Április 10...

...az idei előrehozott nyárban üldögélve olvasom: tavaly ez volt az első nap, amikor nem fáztam és talán már a félig téli kabátot is időnként le lehet vetni... emlékszem, több mint egy hónapig könyörögtünk: legyen legalább 18 fok és ne essen.
Ehhez képest az idei tavasz istenes.
Ezen a napon alapos megfázást kockáztatva leszállok a Certosa megállóban - mert annyira vonz a reggeli napsütésben úszó monostor épületsora - nem lehet, hogy én ezt ne fényképezzem körbe. Az alatta elterülő mező harmatvizéből olyan mintha apró jégkristályok olvadnának szét a bokámon, szinte mini tüskeként szurkálnak. Úszik már a cipőm, zoknim és a nadrágom alja is. Nem is törődöm a jéghideg vízzel. Így szelem át a térdig érő füvet és le sem tudom venni a tekintetem a cseresznyevirágokkal keretezett látványról.
Valahogy csak megúszom a megfázást, a fűtetlen ablaktalan irodában vastag papír rétegbe tekerem a lábfejem.
Délután átvágok a Piazzale Michelangelo-n, hogy az immár kedvenc kertembe jussak. Igaz hogy hűvös a szél, legalább napsütés fogad, ami még mindig ritkaság... de határozottan azt mondhatom: Végre! Tavasz van! - Ezen elmélkedve igazi tahó magyar beszólás üti meg a fülem: "20 fok van, de bazd meg, ez nem tavasz!" - veszek egy mély levegőt, töprengek, mit is tegyek. Első gondolat: alaposan leteremteni őket, hogy fogalmuk sincs, milyen volt az idő eddig és örüljenek, hogy nem szakad az eső stb. stb. Második gondolat: úgy teszek, mint aki nem érti, inkább nem is vagyok magyar. Mindkettő szégyen rájuk nézve.

Egy begyulladt bölcsességfog...

...a bizonyos '12 augusztus közepéig el nem tudtam képzelni, milyen egyedül lenni... milyen lehet egyedül lakni... sosem próbáltam... most pedig azt veszem észre, hogy el nem tudom képzelni, hogy újra együtt lakjak valakivel... szép lassan nem mutatom ki az érzelmeimet... még ha tetszik is valaki, csendben őrzöm magamban... bókolni is csak olyan esetben bókolok, amikor mindketten tudjuk, nincs jelentősége, mert sosem kerülne sor arra, hogy bármi legyen köztünk. Így szépen elzárkózom magamba.
Persze és szerencsére van olyan, aki tetszik vagy mozgatja a fantáziámat... de nem úgy és annyira. Akit eddig ismerek, úgymond abból gazdálkodok... nem akarok új embereket megismerni. Nem barátkozom új olaszokkal sem... elég az aki van. Egyszerűen nem is tudom felfogni, hogyan lehet együtt lakni más valakivel. Mindenki azt tanácsolja, hogy próbáljak nyitott maradni és bízni más valakiben - de ez sajnos nem bemondásra működik... és nem is megy. Ha egyszer az embert már kidobták, mint macskát szarni, nincs kedve újra megbízni. És mikor egy év elteltével mégis újra megbízik, belefut egy idiótába, aki az összes saját hibáját kivetíti. Utólag, nagy okosan rájövök, miért nincs senkije évek óta... de ez már nem old meg semmit.
Nyilván nem itt ér véget az érzelmi élet... de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy újra szenvedélyes legyek. Miközben kézzel-lábbal tiltakoznék az ellen, hogy egy új kapcsolat alakulását annyival elintézzem: nem, köszi, sokat csalódtam már.
Egyetlen hibát nem szabad elkövetnem még egyszer - úgy feltenni az életem egy valakire, mint tettem 12 évig. Távozásával mintha a lábakat húzták volna ki alólam. Mai napig azon küzdök, hogy ne úgy érezzem: ő baszta el az életem. Az eredmény: szinte teljesen kiirtott érzelmek és minimálisra süllyesztett bizalom. Fasza.
Hogy mindez miért jutott az eszembe? Egy ismét begyulladt bölcsességfog idéz fel olyan emlékeket, ami akkor megmutatta, hogy nincs köszönet. Az élet ez esetben nem jó tanácsadó, azt mondatná, hogy ne tegyek meg mindent a másikért, mert nem fogja viszonozni. Próbálom azt hinni, hogy lenne olyan, aki tényleg megérdemli.

Bellosgruardo és a Giardino delle rose...

...avagy a szép kilátás és a rózsák kertje. Előbbit, mivel tábla jelezte, adta magát, hogy felkeressem... haladok felfelé a hosszú szerpentinen, mivel erre nem közlekedik az ataf, egyetlen árva lélekkel sem találkozom útközben... nincs egyetlen épelméjű turista, sem helyi lakos, aki felmenne gyalog... néhol 2-3 méter magas, sötétbarna kövekből épített fal szegélyezi az utat... szürreális és kissé aggodalmat keltő bezártság... de a rideg kőfal tetején egymás után integetnek nekem az apró vadvirágok... eléggé magam alatt vagyok, minden levélváltás M.A-val csak egy visszaesés, bosszankodás és semmi előrelépés... próbálom elhessegetni az érdemtelen gondolatot... bandukolok tovább üres aggyal... megállok és nézek magam elé: Tu sei molto di piú! - Te sokkal több vagy!

Nézek körbe - mintha az Amelie csodálatos életében lennék és teszem fel a kérdést magamban: Ezt nekem írtátok ide? Ok, rendben, köszönöm és ígérem, hogy nem fogom alábecsülni magam.

A Bellosguardo valóban bello, rálátni az egész városra, ha távolról is, de minden jól kivehető.

Egyszerű oknál fogva mégsem ide jártam fel nap mint nap, hanem a könnyebben megközelíthető Rózsák kertjébe.

Köszönhetően az internet világának és egy konkurens iskolának, véletlenül láttam meg egy fotót ebből a kertből. Csodálatos! A Piazzale Michelangelo teraszán gyülekező figyelmetlen turista tömeg simán elmegy a falakkal körülvett zeg-zugos lépcsőzetes építésű park mellett. A kert április közepén kezd virágba borulni, majd májusban virítanak az ezer színű rózsák. Az én kis titkos helyem. A csend, nyugalom, napsütés és rengeteg szín, miközben a város legszebb épületei adják a díszletet. Fellélegeztem... szívből... ez volt nekem a zöld és a levegő egy sokszor eső áztatta poros kőrengeteg városban. Ettől kezdve, ha nem esett, én itt üldögéltem, olvastam, írtam minden délután. Az ottani barátaim tudták, hol találnak, de mégsem jöttek oda sosem. El sem tudják képzelni, mit veszítettek....

Apró mosoly...

A két véglet:
Ezt nem hiszem el! - szólok rá hangosan és érthetően. A biciklisáv mellett zebra, gyalogosok leszarják, persze hogy átvágnak az én sávomon, nagy nehezen kikerülöm őket, erre keresztbe elém vág egy másik biciklis, a jobbra hajts neki lófasz. Elnézést kér, de basszus, már majdnem elindultam, amikor satufék - ekkor hangzik el az előző mondatom, végülis még higgadt a beszólásom, mert a bazdmeg lett volna a mondat első fele... bosszankodok magamban, mennyi ostoba nép ül biciklire, akinek valójában nem kéne... Aztán elpárolog a mérgem, suhanok tovább, jól elkapott zöld lámpánál állva hagyni az autókat, kellemes érzés.
Veszek egy frissen sült csirkemelles hamburgert és leülök a tóparton... csodálatos napsütésben még kattintok pár fotót, majd hozzálátok a kulturáltan nem elfogyasztható eledelhez. Pont befejezem, amikor megszólal egy hang: Jó bringád van! További szép napot! - felnézek, egy fiatalember mosolyog rövidre vágott szakállal szimpatikus tekintettel és már tovább is halad. Gyorsan megköszönöm, mosolygok. Meglepettségemben nem is tudom hová tenni. Nem csajozós duma, mert mire utána nézek, keresem a szememmel, már el is tűnt. De ez jól esett.

Hibbant tavasz...

...imádni lehet ezt az időszakot! Tegnap majd szét sülök a biciklin, verőfényben... szimpatikus fiatalemberrel tekerek a Duna parton... a betonkockákon rázkódik darabosra a hangom... kellemesen suhanunk a szinte nyári melegben... persze tegnap egyikünk se ért rá leülni beszélgetni... a randevúnk mára lett átrakva, ami valójában nem az... de én kértem a találkozót a falakon kívül, mivel mégsem lehet a vállalatot kritizálni ott, ahol a falnak is füle van... pláne, hogy az ő kilépése révén jutok én előrelépéshez. Így az őszinte véleményét fürkészve próbálom felvázolni a saját jövőmet - a kíváncsiságom érthető, a cég részéről persze felháborító lenne.
Ezért találkozóra hívtam. Mára ez a bugyuta tavasz erős széllel és közel se nyárias hőfokkal lepett meg minket... leülünk a bálna oldalában, talán szélvédettebb és legalább süt a nap. Hallgatom a nem túl meglepő véleményét, de szerencsére nincs semmi egyéb rejtett és súlyos valóság, amit nem szerettem volna hallani. Mint ahogy a klasszikus is mondja: ugyanaz a szar van ott is, de valahogy mégis kicsit más.
Végül a személyes kapcsolatokra - kollégák kontra barátok viszonyokra - terelődött a szó... mivel minimálisan sikerült már megismernem az ő stílusát, tudtam, hogy mindenféle félreértés nélkül megdicsérhetem... így megállapítottam, hogy ő volt az egyetlen normális kinézetű hapsi a cégnél. Mint sejtettem, a mondat értelmét először próbálta egy viccel elütni, elkerülve a válaszadás kényszerérzetét... majd hozzátettem, hogy nyugodtan bóknak veheti. Aztán megköszönte, érezve a hangján, hogy azért nem minden nap hall ilyesmit. Ennyi. Nem is kellett több. Ez az apró részlet nem oszt nem szoroz... Mi két külön világ vagyunk... mivel tudom, hogy épp eleget csalódott már és próbálja a bizalmát valahogy fenntartani a nők iránt... gondoltam ezzel  nem tehetek rosszat, pláne, hogy a véleményem őszinte és ezt ő is tudja.
Nem tulajdonítok nagyobb jelentőséget az egésznek, mint egy jó beszélgetés egy kellemes fiatalemberrel, aki külsejét illetően tetszik, de valószínűleg sosem fogunk találkozni azután, hogy kilép.

Húsvét - tavaly - és idén

....március végére esett...
Eleinte a legnagyobb problémám az, hogyan fogok füstölt sonkát és tormát szerezni... hol is néznék szét, mint az egyik kedvenc helyemen, a Sant'Ambrogio piacon. Gyakorta ide járok ebédelni, életképeket fényképezni. Az egész ide vezető út a Via Pietrapiana és környéke nekem az igazi Firenze. Ez fontos, mert az egész belvárost invázió alá veszik a turisták. Szóval elindulok a Via dell'Oriuolo-n, át a posta előtti téren, odavetek egy mosolygós gondolatot a Rex bár irányába és a Via Pietrapiana felé veszem az irányt. Nincs ugyan díszkővel kirakva, de autók nem hajthatnak be, talán reggel az üzletek feltöltő autói. Egy turista vagy szinte bárki, ha ránéz, legyintene rá, ugyan mi van itt ezen a néznivaló? De nekem az a hely, ami valóban firenzei! -Élettel teli - eszembe jutnak az Enoteca Sant'Ambrogio bár aperitivo-i, ami annyi embert vonz, hogy a fele az utcán marad, mert bent kicsi a hely. Az étel finom, a két deci chianti azonnal jó hangulatot teremt. Szóval itt látom a város igazi arcát. Ha időnként sütött a nap, csak egy könyvvel a kezemben leültem az utcában olvasgatni.
Visszatérve a piaci vásárlásra, a füstölt sonkából valamiféle szalámi lett és egy jó adag kecskesajt. Kérek un etto-t és ad 19 dekát... na mindegy, jól ismerem már az olasz matekot. Bedobunk egy narancsos sütit annál a pultnál, ahol ebédelni szoktam.
A Húsvéti asztalra kerül végül sok finomság, csak nem annyira magyar, mint szerettük volna. Torma csak úgy egy héttel később került, mert K. talált egy boltot, ahol bajor áruként vásárolta. Még szerencse, hogy vannak ilyen kulináris átfedések!

Húsvét vasárnapja, mi más is lehetett volna az úticél, mint Certosa. Még ha nem is vagyok hívő, egy vallási helyszínt szívesen meglátogatok ilyenkor. A bejárat nehezen akart meglenni, így felesleges dzsungel köröket tettünk, de jó nevetgélés lett belőle - nyilván a japán turisták is így jutnak be a monostorba. Aztán csak meglett a bejárat. Napsütés - ez fontos és ritka jelenség ezen a toszkán tavaszon. Várjuk az idegenvezetés indulását, padon ülve, a napsütés energiájával töltekezünk, mikor kapom az sms-t a legrégebbi olasz ismerősömtől: "Buona Pasqua ragazza, per me è triste, F. non sta bene, sta facendo la chemio, speriamo che Dio ci veda." - próbálom áltatni magam azzal, hogy a chemio nem a kemoterápiát jelenti és ez a 22 éves kislány nem ezért vágatta le szinte nullára a csodás haját... de egyértelmű a szó jelentése. Ez az üzenet azt mondatta velem, hogy ott és akkor azt kérjem, segítsen ennek a kislánynak. Pedig én sosem beszéltem még így fölfelé, de hátha.
Pasquetta, Húsvét hétfő, kellemes firenzei séta a szokásos délutáni eső előtt, fagyizás, Piazzale Michelangelo, San Miniato - itt is kértem a fentieket - ha vannak - hogy figyeljenek oda F. küzdelmére!

És most, egy év elteltével, Húsvét napjaiban a várva várt finomságok az asztalon:

Már tele is tömtem a fejem sonkával, kolbásszal, zöldségekkel, jó magyar kenyérrel. Jó itt lenni és enni. Legrégebbi olasz ismerősöm is örömmel adta át húsvéti jókívánságait, lánya F. összes vizsgálati eredménye negatív! Milyen erős! Példát mutat mindenkinek!

Unatkozom a hermetikus kis zárt világomban...

...tehetnék valami hasznosat... pedig mostam és főztem egy elsózott gulyáslevest, virágot ültettem és tornáztam és felkassíroztam pár fotót kartonra... megnéztem egy filmet spanyolul... de mégis úgy érzem nem csináltam ma semmit... persze... nem mentem el szavazni... sokkal inkább bánt, hogy nem találom az irányt. Alig van kedvem élni, pedig a melóban több mint 3 év téblábolás után előrelépés van kilátásban és egy hét szabadság leszervezett utazással együtt... és egyszerűen nem tudom, miért nincs kedvem semmihez. Megint nincs kedvem találkozni senkivel... kivéve J. akivel már lebeszéltem elvileg péntekre...
Elveszett optimizmusomat keresgélve,
Üdvözlettel, E.