagyobb jót, a békét s megsemmisülést -

nem tudsz felőle, csak szereted.

Bazdmeg...

...megint elkövetem ugyanazt a hibát, mint minden hétvégén... hogy lehetek ilyen idióta? Mi a francból gondoltam, hogy nem fog ismét fájdalmat okozni? A legkisebb apróságból égbekiáltó jellemhibát képes kihámozni! És még én érezzem magam szarul? Egy lófaszt! Mekkora hülye is vagyok! Magamnak csakis magamnak köszönhetem, ha időről időre aláásatom vele a bármilyen szintű önbecsülésemet!
Írok egy üzenetet: heló, pár hét múlva arra járok, beugranék a cuccaimért, kérlek ne dobd ki addig. Köszi, Ciao! A válasz: miért? Álmomban eszembe nem jutna, hogy felmerül ez a kérdés... najó visszakérdezek a miértre: Miért is kell erre magyarázatot adnom? Kérdésre megint kérdés: Miért ne maradhatnának itt, emlékbe? - Mivan?? Basszus! Ez beteg! Emléknek ott a fotó meg az ajándékaim. Jólvan, mondom, csak a parfüm meg a póló kéne, arra úgysincs szükséged. Erre egy gyors következtetéssel levonja: hogy te mekkora egy birtoklási mániás vagy! Persze, de inkább vidd el a tusfürdőt is, nálatok biztos nem lehet kapni! meg a paprikát, az ajándékokat, mindent, mindent! - aránytalanul durva reakció és a kritika... A hallottak alapján őrjöngve bőgök: dehát nem vagyok ennyire szarházi jellemű, csalódást keltő alak! Ugye nem? Vagy igen? A picsába, tényleg ilyen lennék? Nem! Valaki erősítsen már meg! ...de nincs itt senki, aki közbeszóljon: nem vagy ilyen, ne higgy már neki! Így győzködöm magam. A szégyenérzeten és a síráson ismét felülkerekedik a düh: bazdmeg, akkor fürödj női illatú tusfürdővel, fújd magadra a parfümöm, hordd a pólóm - ha ez boldogít, csak azt ne mondd, hogy birtoklási mániás vagyok! A picsába is, leszarom, érted? Nem érdekel!
Összeszedem magam. Közlöm vele, ha így is gondolja, nem vagyok ilyen... és mivel ő egyenlő lett a fájdalommal, nem akarok többet beszélni vele.
Sóhajtok egyet, a napot nézem az ablakból... és töprengek, már megint szétvágattam a lelkivilágom egy faszság miatt? De ki a franc gondolta, hogy egy ilyen ártalmatlan kérdésből képes ezt levonni? A kurva életbe! Az én hibám, mert megint írtam. De nézzük a jó oldalát: van előrelépés, legalább azt tudom biztosan, hogy majd ott az imádott városomban még véletlenül sem akarok találkozni vele.
És tessék, káromkodást akartál tanulni magyarul, nesze itt van, olvasd el! Választékos, mi? Nincs csodálatosabb nyelv a magyarnál!

Fiorentini...

...fiorentini... Fiorentina... il giglio che era presente sempre nella mia vita... nella storia del mio paese, sempre mi piaceva... i fiorini - la nostra moneta, che viene da Firenze… il destino che ho dovuto andare lì... tutta questa storia è cominciata come uno scherzo… una sera, quando J. mi ha mandato un annuncio di un concorso… mi ricordo, come abbiamo scherzato, quale città la sceglieresti? io Firenze, e tu? …e dopo lo scherzo guardo i tre simboli sul mio curriculum: una spuntatura, FI come Firenze e la C come il livello del mio italiano… Firenze non era amore a prima vista, era freddo, sempre pioveva… c’era folla nel centro storico… ho capito subito il motivo i fiorentini perché sono stufi, ma non vogliono far vederlo... ed i fiorentini sono un po’ rigorosi, che invece passa subito se qualcuno parli in italiano e diventa un po’ fiorentino… La mia domanda preferita: sei italiana? No – la mia risposta. In quale  lingua possiamo parlare? – Italiana – rispondo… e mi fa sorridere: quando ero „fiorentina” da due giorni e ho indicato la direzione giusta agli turisti italiani… Capire lo spririto fiorentino non va subito, quasi un mistero… come scherzano con i santi, con la chiesa è strano, però divertente. Ovviamente sono fieri, quanta frase comincia così: Noi, fiorentini… poi cercare la logica, quando pronunciano la C come H… abituare anche il mio nome pronunciato con la H… ascoltare il dialetto dei conoscenti fiorentini, incontrare il gran ingegnere M., conoscere l’orafo G. …tutta questa storia è incredibile. Sentirmi bene lì neanche questo non era facile, ho dovuto trovare i luoghi, dove si sopravvive e non so dire, la situazione quando è voltata e alla fine Firenze si è fatta amare. Firenze diventava la parte della mia vita. Ci ritonerò sempre come a casa.

Tanti auguri Super Mario e un caro saluto alla tua città!

Csend és Siena...

...csend, végre csend, silenzio, silencio, silence, Stille - hallgatlak egy kicsit... megnyugtatsz... végignyújtózom a kanapén, ropognak az elcsigázott porcikáim, érzem jobb alkarom izomlázát...
Száraz hárslevelűt kortyolgatok és egy éves távlat szűrőjén át nézem a tavaly-Toscana-t... elgondolom a firenzei állandó esőket... vagy azt a szerencsés március eleji napot, amikor Siena-ban gyűjtöttem be a napenergiát, nem sejtve, hogy mennyi időre is kell majd elraktároznom azt. Gondolatban ülök a Campo-n, elképzelem a lovasok vágtáját körben a téren, helyette olasz apukák gurigáznak a gyerekeikkel, míg anyu pihen... trükkös a pálya, a fotókon fel sem tűnik, de erősen lejt lefelé, labdázni így érdekes rajta... mindenki sütkérezik. És csend. Felfedezem, az olaszok is képesek csendben lenni! Mennyei érzés a firenzei káoszból ide menekülni, feltöltődni a virágzó fák illatával, elmerülni a toszkán tájban, mint az öregúr, aki pedig már ezerszer látta azt. Sorra végigjárni a templomokat. Feldereng az éles kontraszt: a dóm előtt álló Romulus és Remus tündöklő fehér szobra és az ég kékje között. Bejárom az összes kis utcát, amire a tucat turisták már nem kíváncsiak, pedig a nevezetes sienai Szent Katalin templomához vezetnek. Vagy éppen a zsiráf által uralt városnegyedbe. Elképzelem, amikor a palio idején viszik megszentelni a díszes ruhát öltött lovakat a terület templomába. Majd látom a hihetetlen díszletét a Siena focipályájának. A legcsodálatosabb futball pálya, amit valaha láttam: lent egy mély katlanban a gyep, fölé magasodva a Duomo, a Santa Caterina és a város középkori épületsora gyöngysorként szegélyezve a pálya tribünjeit. Különleges hely, semmivel össze nem téveszthető! Palánkjeggyel meccset nézek, az előtérben egy udvaron fehér tyúk és szürke kakas uzsonnázik. Mit is érdekli őket, hogy a szegény Siena vesztésre áll az Atalantától. Mint sokszor máskor, most is megérzem a pontos meccs eredményt, mégsem játszok ezzel szinte sosem. És látom magam előtt a feliratot: Aspettando la primavera - tavaszra várva.

Ez is valami...

Hangulatom sinus görbéit egyengetem. De vajon jó-e az, ha kiegyenesítem? Nem járni az egekben, ha valami jól sikerül, nem lelkesedni és nem is kerülni a mélybe. Tudom is én? Vagy leplezzem a negatívat, hogy drága Anyám ne aggódjon? Magamat csapnám be... de legalább nem kell magyarázkodnom. Ez is valami.
Inkább jövök megyek, időnként szürke textil kötésű könyvecskét kapok fel a kezembe, hártyavékony lapjairól olvasok egy-két versszakot, ahol éppen kinyílik. A csillahokhoz szólót vagy Boszorkányos estét vagy Akarsz-e játszani-t... avagy
Párbeszéd magammal
És sokszor megfogom a kezedet,
akárcsak egy idegenét,
és sokszor a szemedbe meredek,
és a szemed egy kút, hideg, setét,
És mély.
És sokszor látlak ágyadon,
ha átkarol a fájdalom,
...
Ó hogy lehet, ó hogy lehet,
hogy egyszer lehunyod a szemedet,
s örökre úgy maradsz?
                                Nem értelek.

Túlélni....

…próbálom és el is kell felejtenem azt a fájdalmat, amit okozott még két napja is. Miért írsz nekem újra? – kérdezi, mikor elhagytál – mondom magamban a kérdés második felét. És igaza van, mi a francnak írtam neki? Nem tudom. Vagyis persze, eljátszom Teréz anyut Montargis-ból, ahogy Jean Reno mondta… és próbálok motiválni egy aligha motiválható embert… anélkül, hogy én bármit kapnék viszonzásul… vagyis ezt: dubbi sul tuo carattere sì – kételyek az egész jellememet illetően igen, voltak. Na fasza, köszönöm. Ilyen megalázó helyzetet, amikor úgy akarok  segíteni, hogy cserébe kapom ezt. És köszi, nem kell utólag a dicséret. Aki előbb belém vágja a kést, az utána kényszeredetten ne akarjon bókolni! Végülis csak az életemet tettem volna fel erre az egészre, végülis csak teljes szívemet beleadtam a történetbe, mit számít? Erre odahányni, hogy az egészben kételkedett. Azt hittem belehalok a fájdalomba, mert abban a pillanatban az ember eltúlozva érzi a hatását mindennek. Persze, hogy nem halok bele, elmegyek táncolni, biciklizni, élem világom… de azért valahol ott van bennem a tüske okozta fájdalom. 

Inkább megyek petrezselymet venni, a tenger gyümölcsei spagettihez az fontos.

Holnap már tavasz - mondja...

...ja nem is, már ma! március van! ha csak két órája is, de március! Ezek szerint túléltem a telet! - állapítom meg én. Eső után érezni a lombok friss illatát, éjjel kettő, de a madarak már boldogítanak énekükkel - később szoktátok ezt kezdeni, heló! de hogy is bánnám? ...és mostmár érzik, közeledik az ő idejük! ...ablakot rajzolok az udvar felé és kinyitom éjjelre, beengedni a hangjukat...
Jóleső fáradtság a lábamban, édes dallam a fülemben... a szívemet persze mintha késsel szabdalnák darabjaira.... de inkább még érezni akarom kezemben a tökéletes vonalú vállai és a háta tapintását, jó átölelni... emlékszem, ha csak pár pillanatra is érintve a bőre simaságára a nagy úszás előtt... mint egy görög szobor... alakja csábító, de szobor ő maga valójában is, kevés van, miről beszélni tudunk, a hangja alig hallik... nem közeledik és nem mutat érzelmeket, nincs szenvedély és nincs semmi spontaneitás, kissé hideg... a tánc, persze a tánc az csodálatos vele... öröm és fizikai közelség, ami feledtető... de érdekli, hogy mi történt velem és P.-vel, érdeklik a miértek... vajon érdeklem, mint nő? vajon tetszem neki, csak nem mer kezdeményezni? vagy pusztán a mindenki felé mutatott szinte szokásos érdeklődés jeleit mutatja? Ez csak kíváncsiság. De tudom, fizikai vonzalom és nem több és nem visz semmi komolyra.
Leszállok a buszról és a varázs összetörik .... és szinte azonnal elkapna a sírás rohama... de meghallom a csendülő éneket... a fájdalmam párolog és tudom, amikor felérek, nem fog kirobbanni belőlem. Hallgatnám is de szívesen tovább a madarak énekét... Erdő erdő kerek erdő, de szép madár lakja kettő....