Bábel vidékén…

…különleges szavak, kifejezések keringenek a fejemben, amit az utóbbi pár évben hallottam, láttam. Vagyis a kultúrsokk, amit átélek, egy része nyelvi finomságokban fejeződik ki. Az utóbbi években tapasztalom meg azt, amit az elméletben hallottam a tájszólásokról és valódi különálló nyelvekről. Szinte mindegy is, hogy megkapja-e az elismert státuszt, mint külön nyelv, mert én ugyanúgy tisztelem és kedvelem a dialektusként aposztrofált beszédet is.

Itt van például a baszk nyelv, sehová sem köthető, egyszerűen semmi kapcsolata más európai nyelvekkel, semmi kapaszkodó – pont, mint amit a külföldiek mondanak a magyar nyelvről. De ez a baszk esetében mégiscsak különleges, mert igaz, hogy tengerparti terület, de mégis elszigetelten élnek. Szerencse, hogy még a fiatalok is beszélik, sőt én csak fiatalokat ismerek, kettőt-hármat. Születésnapra például ezt mondják: zorionak – vagyis gratuláció, nem is emlékeztet a spanyol felicedades vagy enhorabuena kifejezésekre. Hiába is kutatják, nem lehet már kideríteni, honnan ered ez a nyelv. Még az is lehet, hogy valami nagyon ősi, latin előtti csodabogár.

Eszembe jutnak a katalán feliratok: platja – strand, caixa – pénztár, següents – következő és a legalapvetőbb, a tartomány neve így írandó: Catalunya, nem pedig Cataluña.  Magától értetődő, hogy minden katalánul van kiírva. Nevetgélve gondolok vissza, hogy fél év spanyol tanulás után boldogan gyakoroltam a spanyol nyelvet katalán földön és nem sértődtek meg. Tudták ők azt, hogy még csak nem is az országból származom. Csekélyke nyelvtudásomba ez a pár katalán szó már be is tolakodott, a tanfolyamra írt élménybeszámolómban ki kellett javítani a Catalunya szót.

A másik kedvencem a dél-tiroli népcsoport. Szimpátiám érthető, ők ugyanúgy, mint az erdélyi magyarok, egyik napról a másikra át lettek csatolva, esetükben Olaszországhoz. Hiába a 70-80 százalékos többségű hajdan volt osztrák lakosság, olasz útlevelük van. Sokan mai napig sem beszélik az olasz nyelvet, vagy ha beszélik is, erős németes akcentussal, sokan a szavakon is gondolkodnak. A többség már beletörődött a helyzetbe, de fővárosként sosem fognak Rómára gondolni, hanem Bécsre. Inkább mennek Bécsbe tanulni a fiatalok, mintsem olasz egyetemre. Ismerek olyan dél-tirolit, aki még sosem járt Rómában (!), de rendszeresen utazik Bécsbe. Ez valahol egy szimbólum. A tájszólásukat pedig Tirol tartomány Ausztriában maradt részén megértik, viszont más osztrákok és főleg a németek nem. A számomra felismerhető szavakat gyűjtöttem egy ideig, úgy mint Nommittog – Nachmittag, Somstog - Samstag vagy olls guate - alles gute. Ők így beszélnek. Így tartják identitásukat.

Elismert külön nyelv a piemonti is, melynek egy részét fel lehet ismerni olasz szavak alapján, viszont nagy része valami teljesen más, néhol francia szavakat idéz, vagy a jó ég tudja, honnan származik. Sajnálatos módon a fiatalok, beleértve már a 40-es korosztályt is, nem beszélik, csak értik. Legtöbbször a szülők még tájszólásban beszélnek, de a következő korosztály már az iskolában beléjük ivódott standard olaszt beszéli. Amit azért még szinte mindenki használ a ’nduma, ami az andiamo szóból ered, jelentése menjünk! Vagy esetleg a Bona noit – jó éjt vagy a travaj, mint munka, a spanyol trabajo szóból ismertem rá.

A szárdok már büszkébbek a beszédükre. Habár úgy alakult, hogy még nem jártam Szardínia szigetén, mégis egy szép kerek mondat itt jár a fejemben: andausu a pappai i buffai binu – menjünk enni és bort inni – ez végülis még jól jöhet, ha egyszer eljutok oda.

Nem maradhat ki a firenzei tájszólás, amit volt szerencsém 3 hónapig hallgatni, figyelni és tanulgatni. Most csak egy-két szót idézek, mint az issedano – sedano helyett vagy az ikke a che helyett, a szó elejére beiktatnak egy i betűt, hogy az eredeti kezdő mássalhangzót jól meg tudják nyomni… és még rengeteg kiejtésbeli finomság lenne, amit vissza sem lehet adni leírva… Erről holnap reggelig is írhatnék.

Ezek az apró jutalom bonbonok, a nyelvtanulás szélmalomharcában.

Holnap és azután...

…nap mint nap próbálom meglátni a motivációt a holnapra, a jövőre... és nem tudom, mit akarok. Csak nézek magam elé… miközben nem utálom az életet és ami körülvesz… csak kellene valami normális cél.

Utazni persze csodálatos… de olykor hontalannak érzem magam, aki csak akkor érzi jól magát, ha elindult A-ból de nem érkezett meg B-be. Menni, haladni egy vonaton, buszon, biciklin vagy repülőn, már nem otthon lenni, de még nem megérkezni.

Nincs kedvem elmenni, sem találkozni, sem randizni… semmihez. Érzem, hogy nem úgy fogok találkozni azzal a bizonyos valakivel, ha bulizni járok. Nem tudom, hogyan és mikor, de nem bulin fogom megismerni. De most még egyáltalán nem akarok találkozni vele. Tartok az egésztől. Nem akarok megint csalódni... megint belehalni és abból valahogy visszatántorogni a valóságba...

Óvatosan egy valakire viszont gondolok. Egyelőre laza barátság, gyakran írunk, tetszik a stílusa, humora és az arca is… és szimpatikus vagyok neki, ezt mondta már párszor… személyes találkozó egyelőre lehetetlen és ez jó így. Nem merek többre gondolni.

Lucca színei

Április közepén, mint valami kötelező olvasmány, kipipáltam Lucca városát. Azóta kicsit nagyobb kedvvel gondolok vissza rá...

Túl sok dolog nem fogott meg a városkában. A csodálatos napsütés igazán feltöltött. Érdekes hangulatot ad a teljesen épen megmaradt dupla vonalú városfal, ami az óvárost teljesen körülveszi. Magán a városfalon is lehet sétálni, afféle parknak minősül, családok, kutya sétáltatók lepik el hétvégén.

Luccában a kötelező látnivaló a Piazza dell'Anfiteatro, ami a hajdan volt római színház fal maradványaira épült. Érdekessége, hogy mára ezekből a falakból semmit sem látni, mert az épületek alapjaként használták fel. A tér ovális vonalvezetése árulkodik csak a régen letűnt színházról. Lucca másik nevezetessége a torony, melynek tetején fakorona látható. Nem mentem fel, mert lentről is jól látható. Talán egy következő látogatás alkalmával nem hagyom ki.

Kellemes a hangulat a kisvárosban. A frissen kihajtott zöld levélkék, fehér cseresznyevirágok, a téglafalak vöröses barnás árnyalatai, a sárga - okker épületek, a templomok márványainak vakító fehérsége az ég tengerével csuda festményt alkotnak.

Egyetlen alig említésre érdemes élmény kötődik Lucca városához, de ez is Firenzéből való: az utolsó napokban a Via Romana-n tértem be egy üzletbe, ahol az eladó srác már zárni készült és takarított, de megkértem szépen, hogy az óriás nutellás üveget hagy fényképezzem le. Következett a szokásos helyzet, két rövid olasz mondatom után rögtön megnyílik és kíváncsiskodik a fiatalember: honnan jöttem, mit csinálok itt stb. Majd terelődik a beszélgetés, mit láttam Toszkánában, mire komolytalan Pisa - Lucca vitát folytattunk le. Mondja ő: Pisa-ban nincs semmi, csak a Ferde torony - erre én, Luccában nincs semmi látnivaló. Hogy is lehetne azt a nevezetes teret összehasonlítani Pisa-val? Hoztuk az érveket, tettük a mű felháborodást, de nem sikerült megegyezni. A végére csak, hogy le is zárjuk az értelmetlen győzködést, kipukkadt belőlem a kérdés: Ma, tu sei da Lucca? Luccából való vagy? - Noo, daiii, sono fiorentino! - Ááá dehogy, firenzei! De tudtam én, hogy nem lehet luccai, mert persze H-val beszélt, csak hallani szerettem volna azt a hanghordozást, ahogy mondani szokás: fiorentino!

Adesso basta...

da giorni che ascolto questa buona musica... vorrei dire questo prima della confusione, che comincia domani... cmq. devo ancora sfruttare l’ultima tranquillità… ora niente follia… però da domani... non sono normale, che ho accettato di lavorare assieme con due ragazze che odio, una che è semplicemente bastarda, l’altra che combina sempre, arrogante, crede di aver sempre ragione, pensa di saper tutto meglio e poter pretendere spiegazioni da me… ho scelto un cambiamento, ho scelto la difficoltà solo per i soldi… senza questa possibilità era disperato il passo avanti… e adesso l’unica opportunità per sopravvivere se al lavoro mi chiudo e non dico niente a nessuno… sarà meglio di separare assolutamente la mia privacy... e al lavoro solo lavoro… adesso basta.

ha lehetne...

ó igen... ez az az idióta, aki feltette az életét egy valakire... nem jött be?
átbaszta?
mit vagy meglepődve?
ez olyan, mint a rulett?
vörös vagy fekete?  vagy igen vagy nem... itt vagy... úgy érzed, mit akit átvertek... ezt dobta a gép. Ez van.
kikapcsolnám az egészet, ha lehetne....

Fiorentina!

Firenzében nem lehet nem szurkolni a város csapatának. Úgy érkeztem ide, mint aki szimpatizál velük, de semmi több. Jó emlékeket őriztem a Debrecen BL meccseiről, ahol ugyan oda-vissza kikaptunk a Fiorentinától, de kint a stadionban látni egy 3:4 végeredményű meccset, Rudolf Gergely csodálatos góljával, amit szinte tornász lazaságú bokamozdulattal mutatott be – nem csoda, hogy a két meccs eredményeként a következő évben Olaszországba szerződött. Másrészt a firenzei visszavágón is tisztességesen helyt álltunk, ahol a Fiorentina játékosai olyan szimpatikus gesztust tettek, amit azóta sem láttam BL meccsen: sorfalat álltak a Debrecen játékosainak, miközben vonultak le a pályáról.

A két klub valóban sok szempontból hasonlít. Egy nagyjából 300 ezres város imádott csapata és természetesen a környéken is sokan szurkolnak nekik. Eszembe jut egy Pistoia-i jelenet, egy rövid párbeszéd, amikor egy boltos nő épp ebédszünetre zárta be az üzletét, egy ismerőse ki tudja, milyen oknál fogva odaszólt neki: „Juventus Bayern meccs lesz a BL-ben!” Erre a nő válasza: „Kit érdekel a Juventus? Én a Fiorentinának szurkolok.” Hiába, hogy addigra csak a Juve maradt talpon a Bajnokok Ligájában, egy igazi Fiorentina szurkoló sosem fog az ősi ellenségnek még csak egy támogató gondolatot sem küldeni.

Firenzébe érkezve azonban megtapasztaltam, elcsépelt szóval élve, azt a szeretetet, amivel a csapatot körülveszik. Rengeteg autón, motoron, sőt bukósisakon láttam viola színű giglio-t. Szinte mindenki, a nők korosztálytól függetlenül is szurkolnak. A tanárnő kollégáim hétfőnként mindig megvitatták a hétvégi meccs eseményeit. Az is evidens, hogy reggelente a helyi újság címlapján gyakran szerepelt a csapat. A La Nazione így buzdította a várost: „Mindenki a Franchi Stadionba az utolsó három meccsre! A város a BL-be viszi a violákat.” Sajnos, mint sejthető volt, az AC Milant irányító a politikai erők az utolsó meccseken többszörösen gondoskodtak arról, hogy ez ne történhessen meg. Olaszországban minden focicsapatnak van egy másodlagos jelentése: egy politikai színezete - többek között ezért is kényes kérdés választani közülük. Habár én azt mondom, egy külföldiről ne feltételezzék, hogy beleássa magát a politikába is.

Maradjunk inkább a focinál. Az egyik kedvenc helyem az I maledetti toscani nevű szendvics bár. Az üzlet párhuzamosan a sétálóutcával a Via Cerchi-n található, a turisták szerencsére általában nem fedezik fel. Először a vicces önkritikát tükröző „átkozott toszkánok” elnevezés csábított be az boltocskába, majd örömmel hallgattam az igazi firenzei tájszólást. Természetesen örök téma a Fiorentina. A bajnokság utolsó heteiben a két eladó hevesen bosszankodott a törzsvevőikkel karöltve egy-egy elcsalt meccs után.

Én mindenesetre lelkesen készültem a Fiorentina – AS Roma meccsre. Vásároltam egy viola színű pólót, Firenze felirattal hímzett fehér giglio-val a közepén. Hogy teljes legyen az összkép, körömlakkért mentem a KIKO üzletbe, a csillogó Calzaiuoliról belépve cicababának tűnő eladó csajszi jött segítségemre – de amint közlöm, hogy viola színű lakkot keresek, Forza Viola ujjongásban tört ki. 

A sors fintora, hogy csakúgy mint tavaly, az idei Fiorentina – AS Roma meccs is egy gólos vereséggel zárult. Ettől függetlenül magával ragadott ez az egész lelkesedés és így történt, hogy elhatároztam: Hajrá Fiorentina!

Buongiorno papà…

….come il film, che quanto mi piace…

…dico proprio oggi… perché è un giorno diverso, buongiorno e tanti auguri papà… oggi avresti compiuto 58 anni… da 21 anni, che non sei con noi… Tu rimani sempre giovane.

L’anno scorso ho scattato una foto a te, guardala:

Allora, come ti piace? È bello, è vero? Forse mi hai vista, però ti dico, sono stata a Firenze… prima del lavoro sono salita sulla Piazzale Michelangelo… la luce è ideale solo la mattina. Questo albero si trova nel Giardino delle Rose, questo era il mio luogo preferito… verde, pittoresco, silenzioso con bel panorama sulla città… dopo le foto ho fatto una corsa velocissima: 2,1 km l'ho fatto in 15 minuti per arrivare al lavoro! Che ne dici, sono brava?

…ehh, lo so, tu non parli in italiano, però lo so, che mi capisci. Forse non immaginavi, che sono così… quante cose che non hai visto in realtà… solo dal cielo. Anche se non dico ogni giorno, mi manchi sempre!

Gondolatok...férfiak...

...mostanában magyarul írok többet... furcsa ez, pedig a második és szívből jövő nyelv az olasz... és a spanyolt sem vetem meg, ami időnként annyira hiányzik, mint nyári 40 fokban egy sör...
De valahogy... főleg mióta P. nincs a képben, túltettem magam rajta, esténként nem olaszul írok, hanem magyarul gondolkodom... most hagyom egy kicsit történni a dolgokat, ahogy éppen esik.
A görög szobrom, ez a pura bellezza - tiszta szépség - távol van... néha írunk egymásnak, akkor örülök, ha nem, akkor mindegy... de nem érzek semmi extrát. Mindenesetre imádom mérlegre tenni a két végletet: az előbbi, a halk világos bőr, szőkés haj, szinte kék szempárnak szöges ellentéte az arrafelé egyetlen figyelemre méltó és egyébként Edoardo Leo-t idéző figura: mediterrán típus, kreolos bőr, szinte fekete haj és szakáll, barna szemek, olykor tüzes tekintet és kellemes hang. Az utóbbi esetében pár napig még tart a vizuális élmény, aztán finito. Mióta megdicsértem a kinézetét, tényleg semmi nincs... Abban a pillanatban viszont, ahogy barátként kiejtette a nevet, aki maga a megtestesült kétszínűség, azonnal evidenssé vált, hogy sosem lehetne semmi köztünk.
Van egy valaki, aki igazán tetszik, írunk gyakran, de olyan lesz ami lesz alapon... néha köszönés nélkül megszakad egy beszélgetés, amit 1-2 nappal később ott folytatunk, ahol abbahagytuk. Ez persze jó. Ő meglehetősen italo-ungherese és imádja a spanyolokat is - ami 3 in 1 nagy pozitívum. Talán ő meg tudna érteni. Érzem, hogy az igazi, az a nagy szenvedély majd egy olyas valakivel történik majd meg, akit most még nem ismerek személyesen. Lehet, hogy ő az, lehet hogy valaki eddig teljesen ismeretlen. Egyszer csak lesz egy villámcsapás - és rádöbbenek, hogy igen... és teszem majd fel a kérdést, hol voltál eddig?

Chianti...

...erről két dolog jut eszembe: a bor és a csodálatos táj, ahonnan ez a bor származik - ez persze szinte egy és ugyanaz.
Először a borral ismerkedtem meg, hasonlítgatni nem érdemes, de talán jellegében az egri bikavérrel lehetne összevetni. A tavalyi esős, szürke hűvös tavaszon gyakran egy kis chianti vidította fel az estéket. Vágyakozva a szebb időre álmodoztunk egy pohárka mellett.
Míg el nem jött az idő, amikor G. motorra pattant és kirándulást tett erre a tájra. Ez egy olyan felejthetetlen élmény, ami nem mindenkinek adatik meg: egy extra kényelmes Honda Gold Wing luxus motoron róni a kilométereket... egészen hihetetlen. Nyitott sisakban érezni a táj illatát, időnként kellemes zenét hallgatni a négy hangfalból... és kényelmes tempónál útközben fényképezni.
Az útvonal szinte mindegy is lenne, de hogy hű legyek a leíráshoz: Greve in Chianti-n át Castellina in Chianti - ahol egy kisebb séta erejéig megbizonyosodhat az ember róla, hogy egy aranyos kisváros.
A jellegzetes toszkán vidék dombjainak meredek vonalát a fotók nem adják annyira vissza, mint amilyenek valójában. Természetesen nem hegyekről beszélünk, de az őszintét megvallva, nem minden emelkedőn lett volna kedvem feltekerni bringával. Szintén kemény munka lehet megművelni a domboldalakon végigfutó szőlő- és olajfa ligeteket.
Ami a színeket illeti, az esős tavasznak köszönhetően olyan zöld, mintha a svájci pázsitot helyeztük volna át ide. Néhol emlékeztetőként felbukkan egy-egy szürke felhő... de szerencsére csak ijesztget.

Ámulatba ejt a csodás táj, a virágillat pedig tovább kísér minket a következő városkáig, ahol a gyümölcsfák bontottak már díszeket. A városkapuban egy jólnevelt macska kergeti a gyíkokat a napsütésben, aki láthatóan nem akarja megenni a játékszerét. San Gimignano a tornyairól híres, ahogy mondják, a középkori lakótornyok itt maradtak meg a legépebben - és valóban különleges látványban van része az erre látogatónak.
Innen Poggibonsin át délnek vettük az irányt, Siena-t elkerülve még tovább délre. Eddig sem tapasztaltunk forgalmat az utakon, de ezután még annyira sem: egy olyan Isten háta mögötti vidékre kanyarodtunk, ahová még a madár is csak turistaként jár - hogy hasonlóan beszéljem el, mint Vaszi Levenete Kostelket. Visszatérve a toszkán tájakra, az erdő mélyén egy eldugott falu, amit le merném fogadni - ha a környéken lakók nem játszhatnak - 1000 olaszból 999 nem tudná merre van. A hely neve: Monte Oliveto Maggiore. Az apátság közelében egy hajdani vár bástyája tövében ma már egy kis étterem vár minket ebédre. Az eledel isteni, mint ahogy a tartományban jellemző: nem sajnálják belőle a húst. Az ismerősöm, mintha tesztelni akarná a reakciót, nem elég, hogy önbizalomtól feszülő milánói, ebéd után cappuccino-t kér! Az eredmény? A pincérnő szó szerint a szívéhez kap. Mikor magához tér, szomorkásan konyha felé veszi az irányt. Majd épp csak annyit kérdezek régi ismerősömtől, hogy szerinte érződik-e a kiejtésén, hogy honnan származik? - hát persze, röhög nagyokat. Tudja, hogy a milánóiak az egész országban antipatikusak, ezen is jókat nevetgél... de mintha itt direkt rá akarna játszani erre. Mire a cappuccino megérkezik, G. barátom udvariasságból megkérdezi: ugye nem baj, hogy ezt kértem... mit lehet erre mondani, pláne hogy már a sokkhatás is elmúlt. Jót vigyorgunk.
A visszaút ugyanaz az útvonal, mint idefelé... de ki bánja, ha még egyszer láthatom ezeket a tájakat!

Április 10...

...az idei előrehozott nyárban üldögélve olvasom: tavaly ez volt az első nap, amikor nem fáztam és talán már a félig téli kabátot is időnként le lehet vetni... emlékszem, több mint egy hónapig könyörögtünk: legyen legalább 18 fok és ne essen.
Ehhez képest az idei tavasz istenes.
Ezen a napon alapos megfázást kockáztatva leszállok a Certosa megállóban - mert annyira vonz a reggeli napsütésben úszó monostor épületsora - nem lehet, hogy én ezt ne fényképezzem körbe. Az alatta elterülő mező harmatvizéből olyan mintha apró jégkristályok olvadnának szét a bokámon, szinte mini tüskeként szurkálnak. Úszik már a cipőm, zoknim és a nadrágom alja is. Nem is törődöm a jéghideg vízzel. Így szelem át a térdig érő füvet és le sem tudom venni a tekintetem a cseresznyevirágokkal keretezett látványról.
Valahogy csak megúszom a megfázást, a fűtetlen ablaktalan irodában vastag papír rétegbe tekerem a lábfejem.
Délután átvágok a Piazzale Michelangelo-n, hogy az immár kedvenc kertembe jussak. Igaz hogy hűvös a szél, legalább napsütés fogad, ami még mindig ritkaság... de határozottan azt mondhatom: Végre! Tavasz van! - Ezen elmélkedve igazi tahó magyar beszólás üti meg a fülem: "20 fok van, de bazd meg, ez nem tavasz!" - veszek egy mély levegőt, töprengek, mit is tegyek. Első gondolat: alaposan leteremteni őket, hogy fogalmuk sincs, milyen volt az idő eddig és örüljenek, hogy nem szakad az eső stb. stb. Második gondolat: úgy teszek, mint aki nem érti, inkább nem is vagyok magyar. Mindkettő szégyen rájuk nézve.

Egy begyulladt bölcsességfog...

...a bizonyos '12 augusztus közepéig el nem tudtam képzelni, milyen egyedül lenni... milyen lehet egyedül lakni... sosem próbáltam... most pedig azt veszem észre, hogy el nem tudom képzelni, hogy újra együtt lakjak valakivel... szép lassan nem mutatom ki az érzelmeimet... még ha tetszik is valaki, csendben őrzöm magamban... bókolni is csak olyan esetben bókolok, amikor mindketten tudjuk, nincs jelentősége, mert sosem kerülne sor arra, hogy bármi legyen köztünk. Így szépen elzárkózom magamba.
Persze és szerencsére van olyan, aki tetszik vagy mozgatja a fantáziámat... de nem úgy és annyira. Akit eddig ismerek, úgymond abból gazdálkodok... nem akarok új embereket megismerni. Nem barátkozom új olaszokkal sem... elég az aki van. Egyszerűen nem is tudom felfogni, hogyan lehet együtt lakni más valakivel. Mindenki azt tanácsolja, hogy próbáljak nyitott maradni és bízni más valakiben - de ez sajnos nem bemondásra működik... és nem is megy. Ha egyszer az embert már kidobták, mint macskát szarni, nincs kedve újra megbízni. És mikor egy év elteltével mégis újra megbízik, belefut egy idiótába, aki az összes saját hibáját kivetíti. Utólag, nagy okosan rájövök, miért nincs senkije évek óta... de ez már nem old meg semmit.
Nyilván nem itt ér véget az érzelmi élet... de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy újra szenvedélyes legyek. Miközben kézzel-lábbal tiltakoznék az ellen, hogy egy új kapcsolat alakulását annyival elintézzem: nem, köszi, sokat csalódtam már.
Egyetlen hibát nem szabad elkövetnem még egyszer - úgy feltenni az életem egy valakire, mint tettem 12 évig. Távozásával mintha a lábakat húzták volna ki alólam. Mai napig azon küzdök, hogy ne úgy érezzem: ő baszta el az életem. Az eredmény: szinte teljesen kiirtott érzelmek és minimálisra süllyesztett bizalom. Fasza.
Hogy mindez miért jutott az eszembe? Egy ismét begyulladt bölcsességfog idéz fel olyan emlékeket, ami akkor megmutatta, hogy nincs köszönet. Az élet ez esetben nem jó tanácsadó, azt mondatná, hogy ne tegyek meg mindent a másikért, mert nem fogja viszonozni. Próbálom azt hinni, hogy lenne olyan, aki tényleg megérdemli.

Bellosgruardo és a Giardino delle rose...

...avagy a szép kilátás és a rózsák kertje. Előbbit, mivel tábla jelezte, adta magát, hogy felkeressem... haladok felfelé a hosszú szerpentinen, mivel erre nem közlekedik az ataf, egyetlen árva lélekkel sem találkozom útközben... nincs egyetlen épelméjű turista, sem helyi lakos, aki felmenne gyalog... néhol 2-3 méter magas, sötétbarna kövekből épített fal szegélyezi az utat... szürreális és kissé aggodalmat keltő bezártság... de a rideg kőfal tetején egymás után integetnek nekem az apró vadvirágok... eléggé magam alatt vagyok, minden levélváltás M.A-val csak egy visszaesés, bosszankodás és semmi előrelépés... próbálom elhessegetni az érdemtelen gondolatot... bandukolok tovább üres aggyal... megállok és nézek magam elé: Tu sei molto di piú! - Te sokkal több vagy!

Nézek körbe - mintha az Amelie csodálatos életében lennék és teszem fel a kérdést magamban: Ezt nekem írtátok ide? Ok, rendben, köszönöm és ígérem, hogy nem fogom alábecsülni magam.

A Bellosguardo valóban bello, rálátni az egész városra, ha távolról is, de minden jól kivehető.

Egyszerű oknál fogva mégsem ide jártam fel nap mint nap, hanem a könnyebben megközelíthető Rózsák kertjébe.

Köszönhetően az internet világának és egy konkurens iskolának, véletlenül láttam meg egy fotót ebből a kertből. Csodálatos! A Piazzale Michelangelo teraszán gyülekező figyelmetlen turista tömeg simán elmegy a falakkal körülvett zeg-zugos lépcsőzetes építésű park mellett. A kert április közepén kezd virágba borulni, majd májusban virítanak az ezer színű rózsák. Az én kis titkos helyem. A csend, nyugalom, napsütés és rengeteg szín, miközben a város legszebb épületei adják a díszletet. Fellélegeztem... szívből... ez volt nekem a zöld és a levegő egy sokszor eső áztatta poros kőrengeteg városban. Ettől kezdve, ha nem esett, én itt üldögéltem, olvastam, írtam minden délután. Az ottani barátaim tudták, hol találnak, de mégsem jöttek oda sosem. El sem tudják képzelni, mit veszítettek....

Apró mosoly...

A két véglet:
Ezt nem hiszem el! - szólok rá hangosan és érthetően. A biciklisáv mellett zebra, gyalogosok leszarják, persze hogy átvágnak az én sávomon, nagy nehezen kikerülöm őket, erre keresztbe elém vág egy másik biciklis, a jobbra hajts neki lófasz. Elnézést kér, de basszus, már majdnem elindultam, amikor satufék - ekkor hangzik el az előző mondatom, végülis még higgadt a beszólásom, mert a bazdmeg lett volna a mondat első fele... bosszankodok magamban, mennyi ostoba nép ül biciklire, akinek valójában nem kéne... Aztán elpárolog a mérgem, suhanok tovább, jól elkapott zöld lámpánál állva hagyni az autókat, kellemes érzés.
Veszek egy frissen sült csirkemelles hamburgert és leülök a tóparton... csodálatos napsütésben még kattintok pár fotót, majd hozzálátok a kulturáltan nem elfogyasztható eledelhez. Pont befejezem, amikor megszólal egy hang: Jó bringád van! További szép napot! - felnézek, egy fiatalember mosolyog rövidre vágott szakállal szimpatikus tekintettel és már tovább is halad. Gyorsan megköszönöm, mosolygok. Meglepettségemben nem is tudom hová tenni. Nem csajozós duma, mert mire utána nézek, keresem a szememmel, már el is tűnt. De ez jól esett.

Hibbant tavasz...

...imádni lehet ezt az időszakot! Tegnap majd szét sülök a biciklin, verőfényben... szimpatikus fiatalemberrel tekerek a Duna parton... a betonkockákon rázkódik darabosra a hangom... kellemesen suhanunk a szinte nyári melegben... persze tegnap egyikünk se ért rá leülni beszélgetni... a randevúnk mára lett átrakva, ami valójában nem az... de én kértem a találkozót a falakon kívül, mivel mégsem lehet a vállalatot kritizálni ott, ahol a falnak is füle van... pláne, hogy az ő kilépése révén jutok én előrelépéshez. Így az őszinte véleményét fürkészve próbálom felvázolni a saját jövőmet - a kíváncsiságom érthető, a cég részéről persze felháborító lenne.
Ezért találkozóra hívtam. Mára ez a bugyuta tavasz erős széllel és közel se nyárias hőfokkal lepett meg minket... leülünk a bálna oldalában, talán szélvédettebb és legalább süt a nap. Hallgatom a nem túl meglepő véleményét, de szerencsére nincs semmi egyéb rejtett és súlyos valóság, amit nem szerettem volna hallani. Mint ahogy a klasszikus is mondja: ugyanaz a szar van ott is, de valahogy mégis kicsit más.
Végül a személyes kapcsolatokra - kollégák kontra barátok viszonyokra - terelődött a szó... mivel minimálisan sikerült már megismernem az ő stílusát, tudtam, hogy mindenféle félreértés nélkül megdicsérhetem... így megállapítottam, hogy ő volt az egyetlen normális kinézetű hapsi a cégnél. Mint sejtettem, a mondat értelmét először próbálta egy viccel elütni, elkerülve a válaszadás kényszerérzetét... majd hozzátettem, hogy nyugodtan bóknak veheti. Aztán megköszönte, érezve a hangján, hogy azért nem minden nap hall ilyesmit. Ennyi. Nem is kellett több. Ez az apró részlet nem oszt nem szoroz... Mi két külön világ vagyunk... mivel tudom, hogy épp eleget csalódott már és próbálja a bizalmát valahogy fenntartani a nők iránt... gondoltam ezzel  nem tehetek rosszat, pláne, hogy a véleményem őszinte és ezt ő is tudja.
Nem tulajdonítok nagyobb jelentőséget az egésznek, mint egy jó beszélgetés egy kellemes fiatalemberrel, aki külsejét illetően tetszik, de valószínűleg sosem fogunk találkozni azután, hogy kilép.

Húsvét - tavaly - és idén

....március végére esett...
Eleinte a legnagyobb problémám az, hogyan fogok füstölt sonkát és tormát szerezni... hol is néznék szét, mint az egyik kedvenc helyemen, a Sant'Ambrogio piacon. Gyakorta ide járok ebédelni, életképeket fényképezni. Az egész ide vezető út a Via Pietrapiana és környéke nekem az igazi Firenze. Ez fontos, mert az egész belvárost invázió alá veszik a turisták. Szóval elindulok a Via dell'Oriuolo-n, át a posta előtti téren, odavetek egy mosolygós gondolatot a Rex bár irányába és a Via Pietrapiana felé veszem az irányt. Nincs ugyan díszkővel kirakva, de autók nem hajthatnak be, talán reggel az üzletek feltöltő autói. Egy turista vagy szinte bárki, ha ránéz, legyintene rá, ugyan mi van itt ezen a néznivaló? De nekem az a hely, ami valóban firenzei! -Élettel teli - eszembe jutnak az Enoteca Sant'Ambrogio bár aperitivo-i, ami annyi embert vonz, hogy a fele az utcán marad, mert bent kicsi a hely. Az étel finom, a két deci chianti azonnal jó hangulatot teremt. Szóval itt látom a város igazi arcát. Ha időnként sütött a nap, csak egy könyvvel a kezemben leültem az utcában olvasgatni.
Visszatérve a piaci vásárlásra, a füstölt sonkából valamiféle szalámi lett és egy jó adag kecskesajt. Kérek un etto-t és ad 19 dekát... na mindegy, jól ismerem már az olasz matekot. Bedobunk egy narancsos sütit annál a pultnál, ahol ebédelni szoktam.
A Húsvéti asztalra kerül végül sok finomság, csak nem annyira magyar, mint szerettük volna. Torma csak úgy egy héttel később került, mert K. talált egy boltot, ahol bajor áruként vásárolta. Még szerencse, hogy vannak ilyen kulináris átfedések!

Húsvét vasárnapja, mi más is lehetett volna az úticél, mint Certosa. Még ha nem is vagyok hívő, egy vallási helyszínt szívesen meglátogatok ilyenkor. A bejárat nehezen akart meglenni, így felesleges dzsungel köröket tettünk, de jó nevetgélés lett belőle - nyilván a japán turisták is így jutnak be a monostorba. Aztán csak meglett a bejárat. Napsütés - ez fontos és ritka jelenség ezen a toszkán tavaszon. Várjuk az idegenvezetés indulását, padon ülve, a napsütés energiájával töltekezünk, mikor kapom az sms-t a legrégebbi olasz ismerősömtől: "Buona Pasqua ragazza, per me è triste, F. non sta bene, sta facendo la chemio, speriamo che Dio ci veda." - próbálom áltatni magam azzal, hogy a chemio nem a kemoterápiát jelenti és ez a 22 éves kislány nem ezért vágatta le szinte nullára a csodás haját... de egyértelmű a szó jelentése. Ez az üzenet azt mondatta velem, hogy ott és akkor azt kérjem, segítsen ennek a kislánynak. Pedig én sosem beszéltem még így fölfelé, de hátha.
Pasquetta, Húsvét hétfő, kellemes firenzei séta a szokásos délutáni eső előtt, fagyizás, Piazzale Michelangelo, San Miniato - itt is kértem a fentieket - ha vannak - hogy figyeljenek oda F. küzdelmére!

És most, egy év elteltével, Húsvét napjaiban a várva várt finomságok az asztalon:

Már tele is tömtem a fejem sonkával, kolbásszal, zöldségekkel, jó magyar kenyérrel. Jó itt lenni és enni. Legrégebbi olasz ismerősöm is örömmel adta át húsvéti jókívánságait, lánya F. összes vizsgálati eredménye negatív! Milyen erős! Példát mutat mindenkinek!

Unatkozom a hermetikus kis zárt világomban...

...tehetnék valami hasznosat... pedig mostam és főztem egy elsózott gulyáslevest, virágot ültettem és tornáztam és felkassíroztam pár fotót kartonra... megnéztem egy filmet spanyolul... de mégis úgy érzem nem csináltam ma semmit... persze... nem mentem el szavazni... sokkal inkább bánt, hogy nem találom az irányt. Alig van kedvem élni, pedig a melóban több mint 3 év téblábolás után előrelépés van kilátásban és egy hét szabadság leszervezett utazással együtt... és egyszerűen nem tudom, miért nincs kedvem semmihez. Megint nincs kedvem találkozni senkivel... kivéve J. akivel már lebeszéltem elvileg péntekre...
Elveszett optimizmusomat keresgélve,
Üdvözlettel, E.

Politikai hovatartozáa: ateista

...több mint egy éve nem nézek tv-t, de legalább nem bosszantanak a reklámok, nem hallgatom az aktuális kormány által irányított királyi tv agymosott híradóját. Ami tényleges hírértékkel bír, úgyis eljut hozzám.
Tv hiányában a politikai kampány sem annyira tolakszik be az életembe - persze azt észreveszem, hogy a fidesz teljesen elborította a várost a plakátjaival. Úgy megnéznék egy kimutatást, vajon hány 100 milliót költöttek kampányra... miközben az átszámozott 14-es buszon hazafelé jövet elharapom a nyelvem annyira kátyús a Fehérvári út... de erre sajnos nincs pénz. Hiába a sok fuvaros által becsengetett aránytalanul magas útdíj, ez a szép summa is elpárolog a rendszer útvesztőiben.
Nem jobb a másik párt sem, ugyanígy vinne mindent, ami csak mozdítható. Csak az bosszant, hogy rengeteg ember nem éri fel ésszel, hogy egyik sem jobb a másiknál.
A rendszerbe, amit itt próbálnak demokráciának nevezni, abba vetett minimális hitem hiánya megakadályozza, hogy ma elmenjek szavazni. Tudom, ezen oknál fogva, ha nem választok, nem is szidhatnám őket... de a helyzet az, hogy mindet tolvajnak tartom, csak van amelyik ügyesebb és nem bukik le. Eszembe jutott az is, hogy szavazhatnék valami kis pártra, hogy legalább bejussanak. Őszintén megmondom, azt se tudom pontosan, miféle pártok vannak a két nagyon kívül. Lássuk csak: azt tudom, hogy van lmp - valami zöldnek mondják magukat, így felkelti az érdeklődésem. Megnéztem a honlapjukat, egyetlen ismerős név sem szerepel náluk, megnéztem a 2014-es választási programjukat is! Na ez volt a legviccesebb: egy üres oldalt adott ki az internet! Végülis nem ígérgetnek. De egyáltalán, ki az a bolond, aki elhiszi az ígérgetéseket? A politikai érdeklődésem mára ennyi volt. Inkább ültetek virágot.
***
Ma pedig, egy nappal utána, ki is szedtem a postaládából a választásra meghívó levelet - köszönöm szépen!

Kedvetlenül...

...csend van, magányomban ülök a kanapén az ablakban... olykor kinézek... nincs hangulatom semmihez... írni kezdek. Végigveszem a tavaly ilyentájt történt dolgokat. Egy 22 éves lány szinte kopaszra vágott haját, kemoterápia elkezdve, súlyos az állapota... és most: jól van! Él! Ami az ő esetében esetében szinte csoda!
Eszembe jut nagybátyám, élete milyen hirtelen ért véget pár napja.
Tovább bambulok magam elé, kedvetlenül.
Per pillanat semerre nem vezet az életem. Próbálok nem foglalkozni vele.
Folytatom az írást, kell egy fotó, ezért belépek az élet virtuális színterére - abban pillanatban elkezd írkálni M. Torinóból. Tudom, hogy folyton feszült, depis, semmi vidámat nem tud mondani. Persze illendőségből megkérdezem, hogy van. Ideges - na micsoda meglepetés! Mondok neki pár pozitív gondolatot, de nem akar ráhangolódni. Én meg bosszankodok: a francnak se hiányzik még egy depressziós, pláne, hogy nem is vagyunk olyan viszonyban, hogy nekem feltétlenül segítenem kellene.
Erőt veszek magamon és megkérdezem mi a baja. Az elgondolás jó: legalább kiírja magából. Így is tesz, áradnak belőle a mondatok, 50-100 sorig meg sem áll. Választ sem vár. Nem baj, legalább levezeti... csakhát energia vámpír egy kissé, de mindegy. A problémája egy idiótaságnak tűnik, rá tudnék licitálni az én gondjaimmal, de nem ez a cél és még azt hinné, hogy bagatellizálom a helyzetét, az pedig nem tesz jót. Nem is tudom, hogy jutott eszébe a feltételezés, hogy egy kínainak számít a minőség. Nem részletezem, egyetlen hozzáfűznivalóm, hogy ne legyenek intellektuális elvárásai ettől a népcsoporttól. Így csak kellemesen csalódhat, ha mégsem jön be a sztereotípia.
Szinte már naivan azt hittem, jót tett neki, hogy kibeszélhette magából a negatívat és talán szóhoz jutok - helyette gyorsan elköszön! És még futtában rákérdez a rajzokra, amit rendelt tőlem. Mi van? Ez hülye! Ja, mondom neki, akkor nincs is szüksége válaszaimra (elbeszélget ő magában) és egyébként nem csak a rajzokat hanyagolom. - El se olvassa ezeket, csak órákkal később odaveti, hogy ugyan már, mit vagy megsértődve? Milyen egyszerű lecseszni a másikat anélkül, hogy megkérdeztük volna, mi van vele valójában. Érzékelte, hogy kaotikus a helyzet nálam, de meg sem kérdezi, miért. Nyilván nem érdekli. Nem vagyok megsértődve - válaszolom neki, csak megállapítom magamban, mekkora egy barom!

Pisa

...ez a város a szívemben fontosabb lett, mint a többi toszkán városka. Ez az a hely, ahol tudnék élni, mert minden szempontból ideális, egyetlen egyet leszámítva: nem lenne munkám. Így egy nagyobb összegű lottónyeremény esetére fenntartott képzeletbeli művész életem színtere lenne.
Pisa eléggé olaszos, nagyon biciklis, fekvése ideális, a helyiek viselkedése szimpatikus. Részletesen? Tavaly ezen a szombaton rápillantok a térképre, gyors memorizálás és nekivágok. Azonnal magával ragad napsütés és a Corso Italia hangulata, rengeteg biciklis és hatlábú (kutyát sétáltató ember) - már ebből kiderül, hogy a helyiek is járnak erre. Olyan mintha a turisták nem vonattal érkeznének, vagy egy ugrással a Dómnál teremnének, azt gondolván, nincs más látnivaló a Pisában, amit persze nem bánok, mert mindig az igazi arcára vágyom egy városnak. Egyedül vágok neki az utcáknak, spanyol barátnőm leteszi a bőröndjét a szálláson és majd a Ferde toronynál találkozunk újra. Végigjárom a Corso Italia-t, egy homlokzatról a szokásos Medici gombócok köszönnek vissza. De jelen esetben tényleg nagyon mérgesek! Jól tükrözi az ősi ellentétet Firenze és Pisa között:

Mintha azt mondaná a mai lakóknak is: hiába minden ellenállás, noi fiorentini - mi firenzeiek, legyőztünk titeket. Eszembe jut a firenzei mondás is: Meglio un morto in casa che un pisano all'uscio - jobb egy halott a házban mint egy pisai a bejáratban. Meg is sajnálom a pisaiakat, habár manapság már semmi sem érezhető az évszázados feszültségből.
Sétám során a Medici szimbólumokkal lépten-nyomon viaskodik a jellegzetes pisai kereszt: piros alapon fehér színű plusz alakú végein pöttyökkel. Az Arno partra érkezve átmegyek a hídon díszkőből is ki van rakva.
Továbbhaladva a Borgo Stretto utcát járom végig. Hasonló mint a Corso Italia, azzal a különbséggel, hogy két oldalt alacsony építésű árkádsor övezi - olyan antik hangulatot sugall, hogy el is képzelem ide a reneszánsz életet. Az árkádok alatt ma már üzletek és kávézók húzódnak. Időnként kilépek az utca közepére, nehogy lemaradjak egy-egy szép homlokzatról. Feltűnik, hogy a házak élénk színesre festettek. Bordó, sárga, okker, tégla, barna színek váltogatják egymást.
Közeledek a kötelező látnivalóhoz a fotókból már jól ismert Pisai Dóm épületegyütteséhez. Hátsó kis utcából érkezem, ahonnan nem tűnik valami magas építménynek, kissé már csalódottan kérdezném magamban: Ja hogy csak ennyi? Közelebb érve persze látom, hogy mélyebben fekszik az előző utcához képest és valójában impozáns. A falak szobrokkal gazdagon díszítettek. Elkészítem a szokásos fotókat. Az égbolton sötét foltos felhők intenek rendre, hogy el ne felejtsek örülni annak, ha nem szakad ránk a vize és becsüljem meg a napsütést.
Majd tovább csatangolunk immár spanyol társaságommal. Bejárunk minden lényeges látnivalót. Arno parton már észrevettem és közelebbről is meg kell szemlélnünk azt az ékszerdobozt, melynek neve Santa Maria della Spina:

Aggódva gondolok egy Arno áradásra... de úgy tűnik, eddig kiállta az időt. Csodálatos fehér kis templom, nevéből eredően, ha minden igaz Krisztus koronájának egy tövisét rejti... hiszem is meg nem is, mert turista csak véletlenül vetődik erre. Érdeklődés hiányában zárva is találjuk, de a külső falait díszítő szobrok mesés kontrasztot adnak az ég kékjével.
A kellemes fáradtsághoz hozzájárul még jó pár km gyaloglás, hogy végigjárjuk a Pisa parkjait is. A szellemi túra is kimerítő, spanyolul beszélni reggel 9-től délután 5-ig, néha olaszra váltva és magyarázni, mit hogyan kell mondani.
Kétszer tértem még vissza Pisába. Másodjára szakadó eső fogadott. Egyetlen kellemes érzés az volt, hogy már jól ismertem a várost, idegenvezethettem a torinói barátnőmnek.
Harmadjára átutaztam a reptérre menet. Ez is micsoda nagy előny! Gyakori vonat járatokkal ellátva 10 percre a várostól egy olyan reptér, ahonnan a spanyol barátnőm hazajut Ibizára, vagy közvetlen járatokkal mehetnék Pestre avagy Lamezia repterére, ami egy gondolatra van Tropea csodálatos vidékétől.

