Hazatérve...

nehéz a szívem... ha megnyerném a lottót sem tudnék vásárolni boldogságot, azt az igazit, belülről jövőt... mert belülről valami mély szomorúság jön nagyjából másfél hónapja... hozzátéve egy szakítást, biztos ami biztos, nehogy rá tudjak nézni bárkire komolyan ismét... most nagyon, nagyon nehéz találkozni olyas valakikkel, aki nem annyira közeli barát. Az igazi barátok előtt nem kell megjátszanom magam, az lehetek, aki vagyok, ezért igazi... de ismerőssel találkozni, még akkor is, ha firenzei... nagyon nehéz... még ha pillanatokra feledteti is a gondokat a rég nem hallott firenzei dialektus, ha enyhe is, korlátozódik a H betűkre... de szinte képtelen erőfeszítésbe telik végigmosolyogni egy estét... viszont első lépésnek egész jó és mostmár hazaérve nem jön rám bőgés roham... csak ez az üres szomorúság. Néha úgy érzem, ki fognak veszni az érzelmeim.

Mindeközben a La nazione lehozza, hogy leállt a whatsapp... azta, micsoda hír! ...ó te jó ég, most mi lesz? Nem fogjuk tudni elküldeni a ma esti vacsora fotóját annak, akivel minden nap találkozunk? Micsoda tragédia! Inkább vacsorázok.