Elképzelhetetlen... volt egy héttel ezelőtt ez az egész...
egy valakit leszámítva senkit sem akarok látni... nem tudom rávenni magam egyetlen találkozásra sem. Képtelen vagyok társalogni, a franc akar magyarázkodni! ...nagy nehezemre egy-két mailt meg is írok, de nehogy többet kelljen mondani! A mailt abbahagyom, ahol kedvem van.
Megőrülök, előbb utóbb. Csak ülök a billentyűk felett és járnak a gondolataim... álmomban kísért az az egy, akit többé ott mélyen az agyamban nem akarok látni, NEM akarom látni... de hiába döntöm el, ott van... múljon már el de azonnal ez a hétvége, vigye innen a szarjait, meg a találkozás gondolatát is! És akkor eggyel kevesebb! ...persze ott lesz még a torinói derby.... nem szabad írnom neki! Hallod te köhögős? Nem írhatsz neki vasárnap! Hallod? Érted? Capisci?
....csak úszni kellene, vízen heverni, mint ott a tavon, hátradőlni a puha vizen, nézni a távolban a kék festéken úszó felhőket, úgy fekszenek odafent mintha tükörképeim lennének. Ott lebegni és nem gondolni semmire, csak nézni a felettem elterülő óriás távlatot... vajon milyen magasságban úszkálnak azok a kisebb nagyobb vattacukor pamacsok?
Ennyi, semmi más gondolat! De ennek is lőttek, most vasárnap beszélgetni kellene a medence parton.... de a fenébe is, oda azért mennék, hogy ne lássak és ne vegyek észre senkit és semmi más ne érezzek csak a víz érintését és erejét, a fáradtságot és a szauna forróságát. Nem akarok beszélni, nem akarok megfelelni... ne várjatok már el semmit tőlem. Most nem. Majd. Valamikor. Nesztek, addig rajzolok, abban vannak válaszok a meg nem hallgatott kérdésekre. És hagyjatok. Vagyis ne, ne hagyjatok békén... tudom, kell a túléléshez, hogy érdeklődjetek... igen, az nagyon fontos. Persze egoista vagyok, megint. De most egyvalaki megy csak át a szűrőn.
Türelem... leszek még normális.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése