Amikor így nézel...

...szeretném látni a gondolataidat,
Látom, hogy ezer gondolat cikázik a fejedben.

Nem ezer
Kevés - nem ez a megfelelő szó
Egyszerű - rájövök, ez sem az igazi jelző
Mély - igen, ez az

Lehetne ez ezer gondolat:
Hogy mennyire tetszik minden vonásod, a szemed szikrázása, a szád vonala, a vállad és minden
Gondolhatnék arra, hogy újra találkoztunk
Eszembe juthatna a szikra, az a bizonyos érintés még november végéről
Hogy újra megismertük egymást - egészen másképp
Mondhatnám magamban, hogy ez az egész mennyire szép és néha hihetetlen, vagy álmodom?
Gondolhatnék arra, amit első pillanattól fogva érzek: a végtelen harmónia, egyensúly, kiegészülés
Eszembe juthatna az a biztonságérzet, amit nyújt az ölelésed
Vagy hogy melletted kibontakozom

Csak nézlek, mosolygok és valójában ez az egész egy szóként tükröződik a szememben:
Hogy mennyire szeretlek!

Jel és megérzés...

jobban oda kell figyelni rájuk.
A jelek mindig előrevetítették a jövőt, a megérzések pedig rendszerint bejöttek. Teljesen nyugodtan rábízhattam volna magam ezekre.

A. esetében kezdettől fogva tartottam attól, mint mindkettőnknek első kapcsolat, bele volt kódolva, hogy mást akarunk idővel. Láttam álmomban azt a nőt is, akibe beleszeretett 12 év x hónap elteltével. Én pedig egy városba szerettem bele, ami később sokmindent megmagyarázott. Ebből a kapcsolatból megtanultam kevésbé alárendelni magam. Ő sokat adott számomra, de annál kevesebbet ér most, mint személyiség.
P.-ről már messziről lerítt, nem passzolunk össze, sem korban, sem stílusban. Sok pozitívuma ellenére, a depressziójával nem tudtam mit kezdeni. És az elején közölte, hogy már nem tud "úgy" szerelmes lenni.
Cs. volt az egyetlen, akinél kezdettől fogva voltak kétségeim, hogy ez egyáltalán nem is fog működni. Mégis amikor ezt ő mondta ki, elviselhetetlen fájdalmat éreztem. Pedig itt aztán volt mindenféle negatív, ami részemről korábban sosem: önbizalomhiány, féltékenység, hiszti... részéről: depresszió, bizonytalanság érzet, könnyelműség, időnként egoizmus. Utána más nőkkel mindent megcsinált, amit én szerettem volna, de velem nem volt kedve vagy hajlandósága hozzá. Viszont alsóhangon kétszer megakadályoztam az öngyilkosságát és talpra állítottam. Élete végéig hálás ezért - ezt ő mondta.

Mindent észre lehetett volna venni. A negatív előjelű megérzések természetesen nem jönnek azonnal... de a jelek ott vannak, csak észre kell venni.

Zsákutcám vagy...

kimerültségem ismét elég komoly szintű. Talán nem annyira mint hétfőn. Síráshatáron vagyok, de nem a fizikai fáradtságtól, sem az idegességtől, hanem a gondolati síkon történő túltöltődéstől.
Félre ne értsd, rengeteget kapok ettől az egésztől, hihetetlen sokat tanulok ebből. Lélektani vizsgálódás, önismeret és emberismeret főleg amikor igazolást nyer néhány meglátásom és megérzésem, még szinte örülök is. Nem elégtétel, viszont fejlődés.
"Mindenki hazudott mindenkinek" - mondod. "Kivéve én neked." - ezt elismered, persze evidens is, mert nem rólam beszéltél előtte, hanem a ti szerelmi háromszögetekről. Ettől függetlenül örülök és igaz, hogy én nem hazudtam neked, sőt te se nekem. Jó érzés, hogy talán mi ketten vagyunk a legtisztább és egyenesebb szereplők ebben a elcseszett szappanoperában.
A te érzelmi válságodat meghallgatom, de nem visel meg. Viszont előállított egy olyan furcsa szituációt, amit már nehezebb kezelni. Irtózunk az egyedülléttől, ezért sok időt töltünk együtt. Neked jó, hogy meghallgat egy olyas valaki, aki ismeri a szereplőket és a véleménye is talán segíthet. Nekem jó, mert fejlődök ettől. Alapvetően jól érzem magam veled és úgy tűnik ez kölcsönös. De ez nem jelenti azt, hogy szerelmes lennék beléd. Vagyis éreztem már úgy egy-egy nagyon gyenge kimerült pillanatban, hogy szeretlek. Azonnal győz az ész és a saját korábbi meggyőződésem, hogy ez nem működik. Te sem vagy szerelmes belém. De akkor mi ez az egészen kellemes érzés, ha veled vagyok? A tét nélküli együttlét, neked pedig a támasz? Az egyetlen, ami stresszelhetne az egészben, hogy telik az idő és az életem... és toporgok. Olyan zsákutca vagy nekem, amiből jelenleg nem szeretnék kijönni. Nem reménykedek és nem álmodozok. De ez most egészen más, mint amikor hivatalosan voltunk együtt, valami sokkal jobb... ami eltűnne, ha újra összejönnénk.

Pokoljárás visszafelé...

Hétfő:

● Magamtól, tőled vagy a másnaposságtól van hányingerem? Nem tudom eldönteni.

Álmosság, kimerültség

Szédülés

Éhség

● „Tévedés” - mondogatod még reggel is. Szorítod a kezem. Érzem, hogy ez az egyetlen kéz, amibe kapaszkodni tudsz.

● Ébredés az őrület után. Kiszáradás és fejfájás

● Felidézem… ha ezt az egészet filmben látom, nem hiszem el, ilyen baromság nem létezik.

Vasárnap:

● Felébredek folyton. Te nyugodtan alszol - nem vagy egyedül.

● Lefekszem, eldőlsz te is. De azonnal új erőre kapsz, odafordulsz hozzám. „Nem hiányzik neked valami?” - kérdezed - És már meg is csókolsz. Nyíltan megmondok mindent, ami épp a fejemben jár: „Ha most B. is itt lenne, kit választanál?” – „Téged!” - hangzik a válasz. „Jobb híján.” - állapítom meg. És megcsókollak. Szeretkezünk, mint régen. „Hiányoztál.” - mondom. „De a történtek után mégse mondhattam, hogy szexeljünk.” – És nem csak a ma estére értem.

● Totál kész vagy. Én is. Menjünk aludni.

● Csúnyán pofára estél, mert B. szerint ez csak tévedés volt... annyira tudtam, hogy valami nincs rendben ezzel a csajjal, mondtam neked, de te szerelmes voltál és talán nem hitted el, hogy nem csak a féltékenység beszélhet belőlem.

● „Akkor mi volt ez?” kérdezted tőle - „Tévedés” - Kapod az arcul ütést. Én is magamhoz térek. Basszus micsoda viselkedés ez B részéről! És neked mekkora csalódás. 

● Érezve a veszítenivalódat, le is teszed gyorsan a telefont, kijössz. Kikötöd a cipőmet, leveszed a lábamról. Látod, milyen állapotban vagyok. Elfektetsz az ágyon, bevered a fejem... röhögnöm kellene, de most nem megy. Valamit mondasz, hogy vége van vagy ilyesmi... nem vagyok magamnál ettől az őrülettől.

● Befejezem a sírást. Bejövök, nem vagy a szobában. Ülsz a budin és vele beszélsz. Nem tudom, mit keresek itt. Minden idegszálam tiltakozik az ittlét ellen. Vasárnap éjfél van, de veszem a cipőmet, fogom kabátomat. Észreveszed az ajtó mögött, kiszólsz a telefonból hogy „E. maradj.”
Muse: Hysteria

●  „E. kérlek ne menj oda ki.” – mondod, de én már ki is mentem szétfagyni az erkélyen. Mi a fenét keresek itt?  - kérdezgetem magamtól. Zokogva sírok a jéghidegben

● Telefonon beszélsz B-vel. Felhúzom magam. Nem azért jöttem ide, hogy vele beszélgess! Hanem hogy meghallgassalak. „Én vagyok itt veled, nem B.” Higgadtságomat elveszítem egy pillanat alatt.

● 1 sör a sorrend visszafelé tudom, hogy nem lesz jó vége

● 1 szivarka

● Érzem, hogy pesszimistára fogom inni magam, ki is mondom. Elveszed a poharam és kiiszod. Olyan vagyok, mint Onorevole Spagnolo a Viva l’Italia filmben. Ez idáig kevésbé bunkó.

● Őszinteségemmel tükröt akarok állítani és nem földbe döngölni téged. Leírtam előző nap és megmondtam ma is, amit gondolok. Talán tanulsz belőle. Ha pedig nem hallgatod meg a véleményem, egyedül maradsz. Nem élek vissza a helyzettel… de úgy érzem olyanok vagyunk mint az Életrevalók filmben, de csak az olasz címe jut eszembe, ami amúgy is jobban illik ide: Quasi amici. Nem pátyolgatlak, nem szánakozásra van szükséged. Itt vagyok, megölellek, de verbálisan nem sajnálkozni jöttem.

● 1 üveg bor, tudom hogy sok lesz.
● Nem vagyok teljesen önzetlen. Jól esik segíteni rajtad. És én is utálok egyedül lenni. A nyílt és viszonylag érzelem mentes beszéd pedig ellazít. Ezen kívül bizonyítani szeretném, hogy nem minden a 99,9%... mert hiába a sok közös vonás, ha emberileg nem ér föl hozzám... és ezzel milyen értéket veszítettél. Próbálom önbizalom növeléssé tenni a káoszt és a fájdalmat.

● Nem lehet 99,9%-ban hasonlítani és bátorítani valakit, majd azt mondani neki, hogy van valami, ami miatt ez nem működik. Hülyítés magas iskolája. Még egy régi jó barátja is alaposan lebassza B-t. Nem érzek elégtételt, nem fölényeskedek, de megérdemeltnek tartom. Ilyet nem lehet csinálni. Elmesélem a magamét: előtted 1 évig szerelmes volt belém egy srác. Egyszer sem találkoztunk randi céllal, mert nem tehetek ilyet. Tettem valóban, 15-16 évesen… ez B. szintje, de ezen kell felül emelkedni.

● Beszélgetünk egész este. Szinte nyersen kimondom, amit gondolok. Mit veszíthetnék. Neked egy éles kép lesz magadról. Zenét is hallgatunk, még éneklünk is.

● Aktívan gyakorlom a megdobnak kővel dobd vissza kenyérrel helyzetet. Nem azt akarom visszaadni, amit te okoztál nekem. Ekkor még nem tudtam, hogy meg fogod kapni ugyanazt a pofont a sorstól. És én leszek a valóban egyetlen, aki itt van neked.

● Átmegyek hozzád és főzök egy tésztát az otthon készített a paprikás tejfölös pörkölthöz.

● Napközben itthon még minden oké. Írogatunk. Normális hangnemben. Kialakulóban egy létező legabszurdabb barátság.

● A bocsánatkérés után dől belőled a szó. Én meg nem akartam volna meghallgatni. Erre a válaszom: „kurva nagy szar amiben vagy... Egyedül meg a legrosszabb”

● Magam is meglepődök, de hallgatlak tovább és nem küldelek a fenébe. Pedig már nem vagy öngyilkos hangulatban.

● „Sikerült megelőznöd azt, hogy a tegnapiak fényében megírjam ma reggel, hogy hallani sem akarok rólad többet… Belémrúgsz este aztán reggel meg lelkizés hogy egyedül vagy...”

● De késő, elnézést kértél. Többször is.

● Úgy ébredek, mintha rémálmom lett volna. Meg akarom írni neked, hogy hallani sem akarok rólad többet.

Hajnal 4 óra, nem tudok aludni. „Miért kellett ezt tenni?” – kérdezem.

Szombat:

● Úgy érzem, elmegy az eszem. Őrülten, hangosan zokogok. Nem tudom elhinni. Káromkodok. Nem tudok épelméjűen gondokodni. Nem akarok hallani többet sem rólad, sem a barátaidról. Töröllek a többiekkel együtt.

● Veszek pár nagy levegőt és rengeteg módosítás után ki tudom sajtolni magamból ezt: „olyan fájdalmat okoztál, ami következtében legalábbis ma este biztosan nem tudok megfelelő módon írni tovább… azzal kezdtem ma, hogy majd másról beszélgethetünk egyszer, mert nem akarlak egyedül hagyni.”

● Gyereket akarsz B-től. Ez kiüt... vagy inkább szíven. Forgatod benne a kést. Felordítok. Fizikai fájdalmat érzek. Eltűnik a kontroll. „Bazdmeg!” – válaszolom rá. Innentől kezdve írok - kitörlöm, írok - kitörlöm.

● Olyan közel vagy ahhoz, hogy véget vess az életednek, hogy mégis meghallgatlak. Ki vagy bukva, kuszán írsz mindenről, amit nem akarok hallani.

● Hazajövök, de közben elhatározom és meg is kérlek, ne keress vasárnap, mert mégsem vagyok annyira erős, mint hittem.

● Kellemes szombat este, el classico-t nézek a kis kocsmában. Nyomogatom az új telefonom. Vidám 4:0 a Barçának.

Ki sír?

Sírásközeli állapotban nem lehet motiválni egy síró férfit.
Mi a franc van? Szerepet cseréltünk de tényleg? Próbálok erős lenni, de leszívtad az energiámat, mióta meghallgattalak.
Próbálok segíteni, mert jó fej akarok lenni, a síró, kimerült, valamilyen módon minimálisan még szeretett ex - aki nyomul a nem is régen még legjobb barátja volt nőjére, aki pár hete rúgta ki a régi batárod.
Melletted állnék, mint egyetlen kissé abszurd barát - ugyanakkor a kurva életbe elküldenélek legszívesebben. Ez a kettős küzdelem merít le a síráshatárig napok óta. Kell ez nekem?
De te csak B után futsz, mint egy rohadt kiskutya. Megdugni állítólag még nem sikerült... habár neked úgysem ez a lényeg. Az egyetlen dolog amiben nem egy faék egyszerűségű férfi vagy.
Eszembe jut... mennyire egoistává tudsz válni... az sem érdekel, ha kivételesen a nő szeretne több szexet. Akkor is az történik, amit te akarsz. Hetek óta rám se néztél, nyilván mióta azt fontolgattad, hogy valamilyen módon ki kellene dobnod... oké persze a derekad is fájt... nekem már eléggé hiányzott, most mi a fene legyen, elégítsem ki magam melletted fekve... valahogy szóbahozom, de tudom, hogy a gerincsérvednek nem tenne jót... elkezded, kelletlenül megcsókolsz... még mindig mentegetőzők, ha nem szeretnéd stb... erre nyersen megrángatod a vállam, nem szenvedélyesen, hanem durván. Megfeszülök. Bevillan az előző éjjel rémálma, amint két srác megtámad az utcán.
Hülye barom voltam, már réges régen véget kellett volna vetni ennek az egésznek, hogy idáig még véletlenül se jussunk el.
Abban a kurva nagy hülyeségben éltem, hogy egy rossz kapcsolat is jobb mint a semmi.

Vannak dolgok amik egy kicsit hiányoznak.

Megírom. Röviden. Nem válaszolsz. Nem tudsz, mit kezdeni ezzel.
A fenébe is, mi ez a gyengeség?
Egyszer már meggyőztem magam, hogy ez nem megy.
Ezért most nem értem.

Tudom, hogy nem darabra megy, de még egy barátot kihúzhatok a sorból. Fáj a lelkemnek ez a tegnapi elvesztés is - ami valójában sok hónapja megtörtént, de csak tegnap öltött szavakat. Soha nem fogod elismerni a mondanivalómban rejlő igazságtartalmat. És még mennyi mindent nem vetettem a szemedre, mert nem akartam véget nem érő vagdalkozásba átmenni. Részedről minden oké, mondtad tegnap... nos részemről nem... de fogadni mernék, hogy az utolsó válaszomat nem olvastad el. Csak a végén a jó éjtet. És megint nem fogod érteni, ha nem kereslek többet. De persze a kölcsönösség fontos. Én voltam tévedésben és hittem komolyabbnak a barátságunkat, mint ami valójában számodra volt. Elsirattam. Most veszek egy levegőt. És megyek tovább - legalábbis remélem.
-1 barát és egyébként -1 ábránd a hétfői csodáló tekintet egy napon kihúzva gondolataim füzetéből.
Bőven számolva is csak 3 barát maradt, közülük is csak egy, aki igazán ismer.

Ma pedig néztél, fújtattál - a mi a helyzet? szempillantásom nem arra akart ösztönözni, hogy ezerrel nyomd az ideges szöveget...  Aztán csak néztelek, reakció és kérdés nélkül a szememben, miközben elmerengtem, hogy van ami egy kicsit hiányzik belőled. Próbálom azzal magyarázni, hogy csak a céltalan magány okozta.

Fél - a másik fél...

Szeptember közepén szivarra gyújtottam...
Felét elszívtam, felét elraktam...
azon az éjjelen félbeszakadtunk...
...a fél szivarra ma gyújtottam...
két mécses mellette - az egyik elalszik, a másik bátran világít -
melyik vagy te s melyik én, ki tudja?
Fél szivar elfogyott. Ennek itt vége van.
...
Lámpást gyújtok, fázni kezdek s elillanok.