Senza solitudine…

grazie, che non sono stata da sola… in questo modo ho evitato i momenti depressi di questa sera del mio compleanno… anche se non ti dico, ho avuto questo motivo, volevo questa serata proprio così… siamo troppo diversi, però fisicamente è tutto ok, attrazione c’è, sei bello e forte… il sesso? un’altra cosa… sei stato egoista… ma vabbe’… capita… insomma anche io ero egoista perciò stasera non volevo essere da sola… sembrare di essere seria è utile, poi in realtà posso giocare ogni tanto e non pensino come sono… a me è ideale così. E poi? Niente. Continuiamo la propria vita. L’altro incontro? Chissá? Vediamo.

Sors és furcsaságok...

...nem az a sorsom, hogy ott legyek a Barcelona utolsó meccsén... hátha így megnyerik a végső döntőt...
...és úgy tűnik, nem az a sorsom, hogy holnap egyedül legyek mélyen magam alatt... meglátjuk...

...vajon a sorsom most tudatosítani akarja, hogy aki most igazán tetszik, mennyire fontos nekem... és az érzékek játéka ellenére az elcsábulás helyett a valójában tetsző személy mellett döntsek?

...úszás közben, az az igazság, hogy elégedett vagyok magammal, pláne ha mondjuk hátúszással leelőzök hapsikat, akik mellen úsznak... nincs körülöttem senki, aki végigúszná ezt a mennyiséget... a gondolattal játszadozva, anélkül, hogy bárki arcát látnám az uszodában, mindig éreztem, hogy figyelnek... talán valamiféle kis elismeréssel, mert nem sok olyan bolond van, aki megállás nélkül úszik le másfél - két - régebben három kilométereket... és valóban... kimászok a medencéből, erre az úszómester féligmeddig nekem és az egyik vendégnek odaszól, mintha egy korábbi mondat befejezése lenne:
- Na csak nem kellett kiemelni a medencéből...
- Tessék? - kérdezek vissza
- Ezek szerint mégse úszott olyan sokat, mert simán kimászott!
Nah, nevetgélek magamban, ezek rólam és a megtett távról diskuráltak.
- Még csak 1500-nál járok, az nem olyan sok. - fűzöm hozzá.
Mini dicséret, de jól esik. Látásom nélkül továbbmegyek.

...mostanában azért mit tagadjam, egész jól be tudtam vonzani azt, amire vágytam...

Calabria...

Tropea - talán nem is kellene írnom róla, mert ez a szó és látvány önmagáért beszél.

Május 10, hajnalban ébresztő, busszal Firenzébe, vonattal Pisába, repülővel Lameziába és megvalósul az álom, amit napok óta képzeltem magam elé, a munkában sem tudtam másra gondolni és rendesen aludni sem. Lelki szemeimmel láttam, amint heverek azon a tengerparton. Ha nagy lustán felemelem a fejem és körbenézek, minden irányba valami csodálatos: apró kaviccsal borított tengerpart, kristálytiszta tengervíz, napfény, szikla tetején castello, a hátam mögött pedig 60 méter magas szirten a városka. Bájos kis utcákkal, szűk sikátorokkal, ami mégsem sötét, mintha az égiek a tenyerükkel emelték volna fel a város épületeit, fel a napfénybe. A szikla tetején sűrűn épített házak sorát egy-egy terecske szakítja meg, tengerre néző terasszal. Egyszerűen nem lehet betelni ezzel és akik itt laknak talán nem is sejtik mekkora kincs. Talán a legjobb meg sem szólalni, mint amikor a Giro d'Italia sokat látott két magyar kommentátora meglátta az évekkel ezelőtti egyik szakasz befutóján, amint a helikopterből pásztázza ezt a panorámát. Pedig ők aztán már ugyancsak sok helyen jártak széles e világon.

