Írok neki, de minek...

...Hogy fájjon? Hülye mazochista! ...persze bizonyságot szerezzek, hogy jól döntöttem és nem én voltam az, aki akkora csalódást keltett, hogy benne összetört minden. De őszintén, hiányzik neked valami? Igen, az arcod. - mondja - De ez nem elég - hát köszi! Erre magamtól is rájöttem. Tegnap (is) nézte a fotóimat - ja végülis, ha csak az arcom hiányzik, arra ott van a fotó, valóban, ahhoz én nem kellek. A francnak is írok neki? Fáj. Mennyi tervem volt, sorolom. De minek? Úgysem tesz semmit! Épp csak annyira sajnálja a történteket, mintha kívülről nézné, mintha nem is ő irányította volna, hanem valaki felülről és ő szegény, pusztán szenvedő alanya az eseményeknek... de mit mond, ha a mamma megkérdezi, mi van velem? Mi mást: Elhagyott. Ő pedig gondolhatja: Ó micsoda kis szerencsétlenek ezek a mai nők, nem bírnak ki semmit! De leszarom, nem az ő véleménye számít... csak bosszantó érzés, hogy gőze sincs min mentem át, mire ezt eldöntöttem. És most mégis írok neki, miért is? Persze, mert hiányzik. Miért hiányzik? Hagyjuk már a picsába! Lejárt lemez. A depressziót nem tudom elűzni, az agyturkásza meg nem akarja, mert jobb egy fix bevétel, mint egy gyógyult ember, bassza meg az is, hogy nem tud egy jó célt kitűzni elé. Nem igaz, hogy nem lehetne motiválni, csak nem xanax-szal basszus! Milyen érdekes, gyógyszert váltott - ki javasolta? én - persze nem ismerjük el, ugye? Nyilván. Nem baj, vegye úgy, hogy ő döntött el végre valamit. Csakhát cseszhetem az egészet. Nem tudom elképzelni, hogy valaha lenne annyi ereje, hogy küzdjön valakiért... vagy ha igen, az nem én leszek. Én pedig miért küzdök olyas valakiért, aki szinte reménytelen - aki pedig mindenestől elfogad és imádna, az aligha köt le. Fasza. Marad a hiányérzet. Egy boldog szomorú dal. És egy menekülés utazás.

Scrivo qui...

...per non scriverti... quanti progetti che avevo... volevo far vederti una bella festa nazionale qui... volevo festeggiare insieme i nostri compleanni a Eger oppure nella cantina a Baj - questo viaggio del compleanno voleva essere una sorpresa... un giorno volevo far vederti Praga per la città e per la birra buonissima... volevo andare con te a Roma e nella tua Sardegna.... volevo tornare con te al lago... questi erano i miei sogni con te... cosa è cambiato? io direi, che niente e tutto… non volevi gli impegni… non volevi le difficoltà, che risulto io, le situazioni complicati… e non credi in te, questo è il problema… non credi, che puoi essere bravo e mi dici che sono troppo brava per te… ti ho lasciato e non vuoi accorgerti, cosa hai perso… se ti scrivo, non ti sorprende... se appena soffro, vuoi avere tu tutte le lacrime mie e dici: tu non devi soffrire - vuoi prendere anche il mio dolore, però tu non vuoi togliere il dolore… piano piano già lo so perché sei da solo…

Te quiero Barcelona...

te quiero! voy a ir a Barcelona! Qué maravilla! Para olvidar, para olvidarte - como en la canción... en mi miente veo los edificios de Gaudí, imagino que hablo en español, el perfume del mar, el ambiente del fútbol... es increíble y no me interesan los recuerdos, solamente el pasatiempo en una ciudad, que me encanta... y nada más.

Yesss, what a week is this! I was unable to write, I worked than a crazy but I like it! It's ideal for don't think a lot, what is more: nothing... to forget the problems... and it's incredible: I took a little exam in English! Between two calls in Italian I spoke for 15 minutes in English, that is my personal record! Change my mine is difficult, but I'm motivated and maybe the next time I will write in English for N. in Ireland, what would be happen, perhaps I will make he laugh or finally we can change the language to Italian...

