Írok neki, de minek...

...Hogy fájjon? Hülye mazochista! ...persze bizonyságot szerezzek, hogy jól döntöttem és nem én voltam az, aki akkora csalódást keltett, hogy benne összetört minden. De őszintén, hiányzik neked valami? Igen, az arcod. - mondja - De ez nem elég - hát köszi! Erre magamtól is rájöttem. Tegnap (is) nézte a fotóimat - ja végülis, ha csak az arcom hiányzik, arra ott van a fotó, valóban, ahhoz én nem kellek. A francnak is írok neki? Fáj. Mennyi tervem volt, sorolom. De minek? Úgysem tesz semmit! Épp csak annyira sajnálja a történteket, mintha kívülről nézné, mintha nem is ő irányította volna, hanem valaki felülről és ő szegény, pusztán szenvedő alanya az eseményeknek... de mit mond, ha a mamma megkérdezi, mi van velem? Mi mást: Elhagyott. Ő pedig gondolhatja: Ó micsoda kis szerencsétlenek ezek a mai nők, nem bírnak ki semmit! De leszarom, nem az ő véleménye számít... csak bosszantó érzés, hogy gőze sincs min mentem át, mire ezt eldöntöttem. És most mégis írok neki, miért is? Persze, mert hiányzik. Miért hiányzik? Hagyjuk már a picsába! Lejárt lemez. A depressziót nem tudom elűzni, az agyturkásza meg nem akarja, mert jobb egy fix bevétel, mint egy gyógyult ember, bassza meg az is, hogy nem tud egy jó célt kitűzni elé. Nem igaz, hogy nem lehetne motiválni, csak nem xanax-szal basszus! Milyen érdekes, gyógyszert váltott - ki javasolta? én - persze nem ismerjük el, ugye? Nyilván. Nem baj, vegye úgy, hogy ő döntött el végre valamit. Csakhát cseszhetem az egészet. Nem tudom elképzelni, hogy valaha lenne annyi ereje, hogy küzdjön valakiért... vagy ha igen, az nem én leszek. Én pedig miért küzdök olyas valakiért, aki szinte reménytelen - aki pedig mindenestől elfogad és imádna, az aligha köt le. Fasza. Marad a hiányérzet. Egy boldog szomorú dal. És egy menekülés utazás.