Elvesztés...

...amikor adott valami, nem féltem, nem tartok tőle, hogy elveszítem. Nem értékelem eléggé és nem éreztetem vele, hogy mennyire fontos. Van és kész.
Abban a pillanatban, mikor elveszítem, válik igazán fontossá, de akkor már cseszhetem. A legkisebb annak a valószínűsége, hogy visszajönne és azt mondaná, buta voltál, de nem haragszom és itt vagyok neked. Vagy csak ott ülne az ágy szélén, vonásaimmal az arcán mosolyogva és hallgatná a fecsegésem. Történetesen ilyen még nem fordult elő. Ha valamit elveszítek, elvesztem végleg. Nincs bocsánat, nincs megbánás elfogadása. Ez van.
Miért lesz értékesebb, mikor már nem az enyém? Nem lehet az enyém. Hirtelen átvált vágyakozássá olyasmi iránt, amit nem lehet elérni.
Miért akkor szeretem csak igazán, ha már elvesztetettem?
Tanulni belőle? Azt persze kellene. Tudom.

...i bei colori...

Forse la cosa più bella che mi hanno mai detto per le mie foto…

A: Ma sei bravissima!!!! Foto stupende! Mai visto Reggio così bella:-)

E: ti dicevo che ho trovato colori stupendi nella tua città ;)

A: Secondo me i bei colori li hai dentro ed hai saputo esprimerli con le immagini!!! Complimenti davvero:-)

mmm - messaggi mai mandati...

ma quante volte l’ho scritti… che idea di Alessandro d’Avenia! Questi sono i pensieri, che dedichiamo a qualcuno ma alla fine non vogliamo mandarglieli…

Ogni tanto ci sono dei pensieri, che fanno la telepatia. Stasera ho pensato per un attimino a P., che forse si spiace cosa ha perso quando la nostra storia è finita… dopo circa 8 mesi di pausa, che non abbiamo parlato, stasera mi ha chiamato… forse era lo stesso momento, quando l’ho pensato… posticipatamente è molto meglio che non ho sentito la chiamata. Non mi manca una storia quanta complicata come quella con lui.

A fatto accaduto…

perché sempre posticipatamente sento la mancanza di qualcosa? Perché non so prima? Perché non mi fa avvertire niente? Cioè anche se ci siano alcuni intenzioni... il cervello mi dice cosa sarebbe giusto… dopo il risultato mi fa soffrire... sono d’accordo con lui, ghiaccio nella mente, parlo senza romantica… e piango la sera… beh vabbe’ i sentimenti sono così... senza direzione...

Soltanto due incontri…

Perché fa quasi piangere una relazione, che non è nemmeno cominciata… perché non ce la faccio senza pensieri, senza sentimenti? 

Paura oppure insicurezza? 

Un attimino di rabbia e un po’ di tristezza… e poi Volano i pensieri…

„Prima di un perchè e non trova mai

ancora il senso vero di una vita che non c'è”

Sempre stare via…

e adesso comincia la prima finesettimana che passo a casa da un mese… cosa faccio quando sono a casa? Perché non parto? Voglio scappare anche domani… scappare dai pensieri inutili… un mese fa… mi sveglio alle 5, vado al Balaton e comincia un bel giro in moto, in una gold wing… poi mi sposto da Bari a Napoli e domenica salgo sul Vesuvio… poi di nuovo al Balaton, sempre in due ruote però stavolta in bici, 155 km sfruttando la velocità della mia bella Kellys axis… domenica guardando i capelli-biondi-occhi-azzurri… e ultimamente è stata la sorpresa, il weekend indimenticabile… sabato Imola, domenica Misano… due piste significative… Senna e Rossi… dal passato al presente… dall’eruzione del Vesuvio alla vittoria di Valentino…

Ecco il riassunto… mi sento che non resisto di fermarmi… e neanch’adesso non lo so cosa farò solitamente il weekend…dopo questo mese iperattivo mi annoia tutto… e allora?

Visszatekerve... / ...Ahogy néz…

Állok a peronon… nagy hátizsák lenn, bicikli leszedve… matatok a táskámban… kulcs kéznél… különösebb elhatározás nélkül úgy érzem, meg kell várnom, míg a vonat eltávolodik…

…

Kikönyököl az ablakon… összenézünk már sokadjára, búcsút intünk, kétszer is… néz, de nem teljesen úgy, ahogy előtte… mindkettőnk szemében valamiféle hiányérzet tükröződik… még csak a nevét sem tudom… mégis be kellett volna mutatkozni… beszélgetni… vajon neki is ez jár a fejében?

…

Felveszem a táskát, nem könnyű… a bicajt leadják nekem… mindenki segít, még a kalauz is… és ez jóleső.

…

Teletömött biciklitároló egyetlen lehetséges ülőhelyét természetes udvariassággal kínálja nekem többször is... talán hogy közelebb legyek. A közelsége nem zavaró, sőt. Olaszul olvasok… direkt félbehagyom időnként, hogy alkalmat teremtsek a beszélgetésre, de a vonat zajában elveszne a hangunk…

…

Míg a Balaton vizének elnyúló kékeszöld vonalát látom, nem akarok leülni… jólesik nézelődni… 

…

Állok a biciklitároló ajtaja közelében… figyelgetek ide-oda… észrevehetően néz az a kék szempár. Mikor abba az irányba vetődik a tekintetem, látom, hogy valóban engem néz. Nem szúrós, stabil, hideg szín ellenére van benne valami megnyugtató… az egész személyisége egyensúlyt tükröz.

…

Bent a tároló túlsó felén fekete kék Kellys Saphix tűnik fel… szépen ápolt bicikli, túra után is úgy néz ki, mintha most gördült volna ki a boltból… pedig már hat éves… „Vigyáztam rá” – mondja.

…

Bent a sarokban már kellemesen elhelyezkedett szőke-haj-kék-szem ül. Odapillantok. Nem az én típusom, állapítom meg magamban.

…

Felszállok a vonatra… segítenek feltenni a biciklit.