Nem vagyok mérges már... sem kétségbe esett vagy annyira szomorú... üres, szinte érzelmek nélküli... de apránként érzem a tavasz illatát és a madarak is azt beszélik az udvaron, hogy valami kezdődik...

Vasárnap este...

hogy miket hoz az élet? ...egész meglepődöm saját magamon is időnként... amire úgy számítok, nagy szar lesz, egész elviselhető... több mint egy év szünet után újra találkozni és M.A. elvitte a holmijait, úgy hogy ki se akadtam semmin, beszélgettünk... nagyjából nyugodtan elmondtam mindent, amit akartam... és a sok hónapja gyülemlő kérdéseimre is választ kaptam. Szeretné tudni a későbbiekben, hogy mi van velem... na ezt nem fogja tudni, de ezt még nem tudja... és a legviccesebb, most jött rá arra, amire én másfél éve, hogy valójában nem is mérleg, hanem skorpió!  jé, tényleg? ...míg normális volt a kapcsolat, azzal nyugtattam magam, nem lehet skorpió... de aki utóbb ilyen fájdalmat tud okozni, annak akit szeretett 12 évig... ilyen lelki pusztítást és nem érdekli, hogy ez a valaki tönkremegy bele... nos az nem lehet más, mint skorpió... jót nevetgéltem ezen, hogy most jött rá, de tényleg és rögtön rávágtam, hogy én már rég tudom. Ő pedig, aki nem hitt a csillagjegyek jelentőségében, ezzel jön? valóban vicces.

A torinói derby elkezdődött... ahogy sejteni lehetett, írtam P.-nek, persze... de már nem kavar fel, hogy írásba elegyedek vele... szinte érzelmek nélkül tudok írni... aktívan írtom magamból az iránta érzett szerelmet és egész jól megy. Habár lehet, hogy csak a 2 km úszás ad kiegyensúlyozottságot és holnap megint a béka segge alatt leszek kettővel... de ma még ma van. Ki a fene gondolta volna, hogy egy ilyen nap után még jól is érezhetem magam?

Hazatérve...

nehéz a szívem... ha megnyerném a lottót sem tudnék vásárolni boldogságot, azt az igazit, belülről jövőt... mert belülről valami mély szomorúság jön nagyjából másfél hónapja... hozzátéve egy szakítást, biztos ami biztos, nehogy rá tudjak nézni bárkire komolyan ismét... most nagyon, nagyon nehéz találkozni olyas valakikkel, aki nem annyira közeli barát. Az igazi barátok előtt nem kell megjátszanom magam, az lehetek, aki vagyok, ezért igazi... de ismerőssel találkozni, még akkor is, ha firenzei... nagyon nehéz... még ha pillanatokra feledteti is a gondokat a rég nem hallott firenzei dialektus, ha enyhe is, korlátozódik a H betűkre... de szinte képtelen erőfeszítésbe telik végigmosolyogni egy estét... viszont első lépésnek egész jó és mostmár hazaérve nem jön rám bőgés roham... csak ez az üres szomorúság. Néha úgy érzem, ki fognak veszni az érzelmeim.

Mindeközben a La nazione lehozza, hogy leállt a whatsapp... azta, micsoda hír! ...ó te jó ég, most mi lesz? Nem fogjuk tudni elküldeni a ma esti vacsora fotóját annak, akivel minden nap találkozunk? Micsoda tragédia! Inkább vacsorázok.

Semplicemente...

Ma che stupida che sono! Un'idiota! Ma perché cazzo ho scritto a lui? Non lo merita! Solo per sapere, che ogni tanto mi pensa? Chi se ne frega? Ma chi se ne frega? Certo che mi pensa se appena mangia i biscotti che ho preparato io oppure guarda le nostre foto… Certo... neanche lui non ha potuto chiudere subito questi sei mesi... certo che gli vengono in mente tante cose… ma cosa cambia? Nulla! Niente! Si sdraia e guarda la tv senza pensieri, senza emozioni… Non vuole cambiare e io non posso cambiarlo. Neanche in senso positivo! Perché lui fa il martire, che soffre dalla vita di merda, come diceva sempre… e mi dice: non è così facile, come penso io! 

Ma vaffanculo, non dirmi che la vita è difficile, mentre vivo io in un paese arretrato riguardo il tuo! …e oltre decidere sarebbe stato molto più difficile a me: lasciare qui la famiglia e tutti, anche il lavoro e ricominciare tutto in un paese, dove dicono, che sono uno degli est europei indesiderabili! azz! Ma io pensavo che sono forte e ce la faccio, avevo progetti con te… e tu mi hai detto semplicemente: „non ti amo, non mi manca nessuno”. Non è vero, ma è stato molto più facile dire questo, non volevi rinforzarti e decidere. Perché ci penso? Non lo so. Non so aprire un cuore chiuso e non lo voglio, non ha senso! Finita!

Tehetetlen lábakon alig vánszorog az idő...

Elképzelhetetlen... volt egy héttel ezelőtt ez az egész...
egy valakit leszámítva senkit sem akarok látni... nem tudom rávenni magam egyetlen találkozásra sem. Képtelen vagyok társalogni, a franc akar magyarázkodni! ...nagy nehezemre egy-két mailt meg is írok, de nehogy többet kelljen mondani! A mailt abbahagyom, ahol kedvem van.
Megőrülök, előbb utóbb. Csak ülök a billentyűk felett és járnak a gondolataim... álmomban kísért az az egy, akit többé ott mélyen az agyamban nem akarok látni, NEM akarom látni... de hiába döntöm el, ott van... múljon már el de azonnal ez a hétvége, vigye innen a szarjait, meg a találkozás gondolatát is! És akkor eggyel kevesebb! ...persze ott lesz még a torinói derby.... nem szabad írnom neki! Hallod te köhögős? Nem írhatsz neki vasárnap! Hallod? Érted? Capisci?
....csak úszni kellene, vízen heverni, mint ott a tavon, hátradőlni a puha vizen, nézni a távolban a kék festéken úszó felhőket, úgy fekszenek odafent mintha tükörképeim lennének. Ott lebegni és nem gondolni semmire, csak nézni a felettem elterülő óriás távlatot... vajon milyen magasságban úszkálnak azok a kisebb nagyobb vattacukor pamacsok?
Ennyi, semmi más gondolat! De ennek is lőttek, most vasárnap beszélgetni kellene a medence parton.... de a fenébe is, oda azért mennék, hogy ne lássak és ne vegyek észre senkit és semmi más ne érezzek csak a víz érintését és erejét, a fáradtságot és a szauna forróságát. Nem akarok beszélni, nem akarok megfelelni... ne várjatok már el semmit tőlem. Most nem. Majd. Valamikor. Nesztek, addig rajzolok, abban vannak válaszok a meg nem hallgatott kérdésekre. És hagyjatok. Vagyis ne, ne hagyjatok békén... tudom, kell a túléléshez, hogy érdeklődjetek... igen, az nagyon fontos. Persze egoista vagyok, megint. De most egyvalaki megy csak át a szűrőn.
Türelem... leszek még normális.

Fáj a szívem nekem belül...

...mert bú szorítja két felől... csendül a fülemben a csodálatos bonchidai dallam... táncol a lelkem... mondom magamnak: non piangere, ne sírj... kedvetlenül ülök a kanapén... köhögésem visszatérőben, ha éppen jobban vagyok lélekben - múlóban... de most megint mintha késsel vájkálnának a tüdőmben.
Ha messzire mehetnék innen, ahhoz nem lenne kedvem... Firenzében úgy esik, mint tavaly tavasszal... nincs kedvem találkozni sem senkivel... Milyen idióta is tud lenni az ember! Miért hiányzik az, aki fájdalmat okozott? El nem tudott volna dönteni semmit, ki nem mondta volna, hogy legyen vége - azt bezzeg ki tudta mondani, hogy nem szeret, nem érez senki iránt semmit és nem hiányzik senki... basszus! És kinek kellett dönteni? Persze én mondjam ki, hogy vége, ő pedig a szegény áldozat! Francba. A gondolatot sem érdemli meg.
Próbálnám inkább a gondolataimat Chianti vidék lejtőire kergetni, érezni a virágillatot, suhanni a tájon... vagy elképzelem Arezzo pipacsait, ahogy élénk komplementert alkotnak a táj üde zöldjével... vagy ülök a Campo-n Siena-ban napelemként gyűjtöm be az energiát... fél-álom-képeimből köhögés ébreszt.

