erős lennék, el is hiszem időnként. Persze, eldöntöm, hogy elhagyom, de mégse mondom ki: ti lascio. Elhagyni vagy elhagyottnak lenni, szinte ugyanaz az eredmény, a fájdalom elviselhetetlen tud lenni, mint akinek tényleg elment az esze. Dühös is vagyok, élni sincs kedvem, bőgök mint egy őrült, ordítani is lenne kedvem, de amint egy nagy levegőt vennék, jön a köhögés.
A francnak kell beleszeretni valakibe, aki aztán arra se méltat, hogy egy kissé komolyan vegyen? Perché mi ha amato, se fondamentalmente vuole essere da solo?
Minek így túlbonyolítani a dolgokat? Ha anyáink is ennyit hezitáltak volna, mi nem is léteznénk! Ez a sok rinyálás meg kifogás keresgélés, amivel saját gyengeségünket és döntésképtelenségünket leplezzük.
Másfél éve mindenki lelki segítségét, ötletét, véleményét és bármit, amivel kimozdít, elfogadtam... mert gyenge voltam, elveszett. De most, hogy erősnek hiszem magam, senkihez nincs kedvem szólni... eszembe jut a néhány igaz barát - őket már megint ilyen szarsággal nyomasszam? ...a tágabban vett barátoknak mi a fenét mondjak? Már megint a béka segge alatt vagyok, már megint egy hapsi (pedig csak a második szóra érdemes kapcsolat) de mit magyarázkodjak? A jókedvűt viszont nem tudom eljátszani...
Eszembe jutnak más pasik, akik akartak volna vagy akikkel szórakoztam is korábban. De most mit mondjak nekik? Helló, most szakítottam, lenne kedved találkozni? Baromság! Egyébként is, ki lenne fizikailag vonzó? Talán egy... de még hozzá sincs kedvem... talán jó pár nap vagy hét múlva, ha már nem állandóan P.-re gondolok, érdemtelenül.
És az olaszok? Nekik is magyarázkodni kellene. Fenébe is.
Végignézem az ismerősöket és egy sincs, akihez szólni lenne kedvem.
Nincs kedvem édességet sem enni.
Fessek, rajzoljak elképzelés nélkül? Sportoljak normális levegővétel nélkül? Persze ez is csak kifogás.
Most lenne kedvem nyári estén tóparton ülni, pohár borral és Toscanello szivarkával.... de nincs nyár és köhögés fojtogat. Vagy lehetne Firenzében róni a kilométereket, menni egyedül céltalanul, vagy fogni egy motort és Toscana dombjain gurulni. Vagy kajakozni lenne kedvem... persze ha most ezeket megtehetném, biztos pont ezekhez nem lenne kedvem.
A francba, arra nem számítottam, hogy itt ülök majd üres aggyal.
De mit kezdjek azzal, akinek rengeteg észrevételt teszek, jót, rosszat, sok bókot és pár kritikát és annyit se mond rá, hogy bazdmeg... najó, így már nem is kell. Nem kellene rá gondolni, tudom.
Persze az első néhány nap nagyon nehéz megállni, de miért nem lehet valahogy átaludni? átugrani? kiradírozni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése