Írok neki, de minek...

...Hogy fájjon? Hülye mazochista! ...persze bizonyságot szerezzek, hogy jól döntöttem és nem én voltam az, aki akkora csalódást keltett, hogy benne összetört minden. De őszintén, hiányzik neked valami? Igen, az arcod. - mondja - De ez nem elég - hát köszi! Erre magamtól is rájöttem. Tegnap (is) nézte a fotóimat - ja végülis, ha csak az arcom hiányzik, arra ott van a fotó, valóban, ahhoz én nem kellek. A francnak is írok neki? Fáj. Mennyi tervem volt, sorolom. De minek? Úgysem tesz semmit! Épp csak annyira sajnálja a történteket, mintha kívülről nézné, mintha nem is ő irányította volna, hanem valaki felülről és ő szegény, pusztán szenvedő alanya az eseményeknek... de mit mond, ha a mamma megkérdezi, mi van velem? Mi mást: Elhagyott. Ő pedig gondolhatja: Ó micsoda kis szerencsétlenek ezek a mai nők, nem bírnak ki semmit! De leszarom, nem az ő véleménye számít... csak bosszantó érzés, hogy gőze sincs min mentem át, mire ezt eldöntöttem. És most mégis írok neki, miért is? Persze, mert hiányzik. Miért hiányzik? Hagyjuk már a picsába! Lejárt lemez. A depressziót nem tudom elűzni, az agyturkásza meg nem akarja, mert jobb egy fix bevétel, mint egy gyógyult ember, bassza meg az is, hogy nem tud egy jó célt kitűzni elé. Nem igaz, hogy nem lehetne motiválni, csak nem xanax-szal basszus! Milyen érdekes, gyógyszert váltott - ki javasolta? én - persze nem ismerjük el, ugye? Nyilván. Nem baj, vegye úgy, hogy ő döntött el végre valamit. Csakhát cseszhetem az egészet. Nem tudom elképzelni, hogy valaha lenne annyi ereje, hogy küzdjön valakiért... vagy ha igen, az nem én leszek. Én pedig miért küzdök olyas valakiért, aki szinte reménytelen - aki pedig mindenestől elfogad és imádna, az aligha köt le. Fasza. Marad a hiányérzet. Egy boldog szomorú dal. És egy menekülés utazás.

Scrivo qui...

...per non scriverti... quanti progetti che avevo... volevo far vederti una bella festa nazionale qui... volevo festeggiare insieme i nostri compleanni a Eger oppure nella cantina a Baj - questo viaggio del compleanno voleva essere una sorpresa... un giorno volevo far vederti Praga per la città e per la birra buonissima... volevo andare con te a Roma e nella tua Sardegna.... volevo tornare con te al lago... questi erano i miei sogni con te... cosa è cambiato? io direi, che niente e tutto… non volevi gli impegni… non volevi le difficoltà, che risulto io, le situazioni complicati… e non credi in te, questo è il problema… non credi, che puoi essere bravo e mi dici che sono troppo brava per te… ti ho lasciato e non vuoi accorgerti, cosa hai perso… se ti scrivo, non ti sorprende... se appena soffro, vuoi avere tu tutte le lacrime mie e dici: tu non devi soffrire - vuoi prendere anche il mio dolore, però tu non vuoi togliere il dolore… piano piano già lo so perché sei da solo…

Te quiero Barcelona...

te quiero! voy a ir a Barcelona! Qué maravilla! Para olvidar, para olvidarte - como en la canción... en mi miente veo los edificios de Gaudí, imagino que hablo en español, el perfume del mar, el ambiente del fútbol... es increíble y no me interesan los recuerdos, solamente el pasatiempo en una ciudad, que me encanta... y nada más.

Yesss, what a week is this! I was unable to write, I worked than a crazy but I like it! It's ideal for don't think a lot, what is more: nothing... to forget the problems... and it's incredible: I took a little exam in English! Between two calls in Italian I spoke for 15 minutes in English, that is my personal record! Change my mine is difficult, but I'm motivated and maybe the next time I will write in English for N. in Ireland, what would be happen, perhaps I will make he laugh or finally we can change the language to Italian...

Nem vagyok mérges már... sem kétségbe esett vagy annyira szomorú... üres, szinte érzelmek nélküli... de apránként érzem a tavasz illatát és a madarak is azt beszélik az udvaron, hogy valami kezdődik...

Vasárnap este...

hogy miket hoz az élet? ...egész meglepődöm saját magamon is időnként... amire úgy számítok, nagy szar lesz, egész elviselhető... több mint egy év szünet után újra találkozni és M.A. elvitte a holmijait, úgy hogy ki se akadtam semmin, beszélgettünk... nagyjából nyugodtan elmondtam mindent, amit akartam... és a sok hónapja gyülemlő kérdéseimre is választ kaptam. Szeretné tudni a későbbiekben, hogy mi van velem... na ezt nem fogja tudni, de ezt még nem tudja... és a legviccesebb, most jött rá arra, amire én másfél éve, hogy valójában nem is mérleg, hanem skorpió!  jé, tényleg? ...míg normális volt a kapcsolat, azzal nyugtattam magam, nem lehet skorpió... de aki utóbb ilyen fájdalmat tud okozni, annak akit szeretett 12 évig... ilyen lelki pusztítást és nem érdekli, hogy ez a valaki tönkremegy bele... nos az nem lehet más, mint skorpió... jót nevetgéltem ezen, hogy most jött rá, de tényleg és rögtön rávágtam, hogy én már rég tudom. Ő pedig, aki nem hitt a csillagjegyek jelentőségében, ezzel jön? valóban vicces.

A torinói derby elkezdődött... ahogy sejteni lehetett, írtam P.-nek, persze... de már nem kavar fel, hogy írásba elegyedek vele... szinte érzelmek nélkül tudok írni... aktívan írtom magamból az iránta érzett szerelmet és egész jól megy. Habár lehet, hogy csak a 2 km úszás ad kiegyensúlyozottságot és holnap megint a béka segge alatt leszek kettővel... de ma még ma van. Ki a fene gondolta volna, hogy egy ilyen nap után még jól is érezhetem magam?

Hazatérve...

nehéz a szívem... ha megnyerném a lottót sem tudnék vásárolni boldogságot, azt az igazit, belülről jövőt... mert belülről valami mély szomorúság jön nagyjából másfél hónapja... hozzátéve egy szakítást, biztos ami biztos, nehogy rá tudjak nézni bárkire komolyan ismét... most nagyon, nagyon nehéz találkozni olyas valakikkel, aki nem annyira közeli barát. Az igazi barátok előtt nem kell megjátszanom magam, az lehetek, aki vagyok, ezért igazi... de ismerőssel találkozni, még akkor is, ha firenzei... nagyon nehéz... még ha pillanatokra feledteti is a gondokat a rég nem hallott firenzei dialektus, ha enyhe is, korlátozódik a H betűkre... de szinte képtelen erőfeszítésbe telik végigmosolyogni egy estét... viszont első lépésnek egész jó és mostmár hazaérve nem jön rám bőgés roham... csak ez az üres szomorúság. Néha úgy érzem, ki fognak veszni az érzelmeim.

Mindeközben a La nazione lehozza, hogy leállt a whatsapp... azta, micsoda hír! ...ó te jó ég, most mi lesz? Nem fogjuk tudni elküldeni a ma esti vacsora fotóját annak, akivel minden nap találkozunk? Micsoda tragédia! Inkább vacsorázok.

Semplicemente...

Ma che stupida che sono! Un'idiota! Ma perché cazzo ho scritto a lui? Non lo merita! Solo per sapere, che ogni tanto mi pensa? Chi se ne frega? Ma chi se ne frega? Certo che mi pensa se appena mangia i biscotti che ho preparato io oppure guarda le nostre foto… Certo... neanche lui non ha potuto chiudere subito questi sei mesi... certo che gli vengono in mente tante cose… ma cosa cambia? Nulla! Niente! Si sdraia e guarda la tv senza pensieri, senza emozioni… Non vuole cambiare e io non posso cambiarlo. Neanche in senso positivo! Perché lui fa il martire, che soffre dalla vita di merda, come diceva sempre… e mi dice: non è così facile, come penso io! 

Ma vaffanculo, non dirmi che la vita è difficile, mentre vivo io in un paese arretrato riguardo il tuo! …e oltre decidere sarebbe stato molto più difficile a me: lasciare qui la famiglia e tutti, anche il lavoro e ricominciare tutto in un paese, dove dicono, che sono uno degli est europei indesiderabili! azz! Ma io pensavo che sono forte e ce la faccio, avevo progetti con te… e tu mi hai detto semplicemente: „non ti amo, non mi manca nessuno”. Non è vero, ma è stato molto più facile dire questo, non volevi rinforzarti e decidere. Perché ci penso? Non lo so. Non so aprire un cuore chiuso e non lo voglio, non ha senso! Finita!

Tehetetlen lábakon alig vánszorog az idő...

Elképzelhetetlen... volt egy héttel ezelőtt ez az egész...
egy valakit leszámítva senkit sem akarok látni... nem tudom rávenni magam egyetlen találkozásra sem. Képtelen vagyok társalogni, a franc akar magyarázkodni! ...nagy nehezemre egy-két mailt meg is írok, de nehogy többet kelljen mondani! A mailt abbahagyom, ahol kedvem van.
Megőrülök, előbb utóbb. Csak ülök a billentyűk felett és járnak a gondolataim... álmomban kísért az az egy, akit többé ott mélyen az agyamban nem akarok látni, NEM akarom látni... de hiába döntöm el, ott van... múljon már el de azonnal ez a hétvége, vigye innen a szarjait, meg a találkozás gondolatát is! És akkor eggyel kevesebb! ...persze ott lesz még a torinói derby.... nem szabad írnom neki! Hallod te köhögős? Nem írhatsz neki vasárnap! Hallod? Érted? Capisci?
....csak úszni kellene, vízen heverni, mint ott a tavon, hátradőlni a puha vizen, nézni a távolban a kék festéken úszó felhőket, úgy fekszenek odafent mintha tükörképeim lennének. Ott lebegni és nem gondolni semmire, csak nézni a felettem elterülő óriás távlatot... vajon milyen magasságban úszkálnak azok a kisebb nagyobb vattacukor pamacsok?
Ennyi, semmi más gondolat! De ennek is lőttek, most vasárnap beszélgetni kellene a medence parton.... de a fenébe is, oda azért mennék, hogy ne lássak és ne vegyek észre senkit és semmi más ne érezzek csak a víz érintését és erejét, a fáradtságot és a szauna forróságát. Nem akarok beszélni, nem akarok megfelelni... ne várjatok már el semmit tőlem. Most nem. Majd. Valamikor. Nesztek, addig rajzolok, abban vannak válaszok a meg nem hallgatott kérdésekre. És hagyjatok. Vagyis ne, ne hagyjatok békén... tudom, kell a túléléshez, hogy érdeklődjetek... igen, az nagyon fontos. Persze egoista vagyok, megint. De most egyvalaki megy csak át a szűrőn.
Türelem... leszek még normális.