Scrivere in inglese? Write in English?...

No! io? Maiii.... mai dire mai.... never say never... I don't speak English.... I'm untalented... this language it's not mine... it's strange... but I have any words and phrases in my brain... recently I saw the film Under the toscan sun in original language, maybe it helps me for think a bit in English.... everything I call to help me for forget the problems... I was very tired this afternoon but now I can't sleep.... Why I think about you in every language? You don't deserved it... at least I write to you so that would be useful for you... but you don't find me... Belay! Basta!

„Mama siempre decía…

…que la vida es como una caja de bombones, nunca sabes cual te va a tocar.” - no lo sé ¿por qué se le viene a las mientes esta citación de Forest Gump? y sobre todo buscarla en español… tal vez porque me falta la idioma, charlarla y escucharla, la sensasión que lo hablo, aunque esta lengua no sea la primera tampoco la segunda… con todo eso me gusta y significa otro mundo después de Hungría, Italia… y últimamente me falta Barcelona también, escucho las bandas sonoras de peliculas rodadas en Barcelona… y me falta mucho la compañía de amigos españoles de Florencia… me faltan las palabras y la pronunciación…

Nunca sabes cual te va a tocar…en enero anterior no sabía que en breve voy a vivir en Florencia…no habría soñado esta aventura… el mejor período de mi vida…

Per dimenticare, per dimenticarti…

Vado al mercato, mangio la salsiccia con la senape e birra, certo che mi vieni in mente…. vado all’isola M. certo che mi vieni in mente… ma piano piano scorderò queste cose o almeno non collego al presente e la salsiccia rimane un cibo che mi piace e anche l’isola…  cerco di lasciare unico significato, che c’era una volta… anche se fosse bellissimo non va bene che hai fatto un effetto cosí forte…
mi manca come hai detto saturday o dangerous... ficus invece fico... oppure andausu a pappai e buffai binu... oppure le tue parole come cibus oppure a topo... la tua voce, che mi accarezza... o come dici 'duma...
...basta!

Ahol megáll az idő - a piac

Az egyik legjobb időtöltés elmenni a piacra, de otthonhagyva mindent, ami emlékeztet a jelenre: telefont, internetet, facebookot, karórát és mindent ami köt valahová. Lemenni egy rongyszatyorral, kulccsal és egy pénztárcával. Megvenni a zöldséget, gyümölcsöt, húsárut, amit éppen most szeretnék... hallgatni a piacos fiúk udvarlását a 70 év átlagéletkorú hölgyeknek: olyan édes ez a gyümölcs, mint az első csók! - legyintenek rá az öreglányok: ki emlékszik már arra? Pedig szerintem pontosan emlékeznek kivel, hol, mikor...

A piac épülete nem autentikus, még csak nem is szép, szürke beton mindenhol, mű kőlappal burkolt hideg építmény, de a benne lévő történetek megszépítik, mind egyediek.

A második emeleten zajlik csak igazán az élet. Az egyike azoknak a helyeknek, ahol a magyar ember is megáll és nem siet, leül beszélget órákat eltölt egy ital mellett, mint a mediterrán népek, ahogy a görögöknél is látni. Aki itt már reggel 10-kor sört vagy bort iszik, nem feltétlenül idült alkesz... csak összegyűlnek egy-egy asztalhoz a ki tudja mióta egymást ismerő öregek, megvitatják, miért szerepelt ismét csapnivalóan az amúgy szimpatikus magyar fociválogatott. 

