...mert bú szorítja két felől... csendül a fülemben a csodálatos bonchidai dallam... táncol a lelkem... mondom magamnak: non piangere, ne sírj... kedvetlenül ülök a kanapén... köhögésem visszatérőben, ha éppen jobban vagyok lélekben - múlóban... de most megint mintha késsel vájkálnának a tüdőmben.
Ha messzire mehetnék innen, ahhoz nem lenne kedvem... Firenzében úgy esik, mint tavaly tavasszal... nincs kedvem találkozni sem senkivel... Milyen idióta is tud lenni az ember! Miért hiányzik az, aki fájdalmat okozott? El nem tudott volna dönteni semmit, ki nem mondta volna, hogy legyen vége - azt bezzeg ki tudta mondani, hogy nem szeret, nem érez senki iránt semmit és nem hiányzik senki... basszus! És kinek kellett dönteni? Persze én mondjam ki, hogy vége, ő pedig a szegény áldozat! Francba. A gondolatot sem érdemli meg.
Próbálnám inkább a gondolataimat Chianti vidék lejtőire kergetni, érezni a virágillatot, suhanni a tájon... vagy elképzelem Arezzo pipacsait, ahogy élénk komplementert alkotnak a táj üde zöldjével... vagy ülök a Campo-n Siena-ban napelemként gyűjtöm be az energiát... fél-álom-képeimből köhögés ébreszt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése