Hektikus

Csak a szokásos hektikus nap.
Mintha csak egy rémálom párolgott volna el, látszólagos boldogság, bejön, mindenki előtt szájon puszil, a kedvenc ételemet rejti a doboz a táskájában, amit gyermeki büszkeséggel bont fel ebédre, a kedvemért korábban ebédel, hogy lássa mennyire örülök. Mintha semmi sem történt volna. Szinte már nem is értem, mi ez az egész, de boldog vagyok. Színjáték? Talán... nem is tudom. De gyógyít. Aztán kiderül, ez inkább aggodalom, mert egy hete nem eszek... De a kis adag tészta felénél több nem megy... szorongatja a torkom valami egész mélyen rejlő fájdalom.
Munka van szerencsére. Összenézünk néha, "nem-tudom-mi-legyen-gondolatok" a szemedben, mint az enyémben.
Rohanok is tovább, ne is kelljen gondolkodni, végre ismét spanyolul lehet beszélni sőt kell is, szimpatikus madridi hölggyel társalgok lámpaláz nélkül, meg is dicsér, milyen jól beszélek. Várakozással teli izgalmat inkább amiatt érzek, mert végre eljutottam ide. Ahogy kijövök madarat lehet fogatni velem az elégedettségtől, jó pár hónap kihagyás után, ízlelgetem B2.1 szint a Cervantes-ben.
Hazaérek és folytatódik a spanyol hangulat és örülök nagyon, végre kiderült melyik a csütörtöki fotókiállításon szereplő fotóm. Begyűjtők pár gratulációt.
Esténként a megmaradt az ebédem felét dobom ki... egy falat nem megy le a torkomon, hányingerrel tűzdeld köhögés fojtogat. A mai ebédem is ott szomorkodik a hűtőben. Inkább nem eszek. -2kg a mérleg és nem versenyezni akarok se nem fogyni.
Tornázok egy fél órát, de nem vagyok valami nagy erőnlétben... mondjuk mitől is lennék?
Marad a magány és a fáradtság. A könnyem talán elfogyott... legalábbis mára.
Nehezen hiszem, hogy nem hiányzom.