Leülök én is, de mint egy szigetről, szemlélődöm. A sült kolbász íze keveredik a kenyér darabkákkal a számban, kérek egy korsó sört is, ami 270 Ft-os árához képest nem is vizes. Ellazít a sör és a finom íz. Nézelődöm. Az asztaloknál vegyes a társaság, van aki egyedül, van aki társasággal, ketten-hárman idős férfiak. Elképzelem az élettörténetüket, vajon ki lehetett munkás, ki lehetett mérnök ember vagy éppen ős kommunista besúgó... mostmár nem számít, mind itt üldögél, mint akik már lejátszották életük meccsét, már nem akarnak elérni és megváltoztatni semmit... de vajon hogyan szépítenék meg az múltjukat? Mondjuk a háborút vagy az ötvenes évek mára elképzelhetetlen sötét korszakát.... most egy karvaly orrú kalapos bácsi ül le egyedül az asztalsor végére, nedves szemét törölgeti... nézem az arcát, töprengek, vajon zsidó-e? ha igen, biztos megvan a családja súlyos története, talán mindenkit elvesztett, lehet, hogy ezért van egyedül?
Aztán irigykedve nézem az idős párokat, akik még most is kézenfogva mennek és nézik végig az ételkínálatot - ki tudja hány évtized házasság után is így sétálnak. Korosztályom csak álmodozik erről, vagy ha meg is adatik a lehetőség egy ilyen jövőt elérni, eldobja magától... rinyálunk és túlbonyolítunk mindent, miközben úgy irigyeljük az ilyen mesébe illő egész életre szóló együttélést. Aki érdemes lenne, hogy így élj vele, azért nem küzdesz meg. Mindenféle indokot kitalálsz, miért nem működik a kapcsolat - pedig csak a kitartás és az elfogadás hiányzik ebből az elcseszett generációból.

Nézelődök tovább, jobb elképzelni olyan történeteket, ami nem a sajátom. 

Feltűnik, hogy hiába a pizza, gyros és keleti ízek felirat, mindenhol magyar ételeket kínálnak. Ez nem az a hely, ahol kereslet lenne a külföldi étkekre. Leül egy néni, nézegeti a tojástartóm tartalmát - mekkora tojások! - mondja és érdeklődik is gyorsan, melyik árusnál vettem.

Nézegetem az idősek öltözetét, egyik-másik fiatalos próbál lenni, farmert hord, de élet vasal bele... másik hölgy egy jellegzetes cakkos szélű levél mintával díszített pólót visel, elképzelem, hogy a kisunokája hozta Hollandiából ajándékba neki, ellátva az ország egyik jelképével, amire büszkén mondják a hollandok, nem legális, hanem csak eltűrt.

Hazaindulok.

elbaszott Valentin nap... fucking Valentine's day...

óó nincs is romantikusabb, mint eme csodálatos ünnep reggelén beállítani az élet legfontosabb színterén, ahol ha nem vagy jelen, nem is vagy ember, szóval beállítom: single. Nem is kell magyarázat. Aki bátorítani akar, biztos azt mondja majd, nagy döntést hoztál és jól tetted... de azért dühít egy kicsit.

Úgy tenni mintha... (fare finta come...)

erős lennék, el is hiszem időnként. Persze, eldöntöm, hogy elhagyom, de mégse mondom ki: ti lascio. Elhagyni vagy elhagyottnak lenni, szinte ugyanaz az eredmény, a fájdalom elviselhetetlen tud lenni, mint akinek tényleg elment az esze. Dühös is vagyok, élni sincs kedvem, bőgök mint egy őrült, ordítani is lenne kedvem, de amint egy nagy levegőt vennék, jön a köhögés.
A francnak kell beleszeretni valakibe, aki aztán arra se méltat, hogy egy kissé komolyan vegyen? Perché mi ha amato, se fondamentalmente vuole essere da solo?
Minek így túlbonyolítani a dolgokat? Ha anyáink is ennyit hezitáltak volna, mi nem is léteznénk! Ez a sok rinyálás meg kifogás keresgélés, amivel saját gyengeségünket és döntésképtelenségünket leplezzük.
Másfél éve mindenki lelki segítségét, ötletét, véleményét és bármit, amivel kimozdít, elfogadtam... mert gyenge voltam, elveszett. De most, hogy erősnek hiszem magam, senkihez nincs kedvem szólni... eszembe jut a néhány igaz barát - őket már megint ilyen szarsággal nyomasszam? ...a tágabban vett barátoknak mi a fenét mondjak? Már megint a béka segge alatt vagyok, már megint egy hapsi (pedig csak a második szóra érdemes kapcsolat) de mit magyarázkodjak? A jókedvűt viszont nem tudom eljátszani...
Eszembe jutnak más pasik, akik akartak volna vagy akikkel szórakoztam is korábban. De most mit mondjak nekik? Helló, most szakítottam, lenne kedved találkozni? Baromság! Egyébként is, ki lenne fizikailag vonzó? Talán egy... de még hozzá sincs kedvem... talán jó pár nap vagy hét múlva, ha már nem állandóan P.-re gondolok, érdemtelenül.
És az olaszok? Nekik is magyarázkodni kellene. Fenébe is.
Végignézem az ismerősöket és egy sincs, akihez szólni lenne kedvem.
Nincs kedvem édességet sem enni.
Fessek, rajzoljak elképzelés nélkül? Sportoljak normális levegővétel nélkül? Persze ez is csak kifogás.
Most lenne kedvem nyári estén tóparton ülni, pohár borral és Toscanello szivarkával.... de nincs nyár és köhögés fojtogat. Vagy lehetne Firenzében róni a kilométereket, menni egyedül céltalanul, vagy fogni egy motort és Toscana dombjain gurulni. Vagy kajakozni lenne kedvem... persze ha most ezeket megtehetném, biztos pont ezekhez nem lenne kedvem.
A francba, arra nem számítottam, hogy itt ülök majd üres aggyal.
De mit kezdjek azzal, akinek rengeteg észrevételt teszek, jót, rosszat, sok bókot és pár kritikát és annyit se mond rá, hogy bazdmeg... najó, így már nem is kell. Nem kellene rá gondolni, tudom.
Persze az első néhány nap nagyon nehéz megállni, de miért nem lehet valahogy átaludni? átugrani? kiradírozni?