Scilla kart karba öltve vetekszik a számomra legszebb tengerpart címért. Időnként meg is nyeri a csatát. A görög mitológiából származó elnevezése tényleg mesés tartalmat kölcsönöz a városnak. Míg Tropeát azért legalább az olaszok ismerik, mint turisztikai úticélt, Scilla már kevesebb figyelmet kap... méltánytalanul - mondom én, mert itt ha lehet, még változatosabb a táj. A sas formájú város szintén magaslaton fekszik, a madár feje a tengerbe nyúló szikla tetején elhelyezkedő vár, míg egyik szárnya a strand és a fölé magasodó sötétzöld sűrű erdővel borított meredek hegyvonulat, addig a másik szárny formát a régi kikötő mentén függő színes hajók sora díszíti. Egy itt dolgozó bárosnak mondtuk évekkel ezelőtt, milyen szerencsés, hogy itt lakik - nos elég értetlen fejet vágott. Nem egyszerű itt élni, az biztos, ha valaki nem akar halász lenni, nem sok babér terem, mert a minimális turizmust is eléggé elfojtja a 'ndrangheta, az itteni maffia.
A tartomány központja Reggio Calabria. Nem mintha a maffia nem lenne most is jelen, de a sötét és veszélyes '80-es évek elmúltával egy kellemes és élhető város lett, ahol este is nyugodtan lehet sétálni.Végigjárom az emlékeket idéző helyeket, az Egyetemet, a fagyi a Sotto Zero-ban, felkeresem a régi zöldségest, végigjárom a régen volt szokásos útvonalakat, átvágok a parkon és Aladdin házát is újra szemügyre veszem előtte a kedvenc szobrommal. Szinte semmi változás, amit végülis nem bánok.
Calabria egyik különlegessége a két tengerpart - a Tirrén és a Ion tenger más és más tájat idéz. A déli part mentén már eltűnik a friss zöld, a hegyoldalak kopárak, a folyók nyáron kiszáradnak. Mivel itt még nem érkeztünk el a tikkasztó júliusi augusztusi kánikulához, nem annyira kietlen a táj, látunk még valamennyi zöldet, a folyómederben még csörgedezik egy kevés víz.
Mint ahogy mondani szokták a tartományban élők, itt minden van, fél órányi útra a tengerparttól magas hegyvidékek, nyáron kirándulni télen síelni egyaránt alkalmas.
Calabria egy csoda, nem is lehet másként gondolni. Ha valaki látta, az életre szóló és édes íze sokáig nyújt eledelt az ember lelkének. Egy év elteltével csend és nyugalom vesz körül, napozok a Kopaszi gáton - ha behunyom a szemem, gyorsan eltüntetem a Lágymányosi hidat és a Duna vizét - odaképzelem a Tropea díszletét magam köré.

A láng kialudva?

Ez lenne az eddigi leggyorsabb fellángolás? Minden bizonnyal.
Szombat este megtetszünk egymásnak, hazakísér, megcsókol... összevissza kapálózik a szívem... aludni sem tudok, szinte egy pillanatra sem akar leállni az agyam... a gondolatok ezerrel pörögnek, hiába minden terelés, nem akar másfelé kanyarodni az elmém...
Vasárnap eljön, filmet nézünk, csókok de egyelőre nem több - mondja... húúú egyszeriben úgy érzem, menten belezúgok, pedig az eszemmel tudom, hogy nem kéne...
Hétfő, a munkával együtt visszaérkezem a talajra... aranyos fiú, de... érzelmeimet lehűtöm, szárnyaló képzeletemet visszafogom...
Kedd, mozi az ő közegében... két nappal ezelőtti csapongó érzelmeimet valóban sikerült visszafogni... ő pedig annyira távolságtartó, még ridegebb, mint egy barát... puszit sem ad, pedig azt még esőtől ázottan is kikövetelte, mikor bemutatkozott azon az estén... tudtam, hogy elrohan a film vége előtt... de azt mondja, utána beszélünk és mégsem keres... most pedig nem gyártok neki mentségeket. Ha szeretne valamit, keressen meg és pont.
Ennyi lenne valóban?
Játéknak jó vagy talán majd barátnak.
Más értelemben ettől azért kiszámíthatóbb emberre vágyom.

Solo un ciao…

„Non dimenticherò

forse mi mancherai

sai che a volte un addio

è solo un ciao.” - come è nella canzone…

Quando piano piano tutti sono tornati a casa… prima era la carina serba, mi ricordo com’era felice, che finalmente può conoscere una confinante e mi sorprendeva questa gentilezza, perché in genere i serbi e gli ungheresi non sono amici, però in questo torre di Babele siamo contenti se sia qualcuno, che ci collega alla patria.

Poi la carina tedesca, che ho conosciuto solo da poco però il suo abbraccio come addio era così emozionante, che non aspettavo…

Mi viene in mente la cara spagnola da Ibiza, che è proprio come una vera tempesta in senso positivo, a lei non esisteva stop: andiamo, vediamo, sfruttiamo tutto bello della vita. L’ho accompagnata a Pisa, abbiamo girato tantissimo. Non lo so perché, ma questo ciao non era così difficile.

Devo menzionare il ragazzo israeliano, sento come diceva sempre: sono il ragazzo più simpatico della scuola. Il suo profumo ha già evaporato da tanto e non me lo ricordo più. Che strano, che deve dire israeliano, ma in realtà lui è arabo…

Le notizie di TG e la realtà sono due cose diverse, sopratutto all’estero. In questo caso tutti hanno apportato solo i valori della patria e hanno lasciato a casa i problemi.

Poi il certo andaluso, il gran chiaccherone, anche se non parlava bene in italiano, è stato un amore quel ragazzo, anche se non è successo niente tra di noi…

E infine la francese più cara di Bordeaux, grazie a lei ho conosciuto una compagnia molto adorabile. Abiutare come parla: una miscela di italiano e di spagnolo con accento francese.

Tutto incredibile… ma molto uguale come nella mia città universitaria. Arrivano e vanno via.

Non vi dimenticherò

mi mancate.

Csak egy üzenet...

...aki a legváratlanabb pillanatban, hetekkel később vagy éppen az éjszaka közepén válaszol egy-egy üzenetre... akkor amikor már azt is elfelejtettem, hogy írtam neki.
...aki felborította az életem állóvizét... mégis miért nem haragszom rá? ...persze, mert ő nem tehetett arról, ami káoszt okoztam magamnak...
...akinek a hangját annyira imádtam, most szinte semmilyen... habár lehet, hogy csak a háttérzaj miatt...
...ez a történet is átszűrve a megfelelő távlatból... szálak elvarrva.

Ésszel...

próbálok lehiggadni, érzelmeimet lecsillapítani, álmaimat lefékezni. Kicsit racionálisabb szűrőn keresztül vizsgálni ezt a két napot. Nem szerethetek bele, mert akkor fájdalmas lesz, amikor továbblép egy másik országba. Persze a hiúságomnak hízelegne, ha miattam itt maradna, de csak ezért kockáztatni egy újabb sérülést, a fene se akarja mindig betapasztgatni a sebeket. Ma már próbálom teljes nyugalommal szemlélni és a pozitív oldalait látni a történetnek.
Eszembe jut az első csók előtti "védőbeszéde", amiben azt bizonygatta, ha idősebb is vagyok nála, ő nem egy kölyök, jóval érettebb, mint a korosztálya, mert sokat élt külföldön. Ezzel próbálta alátámasztani, érdemes arra, hogy szóba jöhessen nálam. Visszaidézve ezt a helyzetet, nevetgélek, miközben ő a legkomolyabban gondolta. Megnyugtatta a tudat, hogy többnek néz ki a szakálla miatt. Ez az egész küzdelem a nem túl nagy korkülönbséggel gyerekes is lehetne... de kezdek rájönni, hogy bizonygatása megalapozott, de nem nagyképű és valóban egy intelligens, nyitott és tájékozott emberkét sodort utamba a sors.
Finom közeledése olyan nyugalmat ad, aminek nem tudok ellenállni, jobban mondva nem is akarok. Továbbra sem rohan, pedig lett volna már mitől farkasszemet kapnia. Az ilyen értelemben vett lassúsága nagyon tetszik. Ez most így jó.

V mint villám

Mint egy villám, V. becsapódott az életembe... persze lehetséges, hogy túl nagy szavakat használok... de olyan megérzésem van, hogy ez nem csak egy kellemes este és pár csók az esőben... nem is tudom, valahogy... voltak olyan momentumok, amikor mindketten ugyanarra gondoltunk, mármint épp nem egymásról, hanem külső dolgokról... ami még akkor is furcsa, ha bármilyen közel is áll hozzám az olasz kultúra, mégis más közegből jöttünk. Habár ő elmondása szerint nem tipikus olasz. Persze voltak olyan pillanatok is, amikor az asztal mellett ülve azt a szempárt nem lehetett nem nézni, ami az ő arcán ül és úgy néztük egymást, mint két fülig szerelmes. Utólag vicces, én azon gondolkodtam, vajon el fog-e hívni randira és hogyan jöhet ez szóba... míg ő azt hitte, hogy a társaságban lévő kissrác a gyerekem. Ezzel indult a külön beszélgetés, már akkor jót nevettem rajta.
Kedvesen közeledik, óvatos, nem nyomul, nem rohan le... szeretne megismerni, ami arról árulkodik, hogy nem kizárólag az az egy dolog érdekli. Ő sorsnak nevezte ezt az egészet... és tényleg valami ilyesmi... azért is vagyok nyitott rá, mert hasonló helyzetben van, mint én.... nem tudja még, mit hoz a következő pár hónap.
Szeretném már látni.
***
Nem szokásos módon a jobbomon ül, csak egy egyszerű mozdulat, átkarolja a vállam, a fejem odahajtom és csak érzem a közelségét, illatát, becsukom a szemem... jólesik a röpke biztonságérzet és hogy valakihez tartozom... mire rádöbbenek, ezt a képet pont így már átéltem gondolatban pár napja, álom volt-e vagy csak félálom, már nem is tudnám eldönteni, mindenesetre azonnal megkaptam a sorstól. Örülhetek.
Érdekes személyiség, olykor eldönti mi fog történni, máskor semmilyen ellenvetéssel rám bízza a döntést. Egyenesen beszél, tisztázandó alapvető dolgokat mielőtt... mielőtt... rendes dolog tőle, hogy így aggódik, nehogy összetörjek... de ő még semmit sem tud rólam és azt sem, hogy pont erre van szükségem. Nem akarok már azonnal kinyílni annak, aki tetszik. Majd idővel megtudja, ha arra érdemes lesz. Csak megnyugtatom, jól van ez így.
Végül nézi az ágyam és közli, hogy itt fog aludni, ha jobban megismerjük egymást - ezt olyan hangon, mintha eldöntött tény lenne. Céltudatos. Amit elgondol, véghezviszi és pont, nem kérdezi, hogy ehhez ki mit szól. Szórakoztat, de valahol nyugalmat nyújt ez a fajta magabiztosság. Ugyanakkor érezzük, hogy két külön világ vagyunk... azt is véghez fogja vinni, hogy elmegy innen a világ végére... de mégis most olyan jól érzem magam vele, hogy eszembe se jutna azt mondani, menjen a fenébe.
De most elköszön, hogy aludni tudjak... amire így éjjel egy óra felé már kevesebb esélyem van...