Felrobbanok

Szerinted csak én kezdeményeztem a levelezéseket, miközben mindketten tudjuk, hogy kölcsönös volt és félig-meddig időtöltés. Sokszor csak pár szavas választ írtam és nem kérdeztem semmit, hogy ne legyen végeláthatatlan beszélgetés. Általában jókedélyű volt és értelmes dolgokról írtunk. Miért nem lehetett azt mondani, figyi, szerintem ez nem jó ötlet, hogy írunk? Miért kell földhöz vágni az éppen kezedben lévő bármit, hogy én mennyire idegesítő vagyok? Ha azt mondtad korábban, hogy nem zavar a csetelés és így is tudsz gondolkodni, honnan az fenéből kellett volna kitalálnom, hogy pont az ellenkezőjét gondolod? Szerinted ha mindenen stresszelek, akkor pont az hiányzik hogy idegesítselek? Ma délelőtt én is felhúztam magam de istenesen, azt hittem felrobbanok csendben. Ebben az egész helyzetben csak te lehettél ideges. Én pedig próbáltam bizonyítani, hogy minden körülmény között melletted állok. Ez most is így van. Ettől függetlenül nem fogok könyörögni. Nem fogok küzdeni. Nem alázkodom meg, épp eleget tettem. Nem fogok szívességet kérni. Sem az estéidet ellopni. Nem fogok írni, sem kérdezni. Ha ez volt a cél akkor tökéletesen sikerült. A fenti kérdésekre sem kell válaszolni, mert biztosan ideges lettél tőle.

Különbség

Annyira jól esett, hogy büszke vagy rám... jó tudni valami mást mint te és ez a különbség nem eltávolít... ettől érzi magát az ember különlegesnek...  és ez oda-vissza működik ám. Büszke vagyok és tisztellek a tudásodért, ahogy angolul beszélsz, ahogy énekelsz, dobolsz vagy fát faragsz vagy megszereled a bármit, hogy megoldod, hogy segítesz... sorolhatnám. Nem is lenne jó sokkal több mindenben hasonlítani, mert eltűnne a varázs. Bele se gondolok, mi lenne ha spanyolos lennél, együtt tanulnánk a névelőket? Kell ennyi különbség.

Hektikus

Csak a szokásos hektikus nap.
Mintha csak egy rémálom párolgott volna el, látszólagos boldogság, bejön, mindenki előtt szájon puszil, a kedvenc ételemet rejti a doboz a táskájában, amit gyermeki büszkeséggel bont fel ebédre, a kedvemért korábban ebédel, hogy lássa mennyire örülök. Mintha semmi sem történt volna. Szinte már nem is értem, mi ez az egész, de boldog vagyok. Színjáték? Talán... nem is tudom. De gyógyít. Aztán kiderül, ez inkább aggodalom, mert egy hete nem eszek... De a kis adag tészta felénél több nem megy... szorongatja a torkom valami egész mélyen rejlő fájdalom.
Munka van szerencsére. Összenézünk néha, "nem-tudom-mi-legyen-gondolatok" a szemedben, mint az enyémben.
Rohanok is tovább, ne is kelljen gondolkodni, végre ismét spanyolul lehet beszélni sőt kell is, szimpatikus madridi hölggyel társalgok lámpaláz nélkül, meg is dicsér, milyen jól beszélek. Várakozással teli izgalmat inkább amiatt érzek, mert végre eljutottam ide. Ahogy kijövök madarat lehet fogatni velem az elégedettségtől, jó pár hónap kihagyás után, ízlelgetem B2.1 szint a Cervantes-ben.
Hazaérek és folytatódik a spanyol hangulat és örülök nagyon, végre kiderült melyik a csütörtöki fotókiállításon szereplő fotóm. Begyűjtők pár gratulációt.
Esténként a megmaradt az ebédem felét dobom ki... egy falat nem megy le a torkomon, hányingerrel tűzdeld köhögés fojtogat. A mai ebédem is ott szomorkodik a hűtőben. Inkább nem eszek. -2kg a mérleg és nem versenyezni akarok se nem fogyni.
Tornázok egy fél órát, de nem vagyok valami nagy erőnlétben... mondjuk mitől is lennék?
Marad a magány és a fáradtság. A könnyem talán elfogyott... legalábbis mára.
Nehezen hiszem, hogy nem hiányzom.

Cirmos macska

Félek és gyenge vagyok.
Nincs erőm tartani magam méltósággal.
Megalázkodom, kicsontozva kizsigerelve puha takaróként borulnék mellkasodra bízva abban, hogy nem lököd le.
Ha lelöksz, nyomorult kutyaként ülnék az ágy sarkán álmodozva arról, hogy újra cirmos lehetek, aki erős és szabad.
Vagy szeretnék örökre aludni.

Ez kellett pont.

Nem sírok de nem is vagyok feldobva… nem szakítás de nem is vagyunk együtt… nem tudnék emberek közé menni de egyedül is rossz… nem tudok enni de éhes vagyok...

Végignézem az ismerősöket a fácsén és nincs egyetlen sem akit felhívnék szívesen… de a drága jó legvagányabb stílusú „öreg” rám ír, kommentelget és felhív… és feltölt az összes pozitív energiájával… valaki valahol látta ezt az egészet, mert tudta hogy per pillanat erre van szükségem. Mindent figyelt, minden érdekli, mesél, nevet és örül, hogy hallja a csengő-bongó hangomat - ahogy ő mondja kétszer is -, amit sokáig hallgatott régen, most pedig jól esik, hogy így nevezi. Nem csengett-bongott volna ma este az biztos, ha eszébe nem jutok. Köszönöm! Ez kellett pont.

Separarse o reunirse...

Ya lo sabía, en España hay gente separatista como los vascos, los catalanes… con un amigo andaluz hablo sobre este tema, él es de la parte de España unida… y sabe ya mucho de Hungría y me pregunta:

- Alli no hay gente separatista ni nada de eso no?

- Noo

- Que alegria

- Hungría es ya seprarada

- Jajaj

No es ridículo pero me gusta hablar sobre la historia con un poco de ironía… si no hable así tendríamos que llorar siempre en esto…

Ellos quieren separarse... y nos queremos reunirse...

Jó éjt...

Mosolyodban tükröződik a szívedről leesett kőszikla moraja amint végiggurul a folyosón…

Haraggal sírás határon vágom be az ajtót bosszút állva rajta… szegény ajtó - gondolkodom… ilyenkor mindig megszívja…

Csalódottságom azért rendesen magam alá nyom… három nyelven cizellált düh szavait ízlelgetem… joder… vaffanculo… és a többiek... mind elcsépelt, de végülis a célnak megfelel… de leginkább a basta! ezt mondogatom magamnak.

A vacsora a hűtőben marad, mert evés helyett a lelkemet kell leápolgatni… viccet csinálunk az egész világból, miközben magunkon is röhögni próbálunk… nevetek, de nincs jókedvem…

Csak két nap és kimenekülök ebből is… próbálom oda terelgetni a gondolatokat... jól el van cseszve a ráhangolódás… eszembe sem akar jutni mindaz, ami ott vár...

Basta mondom magam újra.

Buona notte... túl sok jó nincs benne...