Mintha jobban lennék

Talán már nincsenek azok a hányingerig fokozódó köhögések... nincsenek az őrületig fokozódó sírás rohamok. Az életben maradáshoz szükséges mennyiségnél többet eszek.
Hellyel közzel jól vagyok... kezdek magamra ismerni. Leszámítva, hogy nem boldogít a tánc, nem boldogít az étel, a főzés, nem boldogít az utazás, sem a titkos helyem a számomra legcsodálatosabb tájban. Nem boldogít egy csodáló tekintet a villamoson vagy egy társaságban. Nem boldogít, ha szembetalálkozok egy ismert személyiséggel az utcán és örül, hogy lát.
Hetek óta egyetlen dolog boldogít, ha spanyolul vagy olaszul beszélhetek... elrepülök egy pillanatra ebből az elcseszett valóságból, kizárul a külvilág, itt sem vagyok. Eszembe jut a Mercadona hagymás bagettjének illata, a sonkák, legyen az jamón vagy prosciutto crudo vagy a kecskesajt és a fokhagymás oliva bogyó... szinte éhes is lennék, de egy pillanat és elmúlik a varázslat... visszaesek ebbe a hideg sötét őszbe.
Azt hiszem, mi nem tudunk a nyer-nyer szituációba kerülni... sőt az utóbbi időben a veszít-veszít helyzet áll fenn.
Elveszítesz egy olyan nőt, aki tényleg kitartana melletted a bizonyos 3 évig vagy 30-ig, ki tudja. Én elveszítem, amiben hittem, amit imádtam, ezt a szerelmet, amit "csak" komolyan vettem, ennyi. De ez is baj volt.
Most azzal küzdesz, hogy elviselj... én meg szidom magam, hogy hagyhatom idáig fajulni a megalázkodást. Már régen azt kellett volna mondanom, hogy hagyjuk a fenébe. Ezt persze nehéz lenne, míg azt érzem.
Persze mindent elkövetsz azért, hogy már magam se tudjam, hogy mit érzek.
Amikor ötletelni próbálok, hogyan tudnám az életedet segíteni, haragra gerjedsz. Mindenre van magyarázat, miért nem... magamra ismerek, de ilyen esetben próbálok önkritikus lenni és belátni, hogy a nem az nem visz előre... változtatni persze semmin sem akarsz, meghallgatni egy megfontolt embert nem kell... hogyan tudott csenevész fizetésből egyedül fenntartani egyedül egy lakást, hitellel és persze saját magát is... ez nem elég hiteles, csak a saját tapasztalat... csak az, hogy hogyan szivatom meg magam. Hát az irány tökéletes.

Befejeztem

Élek és döntöttem.
Elfogyott, kész, vége, eljátszottad... nincs több melletted állok és segítek.
Azt a megaláztatást, amiben tegnap részesítettél! Elszórod a zsetont egy este, 8 kocsma, nem marad fizetésig, ebédelni sem tudsz. Én persze biztosítalak a támogatásomról, nehogy éhen maradj. Majd vérig sértődsz, ha a fél kajámat neked adom, mert akkor minek mentél boltba. parizert venni... hú mekkora kiadásba vertelek. Elnézést kértem.
Aztán ha csak szót, egy fél mondatot is merek szólni a kapcsolatunkról, éktelen harag gyűlik a szemedben, színpadiasan otthagysz, hogy ezt már nem bírod. Észrevetted mennyire megaláztál? Én pedig ismét elnézést kérek. Ekkora hülyét, mint én, de komolyan.
Vége.

Elképzelt búcsúlevél a kedveshez

Szerelmem,
azt mondtad, nincs ebben semmi... így meg is tehetem, ha ez semmi. Csak egy kis vágás és kész.
Nem lesz több kérdés, nem lesz több gondolat, nem idegesítelek többé. Nincs fojtogató törődés. Sem hűség, sem kitartás a rosszban... mivel jót már nem akarsz látni ebben az egészben. Sorold csak nyugodtan továbbra is a számodra meggyőző érveket: mit miért nem lehetett megoldani ebben a kapcsolatban. Eddig ezernyi dologban hasonlítottunk, mára semmiben, szerinted széttartó sínpár vagyunk. Sorold csak a kifogásokat szorgalmasan. Attól jobb lesz neked.
Mostmár nincs is visszaút. Ez a kapu bezárul. Végleg.
Íme ezt is elmondhatod magadról, megölte magát egy nő, aki nem bírta elviselni a fájdalmat, amit okoztál neki.
Úgyis mindig gyűlöltem, hogy bele akartál tenni a sablonjaidba. Ordított bennem a tiltakozás, nem azok a nők vagyok, sőt nem te vagyok... de te legszívesebben megszerkesztenéd a jövőnket vonalzóval és körzővel a tapasztalataid alapján. Majd a gépezetet szétszerelnéd és újra összeraknád, megtudd, hogyan működik. De ez nem fog menni, mert az alkatrészeink szétporladnak közben.
Látod, micsoda tapasztalattal bővül a palettád? Legyek én a napsárga, ok?
Sok puszi.
E.

PS. Kosztolányi passzol ide... de ő mindig a helyén van:

"A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
...
borból-vízből mértékkel tölteni,
...
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
...
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
...
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?"

Felrobbanok

Szerinted csak én kezdeményeztem a levelezéseket, miközben mindketten tudjuk, hogy kölcsönös volt és félig-meddig időtöltés. Sokszor csak pár szavas választ írtam és nem kérdeztem semmit, hogy ne legyen végeláthatatlan beszélgetés. Általában jókedélyű volt és értelmes dolgokról írtunk. Miért nem lehetett azt mondani, figyi, szerintem ez nem jó ötlet, hogy írunk? Miért kell földhöz vágni az éppen kezedben lévő bármit, hogy én mennyire idegesítő vagyok? Ha azt mondtad korábban, hogy nem zavar a csetelés és így is tudsz gondolkodni, honnan az fenéből kellett volna kitalálnom, hogy pont az ellenkezőjét gondolod? Szerinted ha mindenen stresszelek, akkor pont az hiányzik hogy idegesítselek? Ma délelőtt én is felhúztam magam de istenesen, azt hittem felrobbanok csendben. Ebben az egész helyzetben csak te lehettél ideges. Én pedig próbáltam bizonyítani, hogy minden körülmény között melletted állok. Ez most is így van. Ettől függetlenül nem fogok könyörögni. Nem fogok küzdeni. Nem alázkodom meg, épp eleget tettem. Nem fogok szívességet kérni. Sem az estéidet ellopni. Nem fogok írni, sem kérdezni. Ha ez volt a cél akkor tökéletesen sikerült. A fenti kérdésekre sem kell válaszolni, mert biztosan ideges lettél tőle.

Különbség

Annyira jól esett, hogy büszke vagy rám... jó tudni valami mást mint te és ez a különbség nem eltávolít... ettől érzi magát az ember különlegesnek...  és ez oda-vissza működik ám. Büszke vagyok és tisztellek a tudásodért, ahogy angolul beszélsz, ahogy énekelsz, dobolsz vagy fát faragsz vagy megszereled a bármit, hogy megoldod, hogy segítesz... sorolhatnám. Nem is lenne jó sokkal több mindenben hasonlítani, mert eltűnne a varázs. Bele se gondolok, mi lenne ha spanyolos lennél, együtt tanulnánk a névelőket? Kell ennyi különbség.

Hektikus

Csak a szokásos hektikus nap.
Mintha csak egy rémálom párolgott volna el, látszólagos boldogság, bejön, mindenki előtt szájon puszil, a kedvenc ételemet rejti a doboz a táskájában, amit gyermeki büszkeséggel bont fel ebédre, a kedvemért korábban ebédel, hogy lássa mennyire örülök. Mintha semmi sem történt volna. Szinte már nem is értem, mi ez az egész, de boldog vagyok. Színjáték? Talán... nem is tudom. De gyógyít. Aztán kiderül, ez inkább aggodalom, mert egy hete nem eszek... De a kis adag tészta felénél több nem megy... szorongatja a torkom valami egész mélyen rejlő fájdalom.
Munka van szerencsére. Összenézünk néha, "nem-tudom-mi-legyen-gondolatok" a szemedben, mint az enyémben.
Rohanok is tovább, ne is kelljen gondolkodni, végre ismét spanyolul lehet beszélni sőt kell is, szimpatikus madridi hölggyel társalgok lámpaláz nélkül, meg is dicsér, milyen jól beszélek. Várakozással teli izgalmat inkább amiatt érzek, mert végre eljutottam ide. Ahogy kijövök madarat lehet fogatni velem az elégedettségtől, jó pár hónap kihagyás után, ízlelgetem B2.1 szint a Cervantes-ben.
Hazaérek és folytatódik a spanyol hangulat és örülök nagyon, végre kiderült melyik a csütörtöki fotókiállításon szereplő fotóm. Begyűjtők pár gratulációt.
Esténként a megmaradt az ebédem felét dobom ki... egy falat nem megy le a torkomon, hányingerrel tűzdeld köhögés fojtogat. A mai ebédem is ott szomorkodik a hűtőben. Inkább nem eszek. -2kg a mérleg és nem versenyezni akarok se nem fogyni.
Tornázok egy fél órát, de nem vagyok valami nagy erőnlétben... mondjuk mitől is lennék?
Marad a magány és a fáradtság. A könnyem talán elfogyott... legalábbis mára.
Nehezen hiszem, hogy nem hiányzom.

Cirmos macska

Félek és gyenge vagyok.
Nincs erőm tartani magam méltósággal.
Megalázkodom, kicsontozva kizsigerelve puha takaróként borulnék mellkasodra bízva abban, hogy nem lököd le.
Ha lelöksz, nyomorult kutyaként ülnék az ágy sarkán álmodozva arról, hogy újra cirmos lehetek, aki erős és szabad.
Vagy szeretnék örökre aludni.

Ez kellett pont.

Nem sírok de nem is vagyok feldobva… nem szakítás de nem is vagyunk együtt… nem tudnék emberek közé menni de egyedül is rossz… nem tudok enni de éhes vagyok...

Végignézem az ismerősöket a fácsén és nincs egyetlen sem akit felhívnék szívesen… de a drága jó legvagányabb stílusú „öreg” rám ír, kommentelget és felhív… és feltölt az összes pozitív energiájával… valaki valahol látta ezt az egészet, mert tudta hogy per pillanat erre van szükségem. Mindent figyelt, minden érdekli, mesél, nevet és örül, hogy hallja a csengő-bongó hangomat - ahogy ő mondja kétszer is -, amit sokáig hallgatott régen, most pedig jól esik, hogy így nevezi. Nem csengett-bongott volna ma este az biztos, ha eszébe nem jutok. Köszönöm! Ez kellett pont.