A legkellemesebb hangulatú és ugyanakkor olasz élettel teli városkát fedeztem fel Pisában. Elképzelem: lenne egy galériám, festenék, rajzolnék, motorral járnám a toszkán tájakat, ahol minden méteren megállnék fényképezni. Néha elutaznék a számomra kedves helyekre, mint Tropea, Budapest, Torino és Firenze is csak egy órányira. De szép is lenne.

Kíváncsiság...

...még nagyjából két hét és kilép az egyetlen említésre érdemes külsejű hapsi a cégtől... vizuális élménynek annyi... de hátha... összegyűjtöttem a bátorságot és beszélgetek majd vele egyik nap meló után... cinikus humorral átitatott álarc mögött egy érdekes személyiség bújik meg... aki valójában figyel és rendkívül értelmes. Kíváncsivá tesz. Ami tegnap szinte még hülyeségnek tűnt, hogy beszéljek vele, mostmár egészen biztos vagyok benne... persze idétlen - ahogy neki is fogalmaztam - olyan mintha randira hívnám... de tudom, hogy korrekten kezeli majd ezt a helyzetet. Az ő távozása felbolygatja majd az életem, a munkám zavaros- de állóvizét, csoda-e ha szeretnék beszélgetni vele? ...persze nem tagadom, jó lesz négyszemközt lenni vele a falakon kívül. Azon még hezitálok, a külsejét megdicsérjem-e... de végülis bennem is van egy adag cinizmus, ki tudja komolyan tudná-e venni amit mondok... avagy az ő válaszát, vajon én hogyan venném? ...miközben szerintem mindketten komolyan gondoljuk... Mi lenne még ha azt is megmondanám, hogy előre tudtam, melyik napon fog felmondani. Vajon tart-e a boszorkányoktól?
Imádom ezt a játékot.

Amikor hirtelen vége...

...apró sárga virágú tenger a Duna parton... megállok... leülök mellettük... kellemes meleg már a tavaszi levegő... nincs kedvem hazamenni... nincs kedvem sietni... nincs kedvem haragudni sem senkire... ilyenkor teszem mindig mérlegre, mi a fontos... min kell megsértődni és mi a semmiség...
Csak 50 év egy életből: hétfőn reggel munkához lát, fáradt, hazamenne és ha egy ilyen ember azt mondja, hogy fáradt, az nem nyafogás... lepihen, elalszik... végleg. Ennyi az élet. Marad a döbbenet.
Akkor mivégre is rohan az ember? Ideges? Haragszik? Dühöng és mások miatt is kikészíti magát? Mire való ez az egész? Hiábavalóság.
Ezekkel a kérdőjelekkel ülök le és nem sietek. Ülök a part kövén, mellettem mini bokor sárga virág.
Ha nem leszek ott a búcsúnál, ezt a csokrot küldöm neked - látod, apró szépséget visz a rút környezetébe és látod, olyan erős, mint te, hogy dacol ott a kövek között.

Olyan kellemes...

...teljesen feldob, olyan jó érzés, ha örülnek a hangomnak...csak egy szülinapi köszöntés alkalmával telefonálok és a vonal másik végi hang teljesen kivirul... ki gondolta volna, hogy emlékszik rám... Firenzéből üzentem és nem is válaszolt. Már hogy felejtettelek volna el? - teszi nekem a mű-felháborodást és most annyira örül, hogy hall rólam, alig hiszi! ...mondja, hogy maradjunk kapcsolatban és menjek le Puglia-ba, mert "sono benvenuta a Bari!" - Mindig szívesen látnak Bari-ban..... Mennyire fel tudja dobni a vonal két végén levőt, ha közel egy év után újra hallanak egymásról! Annak idején mikor még gyakran beszéltünk, miért is jegyeztem meg őt? Mert déli létére olyan tisztán beszéli a standard olaszt, hogy ez tűnt fel. Szinte alig hiszem, hogy pugliai. Persze kedves lelkesedése tükrözi a déliek mentalitását. Ami egyébként csak sztereotípia, mert hány olyan olasszal beszéltem Nápoly környékéről, aki olyan rugalmas volt, mint az öntött vas. De ő nem ilyen szerencsére.
A másik kedvelt személyiség Pistoia-ból való. Fiatalabb nálam, de arca olyan edzett a kerti munkától, hogy jóval többnek néz ki, mint amennyi. A beszéde csupa nevetés, sugallja a mediterrán pozitív gondolkodást. Még akkor is ha tavaszi növény szezon idején kora reggeltől este 9-ig dolgoznak, hétvégén is... azt mondja hétfőn reggel sokkal-sokkal nehezebb mosolyogni... pedig ha beszélünk, mindig mosolyog a hangja.
Ez a pozitív kisugárzás egészen rendbe rak - a mindennapos csalódottságra jó gyógyír és nem is hizlal, mint a nutella.

Ti rihordi?

…che bello sarebbe conoscere meglio il dialetto fiorentino, almeno sapere la logica, quando dicono la H! Cerco di seguirlo, ogni volta se parlassi con un toscano, con gli amici fiorentini, con i clienti di Pistoia – anche loro parlano con la H… Mi rihordo: domeniha, Benfiha, Eriha – tutto che finirebbe ’ka lo pronunciano così, poi il classico scherzo: la coca cola è vero, che tutto con la H. Poi le parole cosa e cose sono pronunciate sempre con la H, il coso forse no, non me l'ho ricordo. Anche i verbi come giocare, ricordare, caricare, confermare. Quasi sempre prima di vocali tipo A, O, U… durante 3 mesi dovevo prestare più attenzione al dialetto. Ogni tanto ho sentito anche il verbo chiamare iniziando con la akka. L’altra cosa molto divertente la ci, è più dolce, quasi scivolante… sento come pronunciano i numeri cento - „scento”, dieci – „diesci”, cinque „scinque”… tutto così… Come ha detto ridendo un mio conoscente della zona di Siena: scusa ma la C o la K non ce la facciamo proprio a dirla.

Grazie a questo lavoro parlo ogni giorno con tanti italiani, da Torino a Trieste, dal nord al sud, da Milano a Lucca, da Marsciano (Umbria) a Pesaro, da Napoli a Bari e anche se raramente con i siciliani e sardi… manca quasi solo le provincie Lazio e Calabria. Sarebbe un bel lavoro per carità, se guadagnassi bene…. ma vabbe’, non mi lamento… conosco tanta gente interessante e questa lingua è sempre il mio hobby più adorato.