Gyötrelmes szabadság – libertà dolorosa

Ez a pontos meghatározás... gondolatban írok...

Hajnal 3 óra, hülye álomból riadok… M.A. ott van abban a házban, ahová nem hinném, hogy többet be tehetné a lábát és én még el is tűröm, szexelni akar velem, amikor ellököm, csak azért mert épp erre jár, nem megyek bele – erre ébredek. Gyötör a bosszúság, hogy már megint itt vagy az álmomban, csak mert írtunk egy két soros mailt előző nap...  mi a fenét keresel még a tudatalattimban? miközben azért hagytál el másfél éve, hogy más nőket próbálgass… nem valami fair indok 12 év után… én nem tudok egy másik nő lenni. Próbálom elzavarni a gondolatot… közben a mellkasomban érzem a nyomást az előző esti de már 3 hete szűnni nem akaró köhögéstől… amit egy másik probléma, P. okozott.

Ezt a nyafogást! Elég! Basta! Finito!

Szemem becsukva hagyom, aludnom kell, kellene… ezen töprengek ötig. Eszembe jut, milyen figyelmetlen is voltam, M.A. hogy is jöhetne már vissza a lomjaiért szombaton? Hiszen az a Valentin napot követő szombat! Ez az amerikai faszság milyen fontos ünnep is lett hirtelen neki! amit mindig utáltunk, ugye, csak téged idézlek, csakúgy mint a szőke jogász picsákat. Most pedig ez lett a legfontosabb. De buta is vagyok, hogy M.A. eljönne az exhez csomagolni Valentin napot követően? Ha megírnám neki, erre jöttem rá, kapnám is a választ, hogy ne basztassuk egymást, mert ő sem teszi. 

Fél öt… mintha téglák nyomnák a torkom és tüdőm, újra fojtogat a köhögés.

És a másik, egy év után megbízni egy más valakiben, tán még bele is szeretni, ő volt P., hihetetlen új érzés… volt… 5:1 focimeccs eredménynek milyen szép is lenne, elképzelem. De ez az 5 hónap felicità : 1 hónap kínlódás eredménytáblája. Ez is gyötör persze. 

De mit rinyálsz? Aki úgy kezdi, hogy nem tudok biztosat nyújtani számodra, azon mit vagy meglepődve? De a francot is mindenkibe, aki fájdalmat okoz! De mit törődsz velük? Minek hiszed magad, pszichológusnak? Vagy hogy mindenki faszságát neked kell megoldanod? Miközben ő semmit sem tesz és még egoistának is tart téged!

Basta!

Még két óra alvást követően a munka jól hat, hideg